Horváth Florencia kezdésként elmondta, hogy Havas Juli Papírbabák, avagy lehet-e két hazád? című kötetének nem ez az első bemutatója, a szerző járt vele Romániában és a Margó Irodalmi Fesztiválon is. Havas első könyve, a Nincs Hold, ha nem nézed: két szenvedély, egy történet 2022-ben jelent meg a Kalligram Kiadónál, a Margó-díj tízes listájára is felkerült, szép utat járt be. Horváth először is a kötetek között eltelt két év mérföldköveiről, fontos pillanatairól kérdezte Havast, amelyek elvezették őt a Papírbabákhoz. Havas nem számított az ismertségre, melyet az első kötete hozott, megtisztelőnek érezte, hogy ennyien olvasták, és természetesen a Margó-jelölést is. Elmondta, hogy Erdélyből származik, és amikor megkérdezték, mikor ír Erdélyről, azt válaszolta, valószínűleg nem fog, mert úgy gondolta, ez olyan élmény, melyet nem akar felkapirgálni. Először disztópiát szeretett volna írni, de végül elvetette az ötletet, és ekkor, teljesen váratlanul elé került egy Fitzgerald-idézet, mely azt fogalmazta meg: írj arról, aki vagy és amit ismersz – ez indította el benne, hogy mégiscsak Erdélyről kellene írnia. A másik, ami erre az útra vezette, hogy volt egy „exodus” az 1980-as–1990-es években Erdélyből Magyarországra és a világ különböző pontjaira, amikor sok orvos elhagyta Romániát. Havas maga is orvos, és úgy gondolta, ezt a történetet jó lenne megírnia, hiszen a szakmán belülről valószínűleg ő tudja ezt a legjobban megtenni. A másik téma, amit nagyon szeretett volna feldolgozni, az a barátság, mert saját baráti kapcsolatai rengeteget adtak neki. Ezekből állt össze a regény.

A következő kérdés a kötet szerkesztési folyamatára vonatkozott: Horváthnak szembetűnő volt, hogy vannak egészen rövid, akár egy oldalnál is rövidebb fejezetek, illetve hosszabb, több oldalas fejezetek is. Megtudtuk, hogy a rövid fejezetek keretfejezetek, ugyanis a történet szerint a főhős komoly autóbalesetet szenved, ami után az intenzív osztályra kerül – ez maga a keret, ahol a felébredéséről, a kórházi eseményekről olvashatunk. Havas ezt nem akarta túlságosan elhúzni, de fontosnak tartotta.

Számára a regény írásának elkezdése olyan volt, mint a főhősnek a balesete: elkezdtek visszajönni a gyerekkori emlékei. Ez volt a katalizátor, amely elindította magát a történetet, azt, hogy a főhős el akarja mesélni gyerekkorától kezdve egészen a jelenig, ötven évet felölelve, hogy mi minden történt vele.

Horváth az interneten kutakodva látta, hogy elég sok blogon és más nem hivatalos platformon is írtak a Papírbabákról, ami szerinte szerencsés, mert azt mutatja, hogy a kötet eljut az olvasóközönséghez. Az egyik blogon olyan dolgokat emeltek ki belőle, amelyeket ő nem feltétlenül tart kardinális pontoknak. Ebből következett az a kérdése, hogy Havas nem érzi-e, hogy a kötetei alcímei beskatulyázzák azokat, és így akár leszűkülhet az érdeklődők köre is. Hozzátette, ugyanakkor az is lehetséges, hogy pont az alcímek által jutnak el valakihez, válnak érdekessé. Havas beavatta a közönséget, hogy egyik regényének címe sem tetszett a főszerkesztőnek. Az előző munkacíme nem Nincs Hold, ha nem nézed volt, de a szerző végül nagyon megszerette. A Kalligram Kiadó főszerkesztője, Mészáros Sándor adta a „két szenvedély, egy történet” alcímet, melyben a két szenvedély a kórházra és a szerelemre utal. Második regényének a „Papírbabák háza” címet találta ki, de nem aratott sikert. Ez egy kifejezetten női cím, egy szépirodalmi kiadó pedig nyilvánvalóan egy ilyen szubjektív címtől nincsen elragadtatva. Amikor kiderült, hogy miért ez a címe – utalás a papírbabás metaforára –, akkor Mészáros már elfogadta, de azt javasolta, legyen csak Papírbabák, és ő adta alcímnek: „avagy lehet-e két hazád”. Ezt a szerző nem bánta, mert végül a borító is „nőies” lett, és így az alcím felhívja a figyelmet arra, hogy nem egyszerűen egy rózsaszín lányregényről van szó, hanem sokkal komolyabb témáról, még ha viszonylag könnyedén is írt róla. Horváth megerősítette, hogy a papírbaba-motívum roppant érdekesen van jelen, már a regény legelején feltűnik és a végén is visszatér. Arra volt kíváncsi, hogy a központi alakokká váló három nővel mennyire volt nehéz azonosulni, mennyire volt nehéz ezt a három felettébb különböző, de közben életútjaikat tekintve egybehúzó figurát kidolgozni. Havas elmondta, hogy ők is hárman voltak barátnők egy székelyföldi városka lakótelepén. Élénken éltek a fejében ezek a konkrét gyerekkori barátnők, és az összes többi is; erős, meghatározó barátnői kötelékei voltak. Ebből indult ki, de a szereplők rengeteg apró mozaikdarabból tevődnek össze, nem lehet őket valós személyeknek megfeleltetni. Hangsúlyozta, könnyebben ír kitalált történetet, nehezebbnek találja a valós történetek dokumentarista stílusú visszaadását.

