Egy ideje már nagy mennyiségben érkeznek a horrorfilmek – nemcsak Ázsiából, Európából és az indie szférából, hanem Hollywoodból is. Más kérdés, hogy ezek nagy része felejthető, könnyen „emészthető” alkotás, amelyek ha ígéretesen indulnak is, ellaposodnak, nem tudnak újat mutatni. Ugyanez érvényes a posztapokaliptikus sci-fi alműfajra is, amelynek filmjeiből szintén túlkínálat van. Ám, ahogy annak idején Ridley Scott rendkívül egyszerű formai koncepcióval forradalmat csinált  A nyolcadik utas: a Halálban (az első Alien-filmben a szörnyet szinte csak villanásokra látjuk, így még fenyegetőbb a jelenléte), úgy John Krasinski is képes volt hasonló módon felfrissíteni a posztapokaliptikus filmkliséket a 2018-ban bemutatott Hang nélkülben.

Krasinski műve bár egy, a The Last of Us című videójátékra (amelyből az HBO-sorozat is készült) sok tekintetben emlékeztető világot és monstrumgárdát vonultat fel, azaz itt és ott is vak, de kifinomult hallású szörnyek tartják rettegésben a túlélőket, a csend mint forma- és cselekményszervező elem feldobta ezt a közhelyes történetet.

Mivel a Földet megszálló idegen lények a legkisebb reccsenésre is kisvártatva ott teremnek prédájuknál, így a hősöknek lopakodva, szinte nesztelenül kell létezniük. Ilyen módon sikításokkal körített akciók és gyorsvágás helyett Krasinski feszült, higgadt thrillert kínált a nézőknek, és bár meg-megsértette a saját szabályait ebben és a 2021-es folytatásban, de összességében a koncepció volt olyan erős, hogy indokolt legyen ezt a filmduót franchise-zá bővíteni. Az Első nappal mint előzményfilmmel ez meg is történt, és bár vannak benne kihagyott ziccerek, örülhetünk, hogy elkészült.

A lepusztult vidék helyett ezúttal a nyüzsgő New York Cityben indul a cselekmény. Már a nyitó felirat értesíti a nézőt arról, amit hall a kezdő képsoron, hogy ez a metropolisz olyan szintű zajt áraszt magából, mintha valaki folyamatosan sikítana a közvetlen közelünkben. Az Első nap valóban az első napon indul, amikor még az emberiség tudomást sem vesz róla, milyen zajszennyezésben éli a mindennapjait, természetesnek veszi, hogy a nagy hangú tömegközlekedési eszközökön eljuthat bárhová vagy vehet egy pizzát, ha úgy tartja kedve. Samnek, a csoportterápiára járó fiatal és magányos nőnek is ez a célja, hogy szerezzen egy pizzát, bár ő nem mozoghat szabadon, mivel a terapeutája, Reuben egy városi kiruccanás során visszatessékeli a buszra, ugyanis hírek érkeztek arról, hogy valami zavargás tört ki a városban. Hamarosan testközelből tapasztalják meg, hogy ez nem zavargás, hanem idegeninvázió, és az égből érkezett pokoli lények bárkire lecsapnak, aki zajong. Így New York kénytelen elcsendesedni, szellemvárossá változni, Samnek pedig a pizzáért folytatott küzdelemben akad egy társa, Eric, az elveszett jogászhallgató, akivel kölcsönösen új értelmet adhatnak egymás életének.

Az Első nap egyrészt az elődeihez hasonlóan izgalmas zsánerfilm, illetve hibrid, amely jó érzékkel ötvözi a posztapokaliptikus sci-fit, a thrillert és a horrort is bizonyos jeleneteiben, a horrort persze ezúttal sem viszi túlzásba. Az előzményfilmet rendező Michael Sarnoski is megtanulta A nyolcadik utas: a Halál által felvázolt leckét: minél kevesebbszer mutatod meg a szörnyet, minél inkább csak a fenyegető jelenlétét érzékelteted vagy legfeljebb a testének részleteit vágod be, annál félelmetesebb és hatásosabb lesz. Igaz, ha látjuk a monstrumokat, akkor a látvány önmagában is kellőképp visszataszító a George Lucas által alapított profi speciáliseffektus-stúdió, az Industrial Light & Magic hozzáértésének és magas színvonalú munkájának köszönhetően. Kicsit persze Alien-hatásúak, valószínűleg ezen a fronton is merítettek az alkotók Scott klasszikusából, de ahogy az előző filmekben, úgy itt is egyediségüket a vakságuk, látószervük teljes hiánya és az undort keltő, szétnyíló fejük adja.

