A Platon Karataev  az átlényegülés pillanatáról szól, valóságunkat kiterítik egy üres síkra, melyet a puszta tény, hogy létezünk, tölt csak ki. Dalaikban a messzire való elnyúlás, visszhangzás és morajlás különleges szerepet tölt be, az emberről akar szólni; ecce homo. De nemcsak nekünk, nem csak az embernek, hanem egy égi óriásnak, mely ott ad levegőt, ahol már nem vehetünk magunktól, túlmutat az élten, a halálon is, még valahol a születés előtti pontok egyikén kezdődik el. Az emberi lélek kinyilatkoztatása. 

A Platon Karataev kvartett felállása 2016-ban debütált, Lev Tolsztoj karakterének revíziójaként. Kutatnak, mert vannak, s egyszer már nem lesznek, de amit felfedeznek, megmarad. Erről szólnak dalaik, melyek a kortárs magyar szépirodalom újabb fejezetét nyitották meg a közönség számára. Eddigi albumaik, a For Her’s 2017-ből, Atoms 2020-ból, Partért kiáltó 2022-ből, s a legújabb a Napkötöző, amit április 19-én a MÜPA Bartók Béla Hangversenytermében mutattak be, egyúttal felidézve korábbi alkotásaikat is a bő kétórás tartamú koncerten. 

Az album egy olyan délibáb-dimenziót nyit meg a hallgatónak, ami lehetőséget teremt a Napot végig követni, ami lehetőséget teremt arra, ahol a Nap lebukik, lebukjunk mi is, annyira mélyre, hogy kikössünk a túloldalt, a legekben, körülölelve a világegyetem által. Lehetőség arra, hogy átérjünk keletről nyugatra, vissza keletre, hogy aztán irányt változtatva északra délnek kilyukadva, megint csak vissza középre. Eme égtájak hosszanti egyenes irányvonalai mentén, melyek láthatatlanul önmagukká válnak s egyszer újra különné, vagyunk mi bezárva, rácsos szerkezetű börtön; mely élet, s összefogja az univerzumot, az életünket. Majd követve a Napot, élünk. 

Hangzásvilága egyszerre idézi vissza az óceán mély kékjét, mely eddig sem állt távol alkotószellemüktől, s most egy újabb színtéren, a sivatagban, száraz szemcsék közt vizsgálódhatunk atomon-atomon át. Immáron világossá válhatott minden hallgató számára, ez egy utazás a szellemi, a mentális és a lelki síkokon, a gondolatok és asszociációk örökös kavargása. Az album kifejezetten, mint ahogy eddig is tapasztalhattuk, előtérbe helyezi az elektromos gitár sercegését, akusztikai határokat átlépve rengeti meg tüdőnket, segítve rezonálni és egyesülni a felfogás és megértés szintjén is. A Napkötöző felelevenít egy szakrálisabb térben kórusszerűen és recitálva előadandó dallamot, melyet lassanként a dob ütemesebb, sokkal természetesebben hangzó viszonyrendszere követ, emlékeztetve emberi gyökereinkre, mely újabban csak átfordul az elektromos lüktetések folyékony ismétlődő energiáiba, emlékeztetve hol vagyunk most. Gépiesítés és természet, közöttük az emberi énekhang felfelé törekvő íve. 

Mintha egyek volnánk az űr bőrébe fúródó szonár dallamaikkal, önigazolunk, hogy bármeddig is létezünk; léteztünk. Most vagyunk.