Ezután Mics Ildikó, a Vígszínház színművésze olvasott fel egy részletet a regényből. Ehhez csatlakozva Horváth kiemelte, milyen fontosak a művészeti ágak, a színház, a zene, az irodalom a könyvben, a szerző számos dalszöveget, idézetet hasznosít, de olyan karakter is van, aki festőnek készül.

Havas azért fektetett ekkora hangsúlyt a különböző művészeti ágak beemelésére, mozgósítására, mert valóságos diktatúrában nőtt fel, semmi más lehetősége nem volt, mint olvasni.

A könyvek – főleg a világirodalom – bejutottak, és a zene is bekúszott, a magyarországiak által becsempészett kazettáknak, lemezeknek és a rádión befogott távoli adóknak köszönhetően. Nagyon erősen meghatározta az életüket mind a zene, mind az olvasás. Beszámolt arról, hogy semmijük nem volt akkor, se élelem, se fűtés, se víz. Annyira nyomorúságos így élni, hogy ezt kizárólag akkor éli túl az ember, ha valamibe kapaszkodik – ezért a művészet rendkívül fontos volt számukra. Abban a román diktatúrában, amikor már csak propaganda ment a tévében és bezárták a mozikat, mert nem vetítettek filmeket, a színház valamilyen szinten mégiscsak szabad volt, hiszen a diktatúra legmasszívabb sűrűjében Spiró-darabot láttak – nem véletlen, hogy a regény szereplői ezt említik. Nagyjából minden színdarabot bemutattak, egészen „vadakat” is. Havas elmesélte, hogy ő maga hat évig játszott a Marosvásárhelyi Orvostudományi Egyetem színpadján, melyen az akkori színművészeti főiskolásokkal osztoztak. Egészen döbbenetesnek tartja, hogy a Rettegés és ínség a Harmadik Birodalomban című Brecht-darabot előadhatták a nyolcvanas évek közepén. Ez azzal magyarázható, hogy annyira inkompetens volt a hatalom, hogy egész egyszerűen nem tudták megítélni, mit szabad bemutatni és mit nem, a döntéshozók nem értettek az irodalomhoz, úgy gondolták, ez egy vígjáték, amely kifigurázza a náci Németországot és közben nem vették észre a párhuzamot.

Horváth a regény lényeges kérdésének, már a szereplők gyerekkorában központivá váló témának tartja a származást; a gyerekperspektíva, a gyerekek között uralkodó farkastörvények megalkotásáról, szerepéről, jelentőségéről szeretett volna többet megtudni. A szerző azért helyezte ezt fókuszba, mert román-magyar ellentétben nőtt fel, a két csoportnak nem volt szabad szeretnie egymást – ezt az áthághatatlan tabut egy magyar lány és egy román fiú szerelmi történetén keresztül mutatta be. Elismerte, hogy a regénye olvasása közben a mai fiatalok nem feltétlenül értik – például mert nem tapasztalják meg közvetlenül –, hogy valaha voltak, akik nem tartották lehetségesnek a más nemzetiségű emberrel való szerelmi kapcsolódást. Horváth a Péterfy Gergely által írt fülszövegre és a recenziókra támaszkodva elmondta: a regény egy krízishelyzetből kiindulva arra keresi a választ, hogyan lehet az életnek értelmet adni. Következő kérdése arra vonatkozott, mit gondol Havas akár a könyvvel kapcsolatban, akár egyszerűen mint író, gondolkodó ember, kellenek-e krízishelyzetek ahhoz, hogy rájöjjünk, mi az élet értelme.

Havas szerint egy regényben kellenek a krízishelyzetek, a történetmeséléshez kellenek a konfliktusok, de ahhoz nem kell szörnyű mélységeket megélni, hogy az ember keresse a barátait, a gyökereit, örüljön annak, hogy tartozik egy közösséghez.

