Found footage montázsfilmek, noha a 20. században is léteztek már, a 21. század internetkultúrájának világában robbantak be igazán. Napjainkban jóformán a teljes filmtörténet elérhető digitálisan, könnyen megtanulható a számítógépes vágóprogramok használata, emellett folyamatosan változatos forrású vizuális ingerek bombáznak bennünket. Nem meglepő, hogy egy ennyire olcsó és demokratikus (nem kell hozzá kamera, mikrofon, stúdió stb.) kísérleti filmes irányzat komoly népszerűségre tesz szert. Lichter Péter a found footage jelenségről ír a Frankenstein eksztázisa – A found footage filmek és videóesszék formavilága című 2024-ben megjelent könyvében.

A found footage azon a posztstrukturalista megállapításon alapul, hogy a filmes eszközök soha nem függetlenek a köréjük épülő környezettől. A vágás, a tempó, a ritmus és a logika alapján következő képek nem önmagukban, hanem együttesen hordozzák a jelentést.

Az absztrakt, dokumentarista, szürrealista és formalista hagyományban egyaránt felbukkanó found footage a korábban más célból leforgatott anyagokból rakja össze az új jelentést. Akár Frankenstein, az őrült tudós, aki eksztatikus mámorral figyeli, ahogy laboratóriuma asztalán az idegen testekből életre kel a szörnyeteg – használja a metaforát Lichter –, a found footage filmkészítőt is a létező anyagból való örömittas teremtésvágy hajtja.

Megismerjük a könyvből, hogy ez a megszállott teremtésvágy mennyi különböző cél szerint lendülhet működésbe. A found footage megszülethet esztétikai-képi kapcsolatok alapján (Johann Lurf: ★, 2017), alkalmazhat tisztán formai szabályrendszert (Matt Bucy: Of Oz the Wizard, 2016), léltrehozhat teljesen új történetet meglévő filmek darabjaiból (Pálfi György: Final Cut, 2011), összefűzhet jeleneteket a filmtörténet jellegzetes motívumai, sablonjai és fordulatai szerint (Christian Marclay: Telephones, 1995), lehet kényelmetlenül elidegenítő (Ken Jacobs: Tom, Tom, The Piper's Son, 1969) vagy hipnotikusan álomszerű (Peter Tscherkassky: Outer Space, 1999). A found footage alkotó humoron és a politikai agitáción keresztül a tudományos esszékig számos regiszterben komfortosan mozoghat.

A kísérleti filmesként régóta tevékeny Lichter Péter maga is érdeklődik a found footage iránt. A korai Félálom (2010) vagy az elmúlt időszakban megjelent Üres lovak (2019), a Nemes Z. Márió verseskötetből készült Barokk Femina (2020) és A titokzatos stylesi eset (2022) egyaránt a műfaj működésének mély ismeretéről tanúskodnak. A Frankenstein eksztázisában a fejezetek rendezői reflexiókkal, alkotói meglátásokkal kiegészülve segítenek közelebb hozni az olvasóhoz a témát. A saját élményből ihletet merítő szerző gyakran anekdotákkal színesíti egy-egy film elemzését. Nem újkeletű ez az exhibicionizmus, a nyitottság tükröződik Lichter korábbi munkáiban is, különösen a 2018-óta a Scolar-kiadónál elindított, eddig négy kötetet számláló, ötvenkét filmet tematikus szempontok szerint listázó könyveiben (52 kultfilm, 2018; 52 hátborzongató film, 2021; 52 humoros film, 2022; 52 érzéki film, 2023), Steven Spielberg életművét feldolgozó könyvében, (Steven Spielberg filmjei, 2020), de akár a legújabb filmélményeit naponta listázó Letterboxd-felületén is.

A found footage tradíciók bemutatása és a személyes alkotói gondolatok ötvözése más szempontok miatt is helytálló módszer a Frankenstein eksztázisában. A legtöbb found footage film természetéből adódóan reflektál a filmes történetmesélés működésére, ahogyan a kísérleti filmesek az eredeti alkotások dekonstrukciójával az elbeszélő gesztusok új típusú pszichológiai és kognitív hatásait hozzák működésbe. Az avantgárd művészet teoretikus megalapozottsága és elméleti érzékenysége napjaink kísérleti filmjeire is jellemző, sok kísérleti rendező fog hozzá az alkotáshoz tudományos szemlélettel. A Frankenstein eksztázisában a két közlési regiszter – a tudományos és a személyes – ötvözése tehát egyáltalán nem áll távol a műfaj eleve önreflexív jellegétől.

