Idén tavasszal jelent meg Kemény Lili első regénye, a Nem. A könyv nagy kritikai visszhangot váltott ki, megjelenése performanszként is értelmezhető, amire az irodalmi közélet és a művészetben zajló mozgásokat távolabbról követők is igen fogékonynak bizonyultak. Milyen okokból alakult ez így? Adott egy titokzatos, ellentmondásos művésznő, ráadásul ismert-híres költő gyermeke, aki körülbelül tizenöt és tizennyolc éves kora között vett részt legaktívabban az irodalmi életben. Tizenhét évesen egy verseskötetet is kiadott az ország talán legnevesebb kiadójánál, majd nyomtalanul eltűnt az irodalomból.

Ezt a korai időszakot közelebbről is követtem, hiszen irodalmi szocializációnk hajnalán, három évadon keresztül együtt táboroztunk Sárváron. Kemény Lili bő tíz évvel később, 2024-ben bukkant fel újra, első regénye bizonyos szempontból leleplezést ígér, bepillantást egy diszfunkcionális írócsaládba, a színház és a film titokzatos, fülledt világába, témái között szerepel a szex, a drogok és a magasművészet, mindez az autofikció masnijával átkötve.

Tökéletes elit-bulvár, amihez nem lehet semlegesen viszonyulni, mert mint tizenéves perszónája, megosztó, provokatív, látszólag tabudöntögető, és mély, emberi lényegünkre tapint rá.

Az eladási számok Kemény Lilit igazolták, a könyvet hamar utánnyomták. A performansz pedig  lefejthetetlen a könyv recepciójáról, kérdés, hogy mennyire befolyásolja és mennyire kell befolyásolnia ennek olvasás közben a befogadót. Lehet-e, kell-e a körülmények figyelembevétele nélkül, pusztán egyszerű regényként olvasni a Nemet? Melhardt Gergő a kulter.hu oldalán megjelent kritikájában amellett érvel, hogy a könyv meg sem jelent volna, ha nem Kemény Lili az írója. Gáspár Sára a könyvet saját helyiértékén vizsgáló, kellően igazságos kritikát közölt az Alföld online felületén, ami bizonyítja, hogy az elfogulatlan, értő olvasás lehetséges és szükséges is. Ez is mutatja, hogy a  számos megjelent kritikában rengeteg különböző szempontból értékelik a regényt. Jelen írás azt szeretné kibontani, hogy a Nem mennyire tévesztette meg önmagát és téveszti meg olvasóit a Kemény Lili nevű elbeszélőn keresztül, és hogy ez miként hat a regény értékelésére.

Kemény Lilinek 2011-ben jelent meg a már említett verseskötete, a Madaram, majd 2019-ben adták ki David Foster Wallace amerikai regényíró Végtelen tréfa című nagyregényét, amit Sipos Balázzsal együtt fordított magyarra. Mindegyik megjelenésből látszott, a Nemet is beleértve, hogy Kemény Lili birtokában van a nyelvnek. Uralma alá hajtotta, céljainak megfelelően használja, pontosan tudja és érzi a hatást, amit kivált vele.

A szavak, a mondatok szintjén kikezdhetetlen. Számomra ez az attribútum menti meg a regényt attól, hogy unalmassá és olvashatatlanná váljon. Ez a nyelvi megmunkáltság vezet tovább egyik oldaltól a másikig, és ez nem kevés. De nem is minden.

Kemény Lili jó érzékkel bízza rá magát írástechnikai profizmusára, „az automatizált, testiesült hozzáértés”-re (194. o.). „Volt egy vonalzó jellegű segédhallucinációm, amivel lényegében szemmérték után egyengettem ki a cikkcakkosnak látszó sorokat; mikor sikerült kiegyenesíteni, akkor lett meg a jó szórend” (189.o.) – írja a fordítás véghajrájáról. Ez a költői kép érzékletesen írja le, micsoda gyakorlattal, magabiztossággal és tehetséggel ír, hogyan látja át és kombinálja a nyelvi struktúrákat, milyen gazdag anyagból dolgozik. A filmrendezői képzés alatt megszerzett képi látásmód hozzáadódik ahhoz, ahogy a szövegről gondolkodik. A Mikessel közös, első LSD-tripben képek helyett szöveglabirintusokat hallucinál, a fordításról pedig így gondolkodik: „Az első: megérteni, mit kell látni. A következő: hogyan lehet ezt láttatni.” (115. o.). 

