PRAE.HU: Nemrég megkaptad a Hazai Attila-díjat, 2022-ben Füst Milán-díjas voltál, és még korábban, 2020-ban Átoknaptár című debütáló köteteddel azonnal felkerültél a Horváth Péter Irodalmi Ösztöndíj 10-es listájára. Ezek nem kis dolgok, nagyívű pályát sejtetnek. Te magad hogy viszonyulsz a díjakhoz? Számítanak?

Thomas Bernhard a Díjaim beszédeiben morbid viccet csinál abból, hogy nem vállal közösséget a díjazókkal. Ilyen helyzetre nem panaszkodhatok, egyébként is örülök. De azért meglebben a zsák Tor Ulven verséből – „Amikor megbotlasz, / mindig nyitva áll / egy // üres zsák // csak neked” (Vajna Ádám fordítása) –, mert a megrészegülés a botlás lehetőségét jelenti. Eltérít, és néha onnan kell visszatérni a munkához, ahol lefoglalta a figyelmet. És „a lehetőségek gúnyos pompájához” (Kemény István) az is hozzátartozik, hogy bár a jó hírek a rosszakhoz hasonlóan feldolgozási időt kívánnak, nem árt, ha nem veszem ezeket egy kalap alá.

PRAE.HU: Mielőtt költőként színre léptél volna, sok éven át foglalkoztál verseskötetek szerkesztésével, irodalomelmélettel. Úgy érzed, hogy számodra a szerkesztői munka során tapasztaltak támaszt nyújtottak az alkotáskor, vagy ezen tapasztalatok birtokában is ugyanolyan pőrén álltál a saját univerzumodban mint bárki más?

Szerintem a versírás többek között szerkesztésen keresztül tanulható. Igaz, mindegyik része nem, másfelől szerkesztői intuíció is létezik. Szenderák Bence, a Futárlíra szerkesztője sem csak abban volt jó, hogy rámutatott a túl homályos helyekre, hanem utakat jelölt ki. Hasonló tapasztalataim voltak, amikor én foglalkoztam más szerzők kötetével, ilyenkor előfordul, hogy beleírsz a másik versébe. Nyilván alázattal kell csinálni, optimális esetben nem titkos szerzőtárs vagyok. Amikor Tolvaj Zoltán Fantomiker című kötete készült, én is ugyanannyira belebújtam a verseibe, mint a szerző. Remélem, ma mértéktartóbb lennék.

PRAE.HU: Már az Átoknaptár olvasásakor is felmerült bennem a kérdés, hogy aki ilyen érett elsőkötettel jön elő, azt vajon mi tartotta vissza ilyen sokáig, hogy a saját anyagával foglalkozzon?

Amikor az Átoknaptár koncepciója megszületett, úgy éreztem, már kevésbé állok Nemes Z. Márió, Kerber Balázs és mások hatása alatt. Szabad utat lehetett engedni. Ehhez az is kellett, hogy kevésbé a szerkesztésre koncentráljak. Aztán jött egy zsalu, tudtam, mit kell kitölteni, ismertem a feladatot számszerűsítve: minden évszakhoz tartozzon tizenkét vers. Ez segítség volt, ahogy az is, hogy

Szijj-böjtöt, Marno-diétát rendeltem el. Sok tapadásról, kívülről tudott sorról tudok beszámolni, és onnantól kezdve a könyveiket direkt nem olvastam, vagy mértékkel. Ezt Marno János Kairosa (2012) vagy Szijj Ferenctől az Agyag és kátrány (2014) esetében kifejezetten sajnáltam, a Ritka eseményeknél (2022) visszaszoktam.

Szijj, Marno egyébként azzal hatott, hogy a verseik gyakran „vizsgálati anyagok”, eredetük általában a tudat önmegfigyelése, elég ritkán személyközi, családi szálak áttekintése, sőt, maga az áttekinthetőség tapasztalata is többnyire hiányzik. A filozófia nem választható tárgyuk, hanem maguk a zsigerek, az érzékszervek teszik kötelezővé, miközben mintha a maga a nyelvre irányuló figyelem is szükséglet lenne.