Az Első nap azért elsősorban thriller és sci-fi. A független drámával, a Disznóval befutott Sarnoski bizonyítja, hogy az akciórendezéshez és a feszültségteremtéshez is ért. Parádés, ahogy elszabadul a pokol a film elején. A rendező nem húzza az időt, pont annyi jelenetet szán Sam karakterének megalapozására, amennyi szükséges, ami miatt a hősnő háttértörténete és személyisége elkezdi érdekelni a nézőt. Ezt követően Sarnoski belecsap a közepébe. Az invázió első percei torokszorítóak, mivel végig Sam perspektívájából mutatja be a pusztítást és a káosz eluralkodását. A romba dőlő New York-i épületekről, a hatalmas porfelhőről és a törmeléktől fehérré vált arcokról sok kritikusnak eszébe jutott a 2001. szeptember 11-i terrortámadás és annak a médiában gyakran sugárzott néhány jellegzetes, borzalmas képsora. Akár tudatos, akár ösztönös alkotói fogás ez, nemcsak hatásos, hanem Sam drámájához szorosan kapcsolódó referencia is egyben, hiszen a nő több szempontból traumatizált, a cselekmény pedig az ő szemszögéből arról szól, hogyan néz szembe a múlt sérelmeivel, fájdalmaival és az elmúlással. A 9/11-et mint az amerikai társadalom számára máig élénk traumát szimbolikusan újra megtapasztalva a néző a hősnőhöz hasonlóan szembenézhet ezzel a kollektív tragédiával.

Ez persze csak egy jelenet a sok közül. Sarnoski munkája szinte végig dicséretes, mert jó érzékkel egyensúlyoz nemcsak a műfajok, hanem a zsánerfilmes sémák és a dráma között is. A feszültség folyamatosan fokozódik, emelkednek a tétek, főleg, hogy Eric is bejön a képbe Sam menekülése közepette. Új és új ötletek dobják fel a cselekményt, új és új kihívásokkal szembesül a hősnő, akinek jobbá kell válnia az által, hogy átvitt értelemben is kitör a burokból és feladja a magányos farkas (vagy inkább kóbormacska, mert van egy Frodó nevű cicája, aki végigkíséri útján) szerepét, és segít másokon. A rendező az előző két Hang nélkül filmhez méltó módon tökéletesen ötvözi az akciót és a karakterépítést, az akció közben mutatkozik meg igazán, hogy ki, hova jutott lelkileg.

Mintegy „élőben” láthatjuk, ahogy elég gyors tempóban elbukik az emberi civilizáció, ahogy a pánikos menekülés és a túlélés válik napi feladattá, prioritássá a rohanó mindennapok, a rutinmunkák és a komfortos, de zajos létezés helyett.

Ez egyrészt jó terep arra, hogy elemezzenek az alkotók különféle mentalitásokat. Erre az Első napban nem jut olyan sok idő és alkalom, inkább Sam és Eric kapcsolatára korlátozódik a különféle magatartásformák bemutatása, illetve Djimon Hounsou a Hang nélkül 2-ből visszatérő karakterének van egy ellentmondásos jelenete, ami jó példa a „meghal vagy meghalunk” újdarwini posztapokaliptikus normarendszerre.

Másrészt Sarnoski műve talán meglepő módon, de arra irányítja a figyelmet, hogy van pozitívuma is a civilizáció összeomlásának. Természetesen a rengeteg odaveszett ember, a romba dőlt város és az állandó fenyegetettség semmiképp sem jó dolgok, de a csend, az elcsendesedés lehetőséget nyújt nemcsak a túlélésre, hanem az elmélyülésre, a dolgok átértékelésére is. Az ember a napi rohanásban és hétről hétre, napról napra ismételgetett rutinjában önhibáján kívül is gépiessé válhat, elidegenedhet, „begubózhat”. Ez történik tulajdonképpen Sammel is, akit a cselekmény elején a néző egy magának való, másokat, a terápián résztvevő társait kigúnyoló, antiszociális emberként ismerhet meg, olyannak, aki csak a cicáját szereti, mást nem. Él a saját kis világában, elszigeteli magát érzelmileg másoktól, csak múltbeli traumáján pörög gondolatban, úgy nyalogatja a sebeit, mint egy sérült macska. Testi-lelki problémái is már a „minden mindegy” attitűd felé sodorják őt, de a civilizáció összeomlása és a közvetlen életveszély az idegen betolakodók miatt gondolkodásra és kényszerű nyitásra ösztönzik.

Mivel meg kell tanulnia az új világrend alapszabályát, hogy ha nem vagy csendben, meghalsz, ezért higgadtságot erőltet magára, a higgadtsággal pedig nem lehet hatékonyan elmarni maga mellől az embertársait. Suttogva kommunikálnak Erickkel, ezáltal alapvetően a barátságosabb felüket mutatják, közben pedig rájönnek a csendben, hogy az embertelen szörnyetegek szorításában embereknek kell maradniuk, emberek módjára kell viselkedniük.

A túlélés lehet, hogy megy egyedül is, sőt a csend horrorja közepette annál jobb, minél kisebb a rizikója annak, hogy valaki pánikba esik és elkiáltja, elsikítja vagy elsírja magát. Ám a csendbe bele is lehet őrülni, a csendben és a magányban eltűnhet az, ami megkülönböztet a szörnyektől, az emberség.