Lichtert régóta a zsigeri érzelmek és a filmek jellegzetes narratív működéseinek kapcsolata foglalkoztatja, amihez saját found footage filmjeiben a hollywoodi filmek narratívájának darabokra szedésével jut közelebb. Found footage-filmes eljárása, noha formabontó, végtére mégis éppen a hollywoodi film közlésmechanizmusáról értekezik, akár teoretikus publikációi.

(Lásd: Az amerikai film rövid története, 2023; A hollywoodi alakváltó. Steven Soderbergh féktelen filmművészete, 2022; Steven Spielberg filmjei 2020; Utazás a lehetetlenbe – Az avantgárd film absztrakt formái az amerikai science fiction filmekben, 2018.)

A found footage alkotási folyamat tehát nem csupán a frankensteini szörnyeteget hívja életre, hanem az őt alkotó darabok mibenlétéről is zsigeri tapasztalatot nyújt. Ahogy az alkotó szétszedi az eredeti narratív rendszer fogaskerekeit, éppen azzal teszi nagyító alá annak részeit. Már nem a szétdarabolt filmet látjuk ekkor, hanem azokat a szeleteket, amelyek ezernyi közlési regiszterben tudnak egymással új és új kontextust alkotni. A dekonstrukció paradox módon éppen az eredeti, megtalált anyag jelentőségét emeli fel. A frankensteini szörnyeteg öntudatra ébredése nemcsak az új életformáról, hanem a megtalált felvételek tulajdonságairól is információval szolgál. A kísérleti film ebben az eljárásban tényleg szó szerint vett „kísérlet”, mivel az alkotó a különböző filmjelenségek kölcsönhatásainak vizsgálatát végzi el. Láthatjuk, hogy Lichter elkészült filmjei mennyire hasonló filozófiát tükröznek, mint a filmtörténetet boncolgató, teoretikus munkái. A Frankenstein eksztázisából pedig hiba lett volna kizárni az egyikből eredő tapasztalatokat a másik rovására.

Költői hang iránti affinitás érezhető a Frankenstein eksztázisa nyelvezetéből. A szigorú tudományos hangot közvetlen, csevegő tónusra cserélve, olykor expresszív képtársításokkal igyekszik a szerző világossá tenni a témát. Lichter kedvelt írói eszköze, hogy egy leírást vagy felsorolást metaforikus mondattal zár, de akár a személyes kitekintők, úgy a költői szófordulatok sem akadályozzák a gondolatok sodró lendületét. Néha olyan érzés a könyvet olvasni, mintha több epizódos egyetemi kurzuson hallgatnánk a found footage történetét. Talán a szerző oktatói munkából eredő rutinja üt finoman vissza, amikor a könyvben megjelennek időnként redundáns részek, például az izmusok két egymást követő oldalon történő, felesleges elismétlése (15-16. o.) vagy egy-két szófordulat („legózás”) fárasztó ismétlődése.

A Frankenstein eksztázisa Bruce Conner A Movie (1958) című népszerű montázsfilmjét hozza fel előképnek ahhoz a médiaáradathoz, amelyet évtizedekkel később a VHS, majd a YouTube és a streamingplatformok idéztek elő, s amelyből a könyv szerzője is táplálkozik és alkot. A kétezres évek olyan filmkavalkádot tárt az internetező fogyasztók és alkotók elé, amelyben lebomlottak a filmtörténet korábban hermetikusan zárt korszakai. A végtelen vizuális anyaggal elöntött digitális környezetben reneszánszát élő found footage az esszenciáját nyújtja annak a jelenségnek, ahogy minden alkotás tartalommá és szabadon variálható, közös felhasználású (alap)anyaggá redukálódik.

A „lista mámorában”, hogy Umberto Eco kifejezésével éljünk, könnyű azt érezni, hogy bármit megkaparinthatunk és a kisajátíthatunk, de vajon nem veszik-e el valami érték ebben végtelenül sokszorosított digitális korban? Mit jelent az alkotás fogalma abban a médiatengerben, amelyben már a reprodukció is kanonizált darab lehet? Izgalmas lett volna, ha a könyv vállalkozik a jelenség kritikai vizsgálatára.

Cserében Lichter akkora szenvedéllyel vezeti keresztül az olvasóját ezen az egzotikus tájon, hogy az elég inspirációt nyújt a saját álláspont kialakítására. A Frankenstein eksztázisa kiváló könyv lehet azoknak is, akik még csak ismerkednek a kísérleti filmmel. A szokatlan, meglepő, formabontó filmek rajongóinak pedig feltétlenül érdemes beszerezniük egy példányt.

Lichter Péter: Frankenstein eksztázisa – A found footage filmek és videóesszék formavilága. 16:9 Könyvműhely + Prae Kiadó. Megjelenés: 2024. Borító: Szabó Imola Julianna.