zene

Végh Dániel

2008. 09. 22.

Berlin-Budapest komolyzenei fesztiváltengely

musikfest berlin 08 (szeptember 4-21.)

Merről fújnak Pesten a komolyzenei szelek? Németországban járván a hagyományosan erős német-magyar kulturális hatások nyomába szegődtem, és a berlini őszi komolyzenei fesztivál apropóján megpróbáltam feltérképezni, hogy mi újat találtak ki „nyugaton”, és mi az, amit már magunkévá tettünk. Szégyenkezésre semmi okunk, de Németország felé kacsingatni továbbra is érdemes.

Praeludium

Alig néhány hónap, és a MÜPA megnyitásának negyedik évfordulójához érkezünk – ilyen fiatal intézmény esetében pedig talán nem túlzás minden évben jubileumi számvetést tartani, és elgondolkodni, hogyan alakította, formálta a budapesti (komoly)zenei szcénát? Milyen új lehetőségeket biztosított, milyen hagyományteremtőnek ígérkező sorozatok létrejöttét segítette elő a Ház – szervezeti és építészeti értelemben is utalva ezzel a Művészetek Palotájára. Töprengésem apropóját a 2008/09-es berlini hangversenyévadot nyitó musikfest berlin 08 adta, melyet a berlini Philharmonie rendezett. A űrkorszakot idéző Potsdamer Platz tőszomszédságában megbúvó intézmény ugyanis szegről-végről rokona a MÜPÁnak, hiszen látványos – habár, mint a következőkből kiderül, kissé már kopó fényű – koncerthelyszín és programszervező intézmény, valamint világszínvonalú zenekarnak ad otthont. (Ezúttal kizárólag a komolyzenei fesztivál-paletta összevetésére bátorkodom, noha bízvást lehetne a edukációs programok, az előcsarnok-koncertek és számos más esemény és szolgáltatás tekintetében is párhuzamokat vonni).

Fesztiválkoncepciók Berlinben és itthon

A Musikfest berlin 08 a német főváros komolyzenei kocertidényének nyitánya, s hagyományosan a legnagyobb helyi és nemzetközi sztárok estjeivel igyekszik a nyári tespedségből felrázni a Spree-parti metropolisz közönségét. Az idei fellépők között találhattuk az Amszterdami Concertgebouw Zenekarát, a Göteborgi Szimfonikusokat (Eötvös Péter vezetésével), az összes mértékadó berlini szimfonikus együttest: köztük a Berlini Filharmonikusokat élükön Sir Simon Rattle-lal, a Staatskapelle Berlint (Daniel Barenboim vezényletével), több német rádiózenekart és egy másik európai nagyváros, Párizs két zenekarát, az Orchestre de Paris-t és az Orchestre des Champs-Élysées-t, utóbbi élén Philippe Herreweghe-gel. Fellépett továbbá az Emilio Pomárico vezette musikFabrik, az Ensemble Intercontemporain és a Theatre of Voices. És megfázása dacára még Mathias Goerne is énekelt 9-én (két nappal későbbi budapesti koncertjét már lemondta). Megnyugtató érzés, hogy a fellépők java része a 2007-08as évadban a MÜPÁban is fellépett, illetve a közeljövőben lép fel. Az előadók tekintetében tehát nincs is akkora különbség Berlin és Budapest között – a fesztivál koncepciója azonban alig hasonlított az itthon megszokottakra.

