Már méretében is különbözik, ugyanis a tujaszörny, Tutu hozzájuk képest óriási. A beszéde is „furikás”, hiszen korábban a díszkertek lakója volt. A nyírfakoboldok otthona ezzel szemben az embertől távol eső erdő, ahol mindent maguknak kell megteremteni, megszerezni az életben maradáshoz.

Áthidalható-e a két gyökeresen eltérő világ közötti különbség? Lehet-e barát egy idegenből? És persze a fő kérdés, mit tanulhatnak egymástól a különböző értékrendű, viselkedéskultúrájú lények? Ezekre a kérdésekre keresi a választ a regény.

Már ebből is látszik, hogy Kiss Judit Ágnes műve valójában parabola. Globalizált világunk égető problémáit próbálja az alsó tagozatos korú (5-10 éves) gyerekek nyelvére lefordítani. Például azt, hogy a klímaváltozás milyen hatást gyakorol Földünk életére. Tutunak ugyanis az aszály miatt kell elhagynia otthonát és új hazát keresnie, mint oly sokaknak Afrika lakói közül.

Bár ez a problematika csak érintőlegesen, mint kiindulópont jelenik meg a műben. Sokkal inkább arra fókuszál a regény, hogy bemutassa, az eltérő kultúrák békés együttélésének alapfeltétele a másik, a tőlünk különböző lények elfogadása és tisztelete. Ez bizony az emberi társadalomban sem megy mindig zökkenőmentesen, ahogy a regényben is mindenkinek változnia kell. A nyírfakoboldoknak is tanulniuk kell az elfogadást, a másik megbecsülését. Ez valakinek könnyebben megy, másoknak kevésbé. Legkönnyebben általában a gyerekeknek és az időseknek sikerül, ahogy a regényben is Ligetvégi Lankának és nagyszüleinek, Bondor tatának és Lizinka mamának, vagy a fura szokásai miatt a háta mögött „kletyós” - nak nevezett Habóknak, Tutu első támogatójának és pártfogójának. Mintha a regény azt sugallná, azok, akik a társadalom berögzül normáin valamelyest kívül állnak, nyitottabbak és érzékenyebbek a megszokottól eltérő értékrendű emberek elfogadására. Valljuk be, ebben van némi igazság, mert a toleranciához szükség van nyitottságra, bizalomra, előítéletmentességre, amely tulajdonságok bizony a felnőtt lét pragmatikus szemléletű világában gyakorta háttérbe szorulnak.

Ugyanakkor az idegennek sem árt alkalmazkodni, hogy könnyebben legyőzze az őt körülvevő kezdeti gyanakvást. Tutunak is önfeláldozó segítőkészsége, barátságos modora révén sikerül megnyernie magának az idegeneket eddig mindig elutasító, kiközösítő nyírfakoboldok népét. De míg a nyírfakoboldok esetében jól nyomon követhető a jellemfejlődés, addig Tutunál hiányzik a karakternek ez a fajta átalakulása, változása. Leginkább a magának való, morcos Habóknál sikerült az alak belső monológjain keresztül Kiss Judit Ágnesnek láttatnia ezt az ívet, ahogy a nyírfakobold Tutu segítségével megtanulja, mekkora érték, erő is az igaz barátság és megtanul áldozatot hozni, önzetlenül segíteni a másikon. 

Az egymás iránti tiszteletet és a másik elfogadását mindenkinek tanulnia kell, ez senkinél sem megy zökkenőmentesen az életben. Annak sem könnyű, aki az idegent befogadja, de annak sem, aki idegenből érkezik. Tutu esetében is jó lett volna láttatni ezt a folyamatot, megmutatni a beilleszkedési nehézségeit, amelyekkel szembesül, és amelyeket átél a nyírfakoboldok között.

Kiss Judit Ágnes regénye tanmese, ahogy a korábbi két Zsálya-történet (Zsálya hercegnő és az öregnek hitt herceg, Zsálya és a mélyvölgyi utazás), de a szerzőnek ismét sikerül elkerülnie a didaxis csapdáit. A fordulatos cselekményszövés, a karakterek összetettsége és szerethetősége és a nyelvi humor miatt észre sem vesszük a tanító szándékot, rabul ejt bennünket a történet.   

Sipos Fanni monokróm színvilágú, vonalas rajzai az egymás mellé, illetve fölé rendezett képkockákon az animációs filmek érzetét kelthetik a gyerekolvasókban, így elevenítve meg a cselekményt és teremtve mozgalmas képi világot.  

Képek forrása: a Pagony Kiadó weboldala