Kovács D. Dániel és Závada Péter összeszokott páros, több produkciót hoztak már létre közösen, legutóbb a Súdió K-ban a Prudencia Hart különös kivetkezése című előadásban működtek együtt – amiről csak jót tudtam mondani… – és gyanúm szerint ez az új darab is nagy siker lesz. Nemcsak azért, mert olyan témákat választottak, amelyek a 21. század második évtizedében szinte mindenkit érintenek (mindennapi függőségeink, a megkésett felnőtté válás/felelősségvállalás, és ami mögötte van, a magunkról elképzelt valóság és a mások által tapasztalt realitás hasadása, a virtuális tér és idő összeolvadása az itt és most valójával, egyáltalán: a valóság relativizálása). Hanem azért is, mert mindezt olyan precizitással és profizmussal sikerül megvalósítani (színészi játék, látvány, hang/vízió és szöveg terén is), hogy aki beül, és végignézi az előadást, 110 percre ki tud majd szakadni [=el tud menekülni] a valóságból, hogy aztán abba visszazuhanva másképpen lásson alapvetőnek hitt dolgokat. És végtére is a jó színháznak – a legősibb virtuális valóságnak – éppen ez a célja.

„Kiindulási pontként Cervantes Don Quijote-ját választottuk, és megvizsgáltuk, a kortárs popkultúrában hogyan jelenik meg az aktív, világot jobbítani akaró hős története. Főszereplőnk nem a lovagregények, hanem a számítógépes játékok világába menekül egy olyan, generációsnak mondható pánik elől, amelynek gyökere a kortársaim körében – és magamon is – tapasztalt felnőni képtelenség” – mondta Kovács D. Dániel az Örkény olvasópróbáján. Az előadás karaktereit az Örkény színészei játszák, (Hajduk Károly, Tenki Réka, Borsi-Balogh Máté, Kókai Tünde, Nagy Zsolt, Zsigmond Emőke, Terhes Sándor, Vajda Milán és Jéger Zsombor), a középpontban álló hős Donkihóte-alak, azaz Hunyadi Barna gémer, ex-angoltanár, leendő apa (Hajduk Károly) kivételével minden színészt több szerepben látunk, a való világ és a videójáték virtuális valóságából bravúrosan ki-be ugrálva.

Az előadás in-medias-res kezdéssel az elektromos művek ügyfélszolgálatán nyit – ahol hősünkkel először találkozunk, és akinek hősi fellépése felkelti egy három fős stáb (a reménytelen szerelmes dokumentumfilmest remekül megformáló Borsi-Balogh Máté, a két világ közt leginkább eligazodó „kobzos” szerepében brillírozó Kókai Tünde, és a cinikus youtuber hangmérnököt lehengerlően alakító Nagy Zsolt) érdeklődését. Ők hárman dokumentumfilmes alapossággal akarják megmutatni a kisemberek hősének hátterét – és innen az időben visszalépve ismerjük meg a nagyvárosi Donkihóte-projekt főszereplőjének életét. De hogy pontosan ki ő, arra sokféle válasz adható, leginkább a valóság és a képzelet/virtuális valóság mentén. Hunyadi Barna angoltanár. Hunyadi Barna videójátékfüggő. Hunyadi Barna gyermeklelkű, tengődő félfelnőtt. Hunyadi Barna elveszíti az állását, szerelmét (Tenki Réka), a családját. Hunyadival packázik a pénztáros, a bürokrácia, a politika, az utasok a BKK-n, a volt főnöke – de Hunyadi nem hagyja magát. Mert Hunyadi – nevéhez méltón – igazi hős is: kardélre hány minden gonoszt, zombit, hadurat, szörnyet, és mindennel szembeszállva végigjátssza a pályát. És ez a két Hunyadi egy és ugyanaz, a kisszerűség és nagyszerűség, valóság és videójáték összeolvad, egymásba szüremkedik: a videójáték lázálmos avatárja kiszabadul, és egyre nehezebb, mindannyiunk által ismert akadályokkal néz szembe. Útja önkeresés, önigazolás, megkésett felnőtté válási kísérlet – és kalandján elkísérik hús-vér ismeretlenek, képzelt karakterek, illetve más hősi avatárok is: hősünk nincs egyedül. Mégis végtelenül magányos az első pillanattól az utolsóig.