A regény bevallottan önéletrajzi ihletettségű. De még ha minden szó szerint úgy is történt, ahogy az a regényben írva van, az több okból sem reprezentálhatja a valóságot. Az egyik oldalról a szubjektivitás, az emlékezet csalfasága, a másik oldalról a leírás maga torzítja, értelmezi, szerkeszti, szűri, az eseményeket. Az már csak a ráadás, hogy sosem tudhatjuk, melyik részlet kitalált. Az autofikció mint műfaj része a bűvészmutatványnak, már itt figyelmeztet bennünket az író: csak a kezemet figyeljétek! Ugyanis a leírt történet, a történet szintjén és a saját olvasói pozíciómból nézve teljesen érdektelen. Természetesen aki a bulvárt szerette volna megkapni, az megkapja. Ezt tekinthetjük a könyv erényének is: több szinten képes olvasói igényeket kiszolgálni. 

A regény első hatvan oldalát olvasva végig az volt az érzésem, hogy egy rossz viccben járunk, miszerint a gyülekezet egyik tagja gyónni megy a papjához,

hogy megcsalta a feleségét három másik nővel, majd a pap penitenciaként elrendeli, hogy menjen haza, facsarja ki három citrom levét, és igya meg. A csalfa férj megkérdezi, hogy ezzel feloldozást nyer-e, mire a pap azt válaszolja, hogy nem, de legalább letörli az elégedett vigyort az arcáról.

Nehéz eldönteni, hogy az elbeszélő érzi-e a szavai súlyát, vagy dicsekszik. Képtelen együttérzést kiváltani az olvasóban, nem tudunk áldozatként tekinteni egy tehetetlen gyerekre, amiért később úgy emlékszik vissza gyerekkorára, hogy mindennél és mindenkinél különbnek nevelték, elválasztva őt egyszer és mindenkorra mindenféle közösségtől és a közösségi élményben, az összetartozásban megélt feloldozás lehetőségétől. Ez a meghatározottság végigkíséri az elbeszélő Kemény Lilit (nem tud beilleszkedni, vagy ez a beilleszkedés ideiglenes és illuzórikus a gimnáziumban, az egyetemen, a Körhinta körben, a rendezők világában, az egyéni megküzdési stratégiái pedig rendre csődöt mondanak) – és jellemző a szerző Kemény Lilire is, aki nem választ hagyományos kiadót, szakít a könyvszerkesztés gyakorlatával, semmilyen művészi életpályamodellt nem követ. Mindezzel sokat veszít, de egy keveset persze nyer.

Különösen kontrasztos ez a tihanyi osztálykiránduláson véletlen megtalált és megélt közösségi élmény lenyomatát olvasva. „Tizenegyen ültek a verandán [...] Egykorúnak és egyenrangúnak érezte magát velük. Nem akart görcsösen megmutatkozni, semmit nem akart tőlük. [...] Először érezte, hogy új emberek – színészek, képzősök, Lóránt, Zsótér – komolyan veszik, és sikerül valami”. (125.-126. o.) Lili vágyik a közönségre, a közösségben való feloldódásra, a közelségre, de amint erre lehetősége adódik, inkább hátat fordít azzal az (ál?)indokkal, hogy nem tud beilleszkedni a bejáratott struktúrákba. Ahogy haladunk előre a könyvben, egyre feltűnőbb lesz ez a kontraszt és ez a hiány, egyre ordítóbb, követelőzőbb: hol van az elbeszélő empátiája embertársai felé, sőt, ennyire nem tud együtt érezni önmagával sem? 

Kemény Lili szerint a világ végtelenül bonyolult, nincsenek tények, egyértelmű válaszok, az érthetőség unalmas konformizmus, a struktúrák csak akkor érnek bármit, ha nyitottak, a szabályok fluidak, az értelmezés végtelen és korlátlan, de legfőképpen értelmetlen.