A berlini zeneünnep programja ugyanis meglehetősen szigorúan („németesen”) szerkesztett, ám ez nem megy a sokszínűség rovására: Karlheinz Stockhausen mellett (aki idén lehetett volna 80 éves) Olivier Messiaen (aki épp 100 éve született) és Anton Bruckner álltak ebben az évben a fesztivál – képzavarral élve – középpontjaiban. A három pilléren nyugvó program az itthoni sorozatoknál ugyan jóval összefogottabb, mégsem mondható egysíkúnak. A MÜPÁban megrendezett tematikus fesztiválok sorában a Budapesti Wagner Napok vagy a Budapesti Mahler-ünnep, de a Fesztiválzenekarral közösen megindított Maratonok is egyetlen zeneszerző köré építkeznek, míg a Budapesti Tavaszi Fesztivál (melyben „csak” helyszínként van jelen a MÜPA) és a valójában nem fesztiválok közé tartozó, de MÜPA-kezdeményezésű Magyar Szimfonikus Körkép sorozat keretei között egymás mellé állított koncertek kapcsán gyakran felmerülhet a kétely: nem túlságosan laza-e az egymást követő estek műsorai között a kapcsolat? Talán még leginkább a miskolci Bartók+ operafesztivál koncepciója hasonlít a berlinihez.
musikfest berlin 08

Egyébként csak tavaly vette fel ezt a struktúrát a musikfest, korábban egyszerűen a legjobb zenekarok hírnevére épített, ugyanúgy, mint a Magyarországon vendégszereplő sztárfellépők unalomig ismert hűha-marketingje. Örömmel állapíthatjuk meg, hogy Berlinben láthatóan megunták, hogy egy fesztivál csak és kizárólag a fellépő sztárokról szóljon – íme, a követendő (importálandó) példa: ne csak az előadót fogadja ováció, hanem a művet és a zeneszerzőt is! (A berlini fesztivál intendánsa egyébiránt a költőként és kritikusként Magyarországon sem ismeretlen, Thomas Mann-i csengésű névvel büszkélkedő Prof. Dr. Joachim Sartorius.)

De miért került egymás mellé Berlinben épp e három zeneszerző? A fesztivál kísérőfüzetéből idézem: A három komponista muzsikája alkotja a musikfest berlin 08 programjának központját: Anton Brucknert, Olivier Messiaent és Karlheinz Stockhausent zenéjüknek katolikus eredetű vallásos szellemisége köti össze, mely mindhármuk esetében nagyszabású zenekari művekben öltött alakot.

A „hármasfogat” műveit példaképeik, kortársaik és a követők kontextusában mutatja be a fesztivál két hetében megrendezésre kerülő mintegy 18 hangverseny. Az elhangzó zenedarabokat így jellemzi a fesztivál intendánsa: kultikus és mesterművek, jelentékeny és ritkán hallható mérföldkövek, újonnan felfedezett és született alkotások a múltból és a jelenből: monumentális tér-idő-hang-extázisok Ég és Föld között…

Elismerésre méltó „árukapcsolási trükk”, hogy a széles közönséget vonzó sikerszimfóniák (Bruckner) mellé méltatlanul keveset játszott külföldi klasszikust (Messiaen) és hazai, majdhogynem kortárs zeneszerzőt (Stockhausen) állítanak a német szervezők. Hogy másképp nem könnyű eladni a XX. század valóban modern zenéjét, abból is megállapíthatjuk, hogy Budapesten évi hány alkalommal hangzik fel egy-egy Messiaen- vagy Stockhausen-mű… És valljuk meg őszintén, Magyarországon a nemzeti zenetörténet nagyjainak sem túl gyakran szentelnek kitüntetett figyelmet és fesztiválokat. Majd talán jövőre, a Liszt-év kapcsán…

Helyszínek: a siker második kulcsa

Van azonban a musikfest berlin 08 talán kissé negédesnek tetsző koncepciójának még egy igazán frappáns apropója. Még mielőtt az egészségesen világi gondolkodású zenerajongók felhördülnének, sietnék leszögezni, hogy az égi-földi tematikának korántsem csak spirituális vonatkozása van: éppen 60 évvel ezelőtt a híres-hírhedt légihíd tartotta életben a Sztálin által blokád alá vont Nyugat-Berlint. És az 1948-as hidegháborús eseményekre, a berliniek számára kétségkívül az égből érkező (habár nagyonis földi jellegű) segítségre emlékezés nem pusztán szimbolikus: a fesztivál helyszínei között találjuk ugyanis a légihíd során főszerepet játszó Tempelhof repülőtér II. csarnokát! A tempelhofi hangár mellett az Ostbahnhof környékén található falrezervátumtól egy sarokra emelkedő, közmű-épületből rendezvényhelyszínné átalakított Radialsystem V is szerepel a berlini fesztivál helyszínei között.