Az előadás legizgalmasabb és legbámulatosabban kivitelezett része mindenképpen az a látszólagosan könnyed váltás, amit valóság és virtualitás között megteremt: a színpadnyi kivetítő, a fények, hangok, effektek zseniális összhangban működnek a pontos és profi színészi munkával, egybeolvadnak a médiumok – elképesztő ötletességgel jelenítik meg a videójáték-valóságot a színpadon. A kifejezetten ehhez az előadáshoz készített virtuális világ (Újvári Bors és Fekete Máté) beránt karaktert és nézőt egyaránt, zseniálisak a gémerek által bizonyára jól ismert karakterekből és helyzetekből inspirálódó jelmezek (Nagy Fruzsina), és ennek ad tökéletes alapot az előadás zenei világa is (Keresztes Gábor). Az előadás egyik legnagyobb ereje éppen ez: mindenki, akit valaha szippantott már be videójáték, amelyben tökéletesen élethű virtuális térben, annak animált főszereplőjeként, hőseként szintről szintre nehezebb pályákon, nehezebb ellenfelekkel küzdhetett meg, vagy aki a virtuális valóság más játéktereiben otthon érzi magát, ezt a színházat nagyon fogja élvezni. A legnagyobb lehetséges gyengesége is ebben rejlik az előadásnak: mert nem mindenki érti majd az összes gémer utalást, nem mindenkinek fog rögtön összeállni, miért vicces a kifagytam, az AFK (Away From Keyboard), vagy az NPC (Non-Player Character, Zsigmond Emőke és Vajda Milán viszik tökélyre a megjelenítésüket), hogy csak néhány dolgot említsek. A teljes/részleges gémer-analfabétáknak (és jómagam is inkább ide tartozom, mint a profik közé) és a nem-digitális-bennszülött generációknak életmentők a „kobzos” mesélő/Gen-YZ beavató (Kókai Tünde) magyarázatai. Így a produkció végül minden nézőnek meg tud nyílni annyira, hogy kifejezetten élvezhető és érthető legyen.

Hajduk Károly búsképű lovagja a budapesti dzsungelben (díszlet: Schnábel Zita) keresi az útját, de útkeresése inkább menekülésnek hat – a valóság nehezen vehető akadályai elől a kontrollerrel kontrolált, színesebb, kiszámíthatóbb és következmény nélkül újratölthető és elhagyható (?) virtuális valóságba, ahol ő a hős, aki elmegy a végsőkig. Ő ebben a világban otthon van, helyesebben: ebben a világban van otthon. És nézőként meg is értjük: mert az a világ tényleg gyönyörű, ismerős, biztonságos számára. Együtt lélegzünk fel a hősünkkel, amikor először átlép ebbe a világba, még a fel-felbukkanó zombik és szörnylovagok ellenére is... – aztán a két világa észrevétlenül összeolvad, nemcsak hősünk fejében, de a nézők számára is, kibogozhatatlanul, 4D-ben. (A Városmajorban egészen kivételes élmény volt számomra egy-egy olyan pillanat, amikor a budapesti való-valóság – egy színpadi ponyva felett elsuhanó árnyék-madár, a városmajori templom harangja, egy mentőautó… – beszüremkedett ebbe a virtuális térbe és időbe, és aládolgozott az illúzió valósághű megteremtésének. Az előadás szeptembertől az Örkénybe költözik, ott talán az izolált, intimebb bezártság és a sötét lehet majd a valósághű illúzió szolgálatára, de talán bátrabban lehet majd a közönség aktívabb bevonásán/beépítésén is gondolkozni). A hősünk ebben a térben igazán önmaga – ebben a térben tud érvényesülni, itt tud egyedül őszintén, érthetően kommunikálni – és ez az ő és az őt szeretők tragédiája is. És mi örülnénk, ha nem a miénk lenne. De tanulságunk éppen az lehet, hogy – bár szeretnénk, ha a mi valóságunk felismerhető és élhető lenne, és nem hasonlítanánk egyáltalán Hunyadi-Donkihótére, mert értjük, érezzük, ahogy ő él, az nem való, az nem valódi élet – a virtuális valóság és az azon függés nem a videójátékos addikt világmegmentő illúziójában kezdődik, és nem is ott teljesedik ki. Hanem a gondosan megkreált és filterezett instafotónknál (legyen az mesterségesen párás balatoni fröccspohár, „spontánfotó” reggeli pumpkin-latte, vagy apró, tökéletes babaláb), lájkvadász bölcsességmegosztó facebook-posztjainknál (hogy Shakespeare vagy Coelho, Pilinszky vagy Tankcsapda, nagyjából mindegy is), és filterezett örökifjú fotóink virtuális falakra tűzésénél. Avatárok vagyunk valahol valamennyien – és már nem is küzdünk ellene. Meg a szélmalmok ellen sem. Donkihóténak legalább az sikerült.

[ESCAPE] – A Donkihóte-projekt

Szöveg: Závada Péter, Varga Zsófia, Kovács D. Dániel

Játsszák: Hajduk Károly, Borsi-Balogh Máté, Jéger Zsombor, Kókai Tünde, Tenki Réka, Terhes Sándor, Vajda Milán, Nagy Zsolt, Zsigmond Emőke

Dramaturg: Varga Zsófia
Díszlet: Schnábel Zita
Jelmez: Nagy Fruzsina
Sound Design: Keresztes Gábor
Média Design: Újvári Bors, Fekete Máté
Videó: Bodor Balázs
Fénytervezés: Baumgartner Sándor, Guti Tivadar
Asszisztens: Érdi Ariadne
Ügyelő: Sós Eszter
Súgó: Kanizsay Zita

Rendező: Kovács D. Dániel

Ősbemutató: 2024. július 5.

Az előadás augusztusban a Városmajori Szabadtéri Színpadon és szeptembertől az Örkényben lesz látható.

Fotó: Horváth Judit