Ezért is fontosak a kapcsolatok, az együttműködés, valamint azért, hogy a fizikai értelemben vett segélynyújtás mellett lelki támaszként a pszichét is segítsen meggyógyítani a másik.

A gyógyításra pedig nagy szüksége van mindkét fő karakternek, habár az alkotók Samre helyezték a hangsúlyt, Ericre nem jutott elég idő, hogy kibontsák a drámáját. Mindenesetre Eric karaktere és az őt alakító fiatal színész, a Stranger Thingsben már bizonyított Joseph Quinn is kellőképp karizmatikusak. Quinn remekül formálja meg a joghallgató egyetemistát, aki szinte „újszülött” még, nem is volt igazán ideje élni, mert megígérte a szüleinek, hogy a jognak szenteli élete ezen szakaszát. Tanuló, aki ugyan félig már kiszakadt a szülői házból, hiszen nem a városban van az otthona, de még nem vágott neki az életnek. Az emberséget neki is tanulnia kell, ez az ő szemszögéből felnőtté válási történet, amelynek során ugyanúgy gondoskodnia kell egy másik emberről, mint Samnek. Az első felbukkanása tulajdonképpen ezt a fejlődést készíti elő: egy vízzel teli metróaluljáróból tör elő fuldokolva. Ez felfogható születési szimbólumként is, főleg, hogy Eric mint „kész ember”, mint felnőtt férfi igazán csak a cselekmény során születik meg, a krízisben, Samet támogatva.

Azt nem kell különösebben firtatni, hogy Lupita Nyong’o, aki megfordult már Marvel-filmben (Fekete Párduc) és horrorban (Mi) egyaránt, mennyire hiteles és átélhető alakítást nyújt Sam szerepében. Arra is kitértünk már, hogy az Első nap a hősnő szemszögéből is fejlődéstörténet, amelynek során nyitnia kell a másik ember felé, hogy a saját traumáival is szembenézzen. Sarnoskiék ezen a fronton is szépen ötvözték a drámákat, a pizzéria utáni közös kutatás során nyer értelmet, hogy Sam miért éppen pizzát akar enni, miért ez a legfontosabb számára az idegen invázió közepette, és közben a két, lelkileg sérült és fejletlen ember összekovácsolódik. Mélyen emberi, megindító dráma ez, amelyet a jó forgatókönyv és az erős alakítások tesznek igazán átélhetővé.

A Hang nélkül: Első nap persze sok újdonságot nem tud nyújtani zsánerfilmes szempontból az előző két részhez képest, és bár Sarnoski érti és jól elsajátította John Krasinski filmnyelvét, semmit nem tesz hozzá, inkább csak azért illeti dicséret, mert jól ötvözte a különböző minőségeket, az akciót és a drámát. A cselekményt logikátlanságok is tarkítják, amelyek részben jellemzők voltak az előző két filmre is, tehát visszatérő hibák (avagy ha a forgatókönyvírói önkény úgy kívánja, nem is olyan gyorsak a szörnyek, illetve nem is olyan jó a hallásuk, mint más helyzetekben), és részben Frodóból, Sam macskájából következnek. A cica érdekes adalék, maga is karakterré érik a cselekmény során, főleg, hogy nem CGI-jal, hanem valódi, betanított állatokkal keltették életre a figurát. Ám ennek ellenére sem úgy viselkedik, ahogy egy igazi macska tenné. Túl nyugodt, túl csendes, túl emberi módon viszonyul a krízishez és a szörnyekhez, és ő is számos „forró” helyzetet irreálisan könnyedén túlél.

Végül pedig a finálé, vagyis a végső akció meglehetősen összecsapott, mintha elfogyott volna a pénz és az ötlet is eddigre. Igaz, érződik az akciószekvencián, hogy Sarnoskit valójában a főhősök drámája érdekelte, ennél el is időz a finálét megelőző hosszabb jelenetben. Ám amennyire színvonalas az Első nap elején az idegeninvázió, annyira szimpla és átlagos a „végső vágta”. Még szerencse, hogy a felemelő zárójelenet kárpótol ezért. Mindettől függetlenül a Hang nélkül-előzményfilm bőven megérdemli a figyelmet, mert az akció és a horror mellett sok minden mást is nyújt, amitől lelkileg gazdagabbakká válunk.

Hang nélkül: Első nap (A Quiet Place: Day One) – színes, amerikai sci-fi, horror, 100 perc, 2024. Írta és rendezte: Michael Sarnoski. Operatőr: Pat Scola. Producer: Michael Bay, John Krasinski, Andrew Form. Zene: Alexis Grapsas. Szereplők: Lupita Nyong’o (Sam), Joseph Quinn (Eric), Alex Wolff (Reuben), Djimon Hounsou (Henri), Eliane Umuhire (Zena). Bemutató: 2024. június 27.. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott.

A cikkhez felhasznált képek a UIP-Duna Filmtől származnak