Magyar(viszonyok)ra fordítva: vajon mikor láthatjuk Kocsis Zoltánt és a Nemzeti Filharmonikusokat igazi „kemény” (poszt)indrusztriális környezetben? S ha a Közraktárak, az óbudai gázgyár átalakítása még a jövő zenéje is, a MÜPA közelében ott van a Trafó, a néhai Tűzraktár, a Duna túlpartján a Tüskecsarnok s talán a Milleniumi Kulturális Központ tőszomszédságában tornyosuló ipari épületek gyomrában is rejtőzik jó akusztikájú tér. Meggyőződésem, hogy kiemelkedő jelentősége van a helyszín megválasztásának: új közönséghez, új élményekhez, a (poszt)modern zene újrafelfedezéséhez és talán a sáncai közé zárkózó komolyzenei élet olyas megújuláshoz is vezethet egy jó alternatív helyszín – a színházi szcénában legalábbis jó néhány hasonló próbálkozást és hasonló paradigmaváltásra utaló jelet tapasztalhattunk az elmúlt években.

No és ne feledkezzünk meg a legtöbb berlini nagyzenekari hangversenynek helyet adó Philharmonie épületéről, melyet látogatásaim során kettős tükörben igyekeztem szemügyre venni. Egyrészt nyilvánvalóan a MÜPA, másrészt viszont az aktuális német komolyzenei gigaprojekt, az épülőben lévő hamburgi Elbphilharmonie járt az eszemben.

Az ötvenes évek végén-hatvanas évek elején épített berlini koncertterem az organikus koncepció szülötte: az Északi-tenger partjáról származó Hans Scharoun jurtába oltott vitorláshajót álmodott a színpad köré: a mennyezet vitorlaként borul a nézőtér fölé, amit nem a klasszikus patkó-formában helyezett el az építész, hanem a színpad köré csoportosított, ívekkel tagolt fészkek formájában. De beszéljenek helyettem inkább az alábbi galériában látható képek!

Nagytotál

Próba a nagyteremben

Orgona középütt

Puritán terek

A kamaraterem előcsarnoka

A kamaraterem békaperspektívából

Vajon a Berliniek szerint a busz színe is rezidenciális sárga? Vessük csak össze a MÜPA és a (szintén sárga) 2-es villamos megállójának távolságával...

Kívülről-hátulról

A két épület famodellje felülről (forrás: Wikipedia)

A nagyterem alaprajza (forrás: www.berlinerfestspiele.de)

Szégyenfolt: a fotót nem egy börtönben/kórházban/iskolában, hanem a berlini Philharmoniában kattintottam!

Fotó: Végh Dániel

Mint láthatják, a zseniális térkoncepcióhoz képest elkeserítő, vagy talán inkább komikus a Philharmonie külső burkolata^[1]és belső tereinek anyaghasználata. Persze egész Berlinre jellemző a – hogyan is lehet politikailag korrektül megfogalmazni – a visszafogott szépérzék, a puritanizmus, és persze a kora 60-as évek lenyomata. A koncertterem zsenialitását meglehetősen beárnyékolják a jellegzetes közintézmény-kovácsoltvasak, az épp csak lefestett zsalubeton lépcsők, a Trabant-keki padlószőnyegek és kárpitok, low-end üvegtéglák, nem beszélve a színben és architektúrában is börtönöket idéző mellékhelységekről, vagy a legújabb BKV-időkre jellemző jegyellenőrzést idéző bejáratnál elhelyezett kordon-kapukról.