A könyvben tárgyalt, többnyire megbukott vagy befejezetlen alkotások ezek köré az elvek köré szerveződnek, sokszorosan metanyelven szólnak, olyannyira, hogy zavarossá, követhetetlenné, élvezhetetlenné válnak. A szerzőjüknek ez a célja vele, a totális zavarkeltés, az öncélú kibillentés a komfortzónából, ami az alkotásban tevékenykedő többi szereplőt (például a színdarab színészeit) is ellenállásra készteti. Álnaivan értetlenkedik és maga köré gyűjti azt a két (vagy tágabban értelmezve, Zsótérral együtt három) embert, Budapest „legkúlabb arcait”, akik osztoznak a meglátásaiban. Kemény Lili szerint csak így érdemes művészetet csinálni. Ha ez igaz, akkor jól rímel jelenkorunk zűrzavarára, bizonytalanságára; akkor ez a regény a benne lévő többi regénnyel, színdarabbal, filmmel együtt összeadódva az empátia tökéletes hiányával a reménytelenség felsőfoka. A művészet sem tud kiutat mutatni, nincsenek igazodási pontok, mindent szabad, azt szabad csak igazán. A regény alapján viszont úgy látszik, hogy az elbeszélő Kemény Lili nem meggyőződésből nihilista, hanem mert Kemény Lili nem is létezik – önmaga felszámolása vagy fel nem építettsége rántja magával az egész hóbelevancot. A főszereplőnek nincsen személyisége, egyénisége, önállósága, mindig másokhoz képest határozza meg magát, másokat utánoz, másokra támaszkodik az élete minden területén. A kultúrához Balázson keresztül fér hozzá, minden gondolatát rajta szűri át, kis túlzással Balázs az a madármama, aki a világot megrágott, visszaköpött, emészthető módon eteti meg Lilivel. Többször bevallja, hogy folyamatosan szerepet játszik, de azt sosem láthatjuk, hogy mihez képest játszik szerepet. Talán azért, mert ez a mihez képest nem is létezik. Egyfelől önálló életre képtelen, személyiséggel nem rendelkező kislány, másfelől viszont visszataszítóan manipulatív módon viselkedik, a körülötte lévő embereket és az egész világot privát játékszerének tekinti. 

A regény logikája szerint a világnak a jelenlegi formájában értelme nincsen, de vajon mi a helyzet az érzéki szinttel? A tárgyalt alkotások közül egyik sem vált ki különösebb érzéki élményt (a képek folyton rontottak, nem felelnek meg az alkotó előzetes elképzeléseinek, például a fénycső a Kengo képeiben) és Kemény Lili képtelen érzelmeket érezni, ezáltal képtelen érzelmekről írni hitelesen. Legtöbbször meg sem próbálja. A többi szereplő érzelmeiről is csak a szereplők ritkás nyilatkozatain keresztül férünk hozzá (például a szerelmet valló, steril SMS-ek). Bár Lili azt mondja Mikesnek, hogy Balázsnak fájna a megcsalás tudata, hiszen nem robot, de erről a fájdalomról vagy a hiányáról soha többé nem értesülünk, Balázst pedig az elbeszélő mégis robotként jeleníti meg.

A regény mindezt nem érzékeli, átúszik felette. Figyeljük csak a kezét. Balázs, az élettárs ijesztő anorexiás tüneteket mutat, amihez Lili két félmondattal annyiban kapcsolódik, hogy undorítónak találja a testét. Mikes függősége aggasztó, Lili a füle botját sem mozdítja, hanem lenézi miatta. Eközben nem talál ellentmondást a lenézés és a szerelem között. Egyáltalán miből állnak a szerelmei, az emberi kapcsolatai? Kizárólag abból, hogy mit tud szakmailag profitálni belőlük? Párhuzamosan él kapcsolatban, amitől mindkét férfi piszkosul szenved, de mindez csak a könyv utolsó oldalain sejlik fel Lili számára, mindaddig csupán funkcionálisan látja a szerepeket, nem veszi észre a valódi fájdalmat, a határaikat meghúzni képtelen, kontúrjukat vesztett embereket. „A legjobban úgy tudom nekik meghálálni, ha élek a felajánlásukkal, és nem tragizálok, nem dilemmázok, hanem igyekszem felragyogni.” (238. o.)