PRAE.HU: Érdekes, mert Szijj Ferenc kapcsán „A küllők viszik a fényt az út szívébe” című versed alapján nem lehet egyértelműen eldönteni, hogy szereted-e a költészetét, az idézés kicsit gúnyosnak is hat.

Egyszer beszélgettünk Vida Kamillával az „iróniakényszerről”. Sokaknál biztosan nem jellemző, de nálam olyan térbe lépünk, ahol bármilyen alak vagy tárgy jelenik meg, valamennyi iróniajussa lesz, akár megérdemli, akár nem (mikor hogy mérlegeljük ezt). Itt automatizmusról is szó lehet, ami jó eséllyel kritika tárgyává válik, de az új kötet szerintem elsősorban a futárfigurán gúnyolódik. Azért, mert nem tudja függetleníteni magát az irodalmi hatástól – például a Babusgatom a váladékot című versben a Tolnai Ottó-vízióktól –, még akkor sem, ha olyan munkát végez, aminek (látszólag) nincs sok köze az irodalom befogadásához. (Ezzel együtt az irónia nálam mintha mutációkon esne át, és a fogalma – szürreális kinövések, creepy minőségek miatt – önmagában hiányosan írná le a Futárlíra működését.)

PRAE.HU: A most megjelent, Futárlíra címet viselő kötetedet teljes mértékben a korábbi élethelyzeted, a biciklis futárkodás inspirálta. Mielőtt ezek a versek „megírattatták” volna magukat, volt-e bármilyen más témád, amit egy kötetbe szerettél volna rendezni, vagy teljesen egyértelmű volt, hogy ez lesz az irányvonal?

Nem volt egyértelmű. Ha egy költő/szerkesztő arról ír, hogy a fizikai munkát választotta, felmerül a kérdés, rákényszerült-e, kiszolgáltatott helyzetben van-e, empatizáljunk hébe-hóba vagy töretlenül, pont emiatt halogattam a dolgot. Már futárkodtam, még ódzkodtam a koncepciótól. Aztán úgy éreztem, nem kerülhető meg a kihívás. A végeredmény talán nem a dramatizálás egyirányú utcája.

T. M.: A Futárlíra végén – csakúgy mint az Átoknaptárnál – jó néhány embernek köszönetet mondasz a hozzászólásaiért, melyek segítettek végső formát adni a szövegeknek. Az említett költők mind olvasták a kéziratot? Téged a sok hozzászólás elsősorban inspirál és segít az alkotói folyamatban?

B. M.: Az Átoknaptárban mindenkit felsoroltam, aki eszembe jutott, és ha az a kérdés, mi a jelenlét az inspiráció közegében, nekem a halmozás gyakorlata a realitás (a szakdolgozatom is erről írtam, akkor Juhász Ferenc halmozásai érdekeltek). Lehet, hogy valaki nem mondott konkrét szövegjavaslatot, de láttam a szemét egy esten, és abból merítek. A teljes kéziratot néhányan olvasták – Závada Péter, Kerber Balázs, Nagy Detti, Vas Máté, Urbán Ákos, Sirokai Mátyás –, mások távolabbról hatnak.

Viszont a Dunbar-szám 150, szóval nem mentem messzire – azok vannak ennyien, akiket ismerünk, és arról is van fogalmunk, hogyan kapcsolódnak egymáshoz. Hogy „milyen lehet egy intertextuális Dunbar?”, vagyis hány művet tudunk „ébren tartani” párhuzamosan (magunkban és a szövegeinkben) úgy, hogy nem halványodik el, milyen értelmet hordoznak egymáshoz képest vagy közösen – ez az előző kérdés párja.