Na, mindez nem ilyen Budapesten, és nem ilyen lesz Hamburgban sem. Amiben viszont hűen követi majd az Elbphilharmonie Hans Scharoun berlini példáját, az a koncertterem térkoncepciója – Magyarországon pedig alighanem inkább évszázadokat, mintsem évtizedeket kell várnunk egy olyan koncerthelyszínre, mely valamilyen módon leszámol a klasszikus dobozszínház-struktúrával. (Az építés fázisában lévő, legújabb magyarországi koncertterem, a pécsi legföljebb halovány MÜPA-klónnak mondható.) Igaz ugyan, hogy a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, illetve az egész MÜPA infrastrukturális adottságai őszinte kalapemelésre késztetnek minden fellépőt, a közönség pedig az elmaradt nézőtér-sokk helyett a lakályos kiszolgálóterekben vígasztalódhat.

A puding próbája: hangversenyen a Philharmonie-ban

Hogy a gyakorlatban miként funkcionál a koncertterem, az SWR Sinfonieorchester Baden-Baden und Freiburg hangversenyén próbáltam ki. A 10€-ért váltott, hátul-oldal-felülre szóló low-cost jegy a „fecskefészek”-nézőtérnek köszönhetően nem jelentette azt, hogy lényegesen rosszabbul láttam vagy hallottam volna, mint az első sorokból. A szünetben ennek ellenére átültem egy másik szektorba, egyrészt azért, mert – lévén Mathias Goerne estje és egy Berlini Filharmonikusok-koncert közötti „töltelék” nap – a nézőtér ezen az estén korántsem volt tele, másrészt pedig azért, hogy megbizonyosodjak arról, mekkora ténylegesen a különbség a szektorok között. Nos, nem nagy: a Philharmonie híresen jó akusztikája mindkét helyről lenyűgözött. A MÜPA hatalmas teréhez és analitikus hangzásához képest itt intim, mégis dús, kicsit visszhangos, és összességében rendkívül izgalmas a hangélmény. A varázsos akusztika titka többek között a relatív alacsony mennyezet (ami látványként kimondottan nyomasztó) és a meredek, egymástól kimondottan távol csavarozott székek, melyek magasított támlái rezonátorként funkcionálnak.

Bár az SWR Sinfonieorchester Németországban a csúcszenekarokhoz képest már-már B kategóriás, a magyar vidéki szimfonikusok igencsak megirigyelnék teljesítményét, na és persze lehetőségeit. Az együttes francia vezető karmestere, Sylvain Cambreling vezényletével Messiaentől a L’Ascension (1932/33) és az Oiseaux exotiques (1955/56), majd Bruckner VII., E-dúr szimfóniáját (1883) adta elő. A koncert műsorán Stockhausentől nem szerepelt ugyan semmi, ám így is szinte maradéktalanul megvalósította a musikfest 08 programját. A L’Ascension már címével [Mennybemenetel] is az Ég és a Föld kapcsolatára utal, s az itt kikísérletezett „éteri” melódiák és hangszerelési trükkök között találjuk a gyökereit annak a messiaeni stílusnak, amire az Oiseaux-ban [a cím jelentése magyarul: egzotikus madarak] expliciten a madárhangokra utal a szerző.