Ezek olyan pluszt adnak, ami előtt nincs szükség semmiféle tragédiára, nem kell katarzis ahhoz, hogy tudjuk értékelni az élet apró örömeit – ezeket a regényben a lányok úgynevezett „mazsolás füzetbe” gyűjtik össze. Viszont akkor tényleg meg kell élni a mindennapokban a jót, mert csak ez visz előre, ez ad tartalmas életet – ő is direkt írt boldog befejezést. Ezt kérték tőle az olvasók, akik az előző művénél nehezményezték, hogy függőben hagyta az eseményeket, nem írta meg, hogy egymásra találnak a szerelmesek. Szerinte vágyunk a hollywoodi végre, a boldogságra, keressük a jó dolgokat, ki vagyunk éhezve a szépre.

Ezután Horváth és Havas arról beszélgettek, hogy a Papírbabákban sok szó esik női dolgokról, a női szépségről, irigységről, barátságról és árulásról. Ez egy elsősorban nőknek szóló regény, de ettől még vannak férfi olvasói, akiket a visszajelzések alapján megfogott a történet, nem tudták letenni, elfogadták, hogy kislányokkal kezdődik és „nagylányokkal” végződik. Horváth számára nem csupán a történet miatt volt jó olvasni, hanem azért is, mert nyelvileg nagyon szép, ezért az írásfolyamatról, a nyelv megtalálásáról, a forma kialakításáról is szeretett volna többet megtudni. Havas úgy fogalmazott, részben mindenkinek ösztönösen van egy saját formai nyelve, amit használ, és leginkább úgy csiszol, hogy megmutatja másoknak a szövegeit. Nem tartja haszontalannak az írói klubokat, kreatívírás képzéseket, szerinte rengeteget tanulhatunk egymástól. Az írói műhelyek leginkább arra valók, hogy felgyorsítsák az érési folyamatot. Az is előrébb visz, ha képessé válsz megfogalmazni a véleményedet mások írásáról. Ő is törekedett arra, hogy a stílusa magasabb színvonalat üssön meg. Ehhez kapcsolódóan beszéltek a mű szimbólumrendszeréről – a karakterek sebeinek gyógyulásáról és az elszakadt pokróc szálainak összevarrásáról –, mely kiemelt jelentőséggel bír, mert a visszaköszönő motívumok egyrészt egységesebbé, másrészt az olvasó számára otthonossá teszik a történetet.

Havas azt mondta, ő több mint ötven évig csak olvasó volt, és az ez alatt az idő alatt összegyűjtött tapasztalatai segítették abban, hogy érezze, aztán később tudja is, hogy valami miért hat, miért fog meg; ezt az ember automatikusan, önkéntelenül is „lemásolja”, használja. Szerinte ezért csak az írhat, aki rengeteget olvas, a kettő szorosan összefügg.

Horváth aziránt érdeklődött, volt-e olyan olvasmányélménye, mely konkrétan a könyv megírásában segítette, hatott rá. Havas az utóbbi években számára meghatározó, példaértékű szerzőként Margaret Atwoodot nevezte meg. A szolgálólány meséjével kezdett, ezért is akart kórházi disztópiát írni, de ezzel egyelőre még vár. Atwood írásművészetében zseniálisnak tartja a változatosságot, azokat a nyelvi közegeket, amelyekbe elviszi az olvasót.

Természetesen nem hagyhatták ki a beszélgetésből Havas civil hivatását, az orvoslást sem. Azért jelenik meg mindkét művében a kórház világa, mert könnyebbséget jelentett olyan kontextusba helyeznie a történéseket, amelyeket jól ismer, ám ennél is inkább az vezérelte, hogy bemutassa ezt az életet, a doktornők nehéz sorsát, akiknek a túlórázást, éjszakázást igénylő munkájukban és a családi életükben egyaránt helyt kell állniuk. Volt benne „nevelő célzat” is, a páciensek bizalmát elvesztett egészségügyi dolgozók emberi oldalának megmutatásával szeretett volna együttérzést kelteni, közelebb hozni egymáshoz a jelenleg a barikád két oldalán álló betegeket, hozzátartozókat és orvosokat, ápolókat. A kötetbemutató zárásaként Horváth a novelláiról, a következő könyvéről kérdezte Havast, aki erre azt felelte, nem hiszi, hogy a novelláiból kötetet kellene készíteni, hiszen azok zömében írói szárnypróbálgatások, most már ritkábban ír ebben a műfajban. Noha nagyon örült, amikor ezek neves folyóiratokban megjelentek, nincs belőlük annyi, hogy érdemes lenne egy kötetet kiadni. Továbbra is regényben gondolkozik, kiforrott ötlete ugyan még nincsen, de izgatja a fantáziáját az orvostudomány és a szépirodalom ötvözése, és ezt akkor is meg fogja írni, ha senki nem fogja elolvasni.

Fotók: Mariia Kashtanova