A felfogóképesség tranzitzónáiba vezet, és később nemcsak az észlelés, hanem az ország határaihoz. Igaz, a politika, a közélet, a menekültek világa direkten csak a Futárlíra végén jön elő.

PRAE.HU: 2022-ben Erdős Virág is a biciklis futárkodás alatt szerzett élményeit rendezte kötetbe Erdős Virág könnyei címmel, de a verseit olvasva egyből szembetűnő, hogy nagyon erős önérzettel teli szubjektumból perel az egész világgal, az írói létezés és a biciklis futárkodás nála nem békíthető ki egymással, még akkor sem, ha ez a küzdelem folyamatosan tettenérhető a versekben. Nálad nincs ez a zsigeri indulat, a költő ugyan folyamatosan perel a biciklis futárral, de minden az elmében, a képzettársítások és a percepciók egymásra halmozásának szintjén marad. Szándékosan nem akartál a helyzet morális aspektusával foglalkozni, vagy szerinted a percepciók szintjén is meg tud történni ez?

Erről két vers jut az eszembe, a Futár vagyok, mit érdekelne és a Tolnai Ottó kiveszi a zsebemből a pénzt. Az elsőben nem az történik, hogy a költő mérgében szétveri a biciklit, a másikban sem az, hogy felgyújtja a várost, mert elege van a profitorientált szisztémából, vagy az életéből, az indulatok mégis bejutnak a versbe. Felszívódnak, de hatnak. Beivódnak, de nem semmisülnek meg.

A beszéd mértékkel követ(het)i az érzelmeket, ha nem akar felszámolódni, és itt látok átmenetet a többi médium felé.

A szó néha vár a zenére, hogy ott felmondja a szolgálatot, vagy én sem szeretném, hogy a szavaimnak szolgalelke legyen, ezért egy ponton dobolni kezdek a lépcsőkorláton, keresek egy üreget, hátha szépen zeng. A nyelv ellenállása is fontos. Annyi játék zajlik az érzelmekkel, hogy végül tetten érhetetlenek, miközben a Práter utca „elszántan lejt”. Ezt épp Erdős Virág emelte ki a Futárlírából.

PRAE.HU: Nagyon szerettem már az első verseskötetedet, az Átoknaptárt is, mert első olvasásra is éreztem, hogy ez valami nagyon új, meghökkentő hang a kortárs magyar lírában. Míg az évszakokról szóló versek a humorosságuk dacára is egyfajta vészjósló hangulatot árasztanak, ahol az idő, a ciklikusság megváltoztathatatlansága nyomasztóan keveredik az élet nyomait bizonyító jelenségek világával, addig a Futárlíra egy sokkal személyesebb levegősebb, derűsebb könyv lett. Mi a két kötet viszonya egymáshoz?

Mintha az egyikkel „kiprovokáltam” volna a másikat. A Futárlíra több mindent enged meg magának, több mindent enged be. Nem viszi tovább azt a tabujátékot, hogy szakkifejezések, ha lehet, ne legyenek a versben, ahogy az Átoknaptárnak jellemzője volt ez a fajta purizmus, vagy a komorabb hangvétel. De a szomorúság és az ingerültség kapcsolata téma a Futárlírában is, és nem lepődnék meg, ha később is előjönne.

Az új kötetben mintha a tényleges fizikai mozgás szervezné a verseket is. Előfordult, hogy az első változat nem otthon, hanem fejben, szállítás közben született. Ha valaki felteszi a kérdést, miről írtál könyvet, ne legyen szükségszerű a bonyolult(nak) hangzó válasz, ez volt az egyik célkitűzésem. Ez itt a szerző vágya, és hogy milyen szempontból hasznos, ha teljesül, az más kérdés. De Hermésznek/Mercuriusnak, a hírnöknek, akihez két olvasó (Kiss Lóránt és Pikli Natália) egymástól függetlenül hasonlította a kötetbeli futárt, nemcsak a költészet a reszortja, a kereskedelem is.