Sylvain Cambreling (Fotó: Marco Borggreve)

Sylvain Cambreling (Fotó: Marco Borggreve)

Sajnos a L’Ascension nem csak pozitív értelemben lebegett: Cambreling és zenekara mintha időnként nem ugyanazon a hullámhosszon játszott volna. Az Oiseaux már sokkal jobban sikerült, nem utolsósorban a langaléta zongorista, Roger Muraro igazán fölényes közreműködésének köszönhetően. S bár Bruckner bigott katolikus neveltetését hagyományosan illik monumentális szimfóniáiba is belelátni (amit gyakorta „hangzó katedrálisok”-nak vagy „szavak nélküli misék”-nek bélyegeznek), a második félidőre határozottan magára találó – és természetesen jelentősen kibővülő – SWR Sinfonieorchester előadásában inkább Wagner totális zenéje, s különösen a Trisztán idéződött fel bennem. Bruckner muzsikájának, de legalábbis VII. szimfóniájának spirituális jellege, azt hiszem, jóval profánabb forrásokból ered, s zenei extázisai sem feltétlenül a megdicsőülés pillanatait festik…

Coda

Berlinből szemlélve a helyzet egyértelmű: itthon is volna helye és ideje egy MÜPA-Nemzeti Filharmonikusok köré szerveződő tematikus fesztiválnak, ami – a kinti ötleteket szégyenkezés nélkül adaptálva – lehetőleg többtémájú, és alternatív irányokra is elég nyitott lehetne. S persze a BÚS miatt önkéntelenül is Bartókra gondol az ember, aki mellé számos kortársát, példaképét és követőjét lehetne társítani Szymanowskytól Richard Strausson át Debussyig. De hasonlóan könnyű volna a 2009-es Liszt-jubileum kapcsán Liszt-Wagner-kortárs Magyarországi hármas tematikájú fesztivált vizionálni... És egy vállalkozó szellemű impresszárió bizonyosan találna szakrális, vagy akár színpadi művekhez, illetőleg egy-egy kamaraesthez a MÜPA terei mellé alternatív helyszíneket is a Ferencváros-Lágymányos-Soroksár bermudaháromszögben.

Meggyőződésem, hogy Budapest zenei és építészeti adottságaiból kiindulva a berlini mintájára megrendezett fesztivál legalább akkora durranás lehetne, mint a gyorsan – és méltán – világhírre szert tett Wagner Napok. Mindehhez helyszínek mellett előadók is rendelkezésre állnának: (fővárosi) nagyzenekaraink igenis jók, a külföldi sztárok pedig kivétel nélkül szívesen jönnek a mindenkit lenyűgöző MÜPÁba.

Csak a Philharmonie-hoz hasonló organikus, demokratikus, szellemes és kimondottan praktikus koncertteremről álmodhatunk hiába. Igaz, operaelőadásokat aligha lehetne körkörös felépítésű helyszínen rendezni – és éppen emiatt válik kézenfekvővé, miért éppen az opera irányában robbantott a MÜPA az eddigi fesztiválok során, és hogy miért volna érdemes egy jövőbeni ZeneÜnnepBudapest programjához olyan komponistá(ka)t választani, akiknek színpadi műveit félig szcenírozva a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem fogadhatná be. Bizakodva várom, hogy a legújabb berlini fesztiválkoncepció is begyűrűzzön a ház falai közé!

Jegyzet

[1] A városi legenda szerint Scharoun rezidenciális rózsaszín külső burkolatelemeket képzelt el, de a puritán ízlésű Karajan oly mértékben ellenezte a tervet, hogy végül valamilyen koholt technológiai érvvel leszerelték az építészt. A volánbusz-sárga tehát voltaképpen rezidenciális sárgának értendő. (A rózsaszíntől való ódzkodásban sem különbözünk a németektől: a fertődi Esterházy-kastély homlokzatát a Műemlékek Állami Gondnoksága nem merte a korabeli ábrázolásokon látható autentikus bugyirózsaszínre festeni.)

A nagy koncertterem mellé emelt Kamaratermet Scharoun halála után évekkel tanítványa, Edgar Wisniewski tervezte. Sem a térformálás, sem az anyaghasználat tekintetében nem tért el alapvetően Scharoun koncepciójától. A körkörös nézőtér a berliniek szerint a kamarakoncertek intim hangulatához sokkal kevésbé illik, mint a nagyzenekari hangversenyek atmoszférájához.