A regény kulcsmondata már ennél korábban elhangzik. „Nem hitt a szülők és a gyerekek közötti szeretetben. […] Hogy miért bomlik meg egy anya elméje, ha elveszíti a gyerekét, azzal magyarázta, hogy iszonyú igazságtalan, ha megfosztanak a vagyontárgyadtól, amibe erődön felül feccöltél.” (86. o.) Írásában a szülői szeretet, minden szeretet ősforrása is erre a kölcsönös profitálásra épül. Hogyha a szülői szeretet feltétlenségét megkérdőjelezzük, felszámoljuk a szolidaritást és szép lassan elpusztítjuk önmagunkat.

A könyv végzetes hibájának azt tartom, hogy a folyamatos, látszólagos önreflexió teljesen hamis hang, porhintés az olvasó szemébe.

Nem ismeri fel, hogy mire is kellene reflektálnia valójában, eltereli a saját figyelmét és ezáltal az olvasó figyelmét is a tökélyre fejlesztett kaméleonsággal, manipulációval. Az olvasó a felszínen azt hiheti, hogy micsoda bátor szembenézéssel van dolga. Pedig a valódi szembenézés elmarad. Nem reflektál arra a nyilvánvaló önszabotázsra sem, hogy az irodalmat a filmezésre próbálja cserélni. Íróként bizonyította a tehetségét, rendezőként a középszer alatt marad, és valódi szakmai jártasságot sem szerez.

Ennek a tükrében a könyv címét a heroikus, mindennel szembenállás helyett egy dackorszakos kétéves nemjeiként tudom értelmezni, akinek az érzelmi világa még fejletlen, de már rájött, hogy nem azonos az anyjával, („Még az is felmerült, hogy a húgom használaton kívüli gardróbjában húznám meg magam, csak lehessek egy kicsit autonóm ember” 191. o), mindennel válogatás nélkül ellenkezik, és képtelen mentalizálni. Hiba, hogy a regény nem kezd semmit a totális szeretetnélküliséggel, a főszereplő személyiségének hiányával.

Mégis igazságtalan lenne ez utóbbit kategorikusan kijelenteni. A regényben pontszerűen több helyen, a végén pedig egyre többször feslik fel a lepel, bár mindez továbbra sem szervesül eléggé a struktúrába. A D.-vel való szakítás fájdalma például érzelmeket érezni képes földi halandóvá teszi Lilit, ami számára is releváns élmény, bár ugyanúgy fellengzős iróniával kezeli, mint minden más hasonló megélését: „Türelem, sőt áhítat szállt meg a közhelyeket illetően, kezdtem adománynak tekinteni, hogy képes vagyok ugyanazt átélni, mint mások. [...] …érzem, hogy közösségbe lépek általa, írók, festők, gondolkodók, filmrendezők posztumusz kommünjébe.” (154. o.) Azt remélem, hogy a főszereplő valójában, és nem csak a szavak szintjén a regény végére eljut valahová, felsejlik előttünk a fejlődés lehetősége. „Engem kihozott a saját elmecsapdáimból, hogy Mikest megismertem.” (407. o.)

A könyvben leírt alkotások közül kiemelnék egyet, ami reménykeltő olyan szempontból, hogy Kemény Lili nemcsak fiatalkori verseskötet, óriási műfordítás és autofikciós regény megírására képes, hanem van más, releváns mondanivalója is, ez pedig az iskolatitkár és a rektor kettőse (a 92. oldaltól). Bár Lilinek a regény végére sem lett egyetlen önálló és hiteles személyiségdarabja sem („...a lényegen nem változtatott. Azon, hogy a legunalmasabb általánosság voltam, akinek semmilyen sajátos tapasztalata – világa – nincs.” 155.o.), Kemény Lili képessége arra, hogy további, figyelemre érdemes darabokkal gyarapítsa írói életművét, vitathatatlan.

Kemény Lili: Nem. su\curesale, Lyon–Budapest–Athén, 2024.