PRAE.HU: Spiró György nagyon találóan úgy fogalmaz a könyvhöz írt ajánlójában, hogy a versek egy tudat „cikkanásai”, a Futárlírát egyszerre tartja „totál realistának és teljesen elvontnak”. Olyan érzésünk van, mintha a gondolatok állandóan kézben akarnák tartani az irányítást az úton levés állapotában észlelt, hiperrealista jelenségek fölött, amelyek így is képesek egyik pillanatról a másikra megakasztani az elme működését. Ki lehet jelenteni, hogy ez az a játék, amely téged igazán érdekel a költészet művelésével kapcsolatban?

Ez a legprovokatívabb kérdés a „játék” szó beemelése miatt, mert ez nem játék, így működik az agy(am)! Igaz, például Gadamer is olyan játékfogalmat ajánl, amelyik nem feltétlenül ellentéte a komolyságnak, sőt. Komolyan érdekel, hogy ha végigmegyünk a Király utcán, mit kell „megérteni”, melyik sapkát kell figyelmen kívül hagyni. Melyik foltot? Kell a márkajelzés emléknyoma? Vagy engedjük, hadd menjen ez öntudatlanul. Mennyire? A város olvashatóságáról van szó, és a tájékozódáshoz a marginális összetevők egy részét is magunkkal visszük, kezdünk velük valamit. Ha „gyűlik a lényegtelen aranytartaléka”, talán várja, hogy más képet alkossunk róla.

PRAE.HU: A kötetnek van egy felszabadító humora, és fontos különbség az Átoknaptárhoz képest, hogy nem egy elvont, mozdulatlan térben és időben vagyunk, hanem nagyon konkrétan most és Budapesten. Ha már városlíra, én szeretem Nagy Márta Júlia verseit, ahol Zugló egy mitikus, romantikus drámai hősökkel benépesített térré változik. A te városlírád megalkotásakor mely költők, írók jelentették számodra a legnagyobb inspirációt?

W. G. Sebald prózája, utazóregényei azért állnak közel hozzám, mert nála is meghatározó az intermediális vonzás, gyakran fotókat ékel be a szövegbe, amibe helyneveket tűzdel, stb. Nagy Márta Júliának múltkor azt mondtam, az ő versei úgy hatnak, mint amikor valaki kilép az utcára, és megcsapja a virágillat. Nála a természet falánksága elég fontos téma, nálam a természet inkább az elme falánkságaként jelenik meg. Ez nyilván leegyszerűsítő, de aki megszólal, a saját természetével más önelemzésen keresztül lép kapcsolatba.

PRAE.HU: A Jelenkor által szervezett, Turbinában tartott kötetbemutatón említetted, más költőkkel beszélgettetek arról, hogyan lehetne ezt a nagyon jellegzetes és konkrét budapesti teret egy vidéki számára is érezhetővé, zsigerivé tenni. Én nem szoktam ezt akadálynak érezni, mikor például Knausgard-ot olvasok, és a Halálban nagyon hosszan és részletesen ír a norvég Tromoyáról vagy Arendalról, vagy Bernhard Bécs utcáiról az Irtásban, inkább felkelti a kíváncsiságomat, és azonnal rákeresek ezekre a helyekre a neten. A kötetedben te milyen módon akarod segíteni mégis ezt az azonosulást egy nem budapesti olvasónak, vagy akarod-e egyáltalán?

Többen úgy érezhetik, nincsenek eléggé bevonva, ha nem budapestiek. A kötetnek nincs mentsége, annyit tehet(ett), hogy bevallja a Budapest-centrikusságot, ezért is döntöttem úgy, hogy a II. rész első verse a Budapest emléke hányingerkeltő a Pilisben című vers legyen. Ami árnyalható, mert ha itt Budapestről olvasol, és rá szeretnél ismerni a városodra, nem biztos, hogy azt fogod kapni, amit szeretnél. A 8. kerület például felülreprezentált, itt is lakom. Itt a helyek forognak (egy-egy tulajdonnév elmozdítható drasztikus következmények nélkül), ahogy cserélődnek az áruk, és a futárok is felcserélhetők egymással – ebben is van egy kapitalista logika.

PRAE.HU: Ami az Átoknaptárhoz képest lényeges különbség még, hogy sok a tulajdonnév (költők nevei, verscímek, utcák), a konkrét idézet, szlogen, és főként a költészeti utalás az új kötetben, ami felveti azt a kérdést, hogy csak egy bizonyos műveltségű olvasói réteg tudja majd megérteni és befogadni a verseket, ilyen értelemben pedig akaratlanul is erősen kijelöli a saját olvasótáborát, "célcsoportját." Gondoltál-e erre, mikor írtad a verseket?

Vannak pozitív csalódások. A magyarázat („hova akarsz kilyukadni?”) beolvasztását vagy szervesítését vállaltam többször. Ilyenkor a versre vonatkozó kérdésre jó esetben nem utólag kell felelni, ha a harmadik versszak már maga is válasz. Ebben az értelemben kommunikatívabb lesz a szöveg, amit jó esetben túlzott didaxis sem kísér.

PRAE.HU: A biciklis futár szellemszerű a verseidben, abban az értelemben, hogy senkivel nem lép valódi interakcióba, mégis állandóan jelen van. Magában a figyelem irányultságában már ott van az empátia, így észleli az állatokat, embereket, eseményeket az utcán, nem is kell megneveznie őket. A tartózkodás szemérmesség vagy távolságtartás ebben az esetben?

Az empátia akkor tud működni, ha felveszek egy távolságot. A beszélő feje újra és újra átváltozik kamerává, de néha rajtakapható, amikor épp nem kamera. A lelepleződés elkerülhetetlen, és élénkítő, nem kizárólag veszélyes.

PRAE.HU: Nagyon sok asszociáció szürreális és expresszív egyszerre, a Szögletes kismamák egy álomszerű allegória, de más verseknek is megvan az álmokra jellemző képtelensége vagy sorrendi bizarrsága. Szándékosan foglalkoztál az álom tudatos megragadásával a versek írásakor?

A 2010-es évek elején szándékosan le akartam válni a szó szoros értelmében vett álomleírásokról (ez a kotta ügyefogyott Facebook-posztokhoz vezetett). Aztán rájöttem, hogy nem kellenek hozzájuk az álmok, amik erre mintha sértődötten visszavonultak volna. Mióta az éber fantázia vette át a főszerepet, vagy nem emlékszem az álmaimra, vagy nincs mire.

PRAE.HU: Min dolgozol most?

Egy kisregényen, így kezdődik: „Kiürült a kettes út. Nem kérte senki, hogy álljanak le az autók, de parkolni sem parkoltak sehol. Az volt a feladat, hogy a halott anyákat vissza kell húzni Pestről az agglomerációba. »Elhagyták a családot«, hajtogatták többen, pedig, mint rákosok, igazán kivárhatták volna azt a néhány évet, ami hátravan. De nem. »Benne volt a zabszem a seggükben, nekik menni kellett« – nyilván akkor még vonattal, mert akkor még voltak vonatok. A felbujtók pedig – gyerek, nagyszülő, bárki –, akik biztatták is a beteget életkörülményei radikális megváltoztatására, most kötéllel, dróttal, talicskával, kinek mije volt, vitték vissza a családhoz a tetemet.” A mozgás itt is fontos, de zombiinvázióhoz vezet. Az első fejezet 2021-ben, a Világot szétszerelni című antológiában, az Athaeneum Kiadónál jelent meg.

Fotó: A szerző portréja - Jelenkor Kiadó