A VAM Design Center második emeleti konferenciatermében, az egész országot megjárt kiállítás zárótárlatán azt parodizáltam némileg, ami ellen kikandikált a Kiutak 2008 ötlete A megfelelő kommunikációt (le egészen a bulvár szintig) mellőző kortárs művészeti kiállításokat, amelyeket évről évre járva az tűnt föl, hogy nagyjából annyi emberhez jut el üzenetük, amennyi éppen készíti is őket.

A folyamat kétirányú: a művészek nem is akarják, hogy a szélesebb, kortárs művészeti újdonságok terén kevésbé tájékozott körhöz eljusson művészetük, sőt, még talán baj is, ha az a többség – melyet természetesen lenéznek – megérti közlendőjüket. Ezen elitista (mondhattam volna rondább szót is) hozzáállás hozza a nem szakmai médiumok viszont-érdektelenségét. Rengeteg kortárs képzőművészeti projekt-kiállítás a mediatizációt utánozza mellesleg, így a fősodorból kiszorultak teli torokból zajló suttogásának is észlelhetjük új, intermediális művészeti produktumaink zömét. Illetve, ezek mediatizációi, hivatkozásai gyakran azonosak lennének magukkal a művekkel, vagy teljesen ki is oltanák koncepciójukat, harmadik esetben százszor hatékonyabbak lennének magánál a műnél.





























Az sem ritka eset, amikor valamiféle ügyet csak dokumentumai falra tapétázásával tárnak a néző elé – kiállítási séta során befogadásképpen egyénileg összeállítandó híradásfélének. Ilyenek tapasztalatai alapján gondoltam, hogy az országon végigvitt köztéri kiállítás dokumentációit – azaz az egyes helyszíneken történő megjelenéseinket fényképek özönének képében én is kiteszem, most, hogy azílumot kaptunk egy galériatérben. Más kérdés, hogy itt tényleg volt mit dokumentálni. (A paródia ínyenc humorán az a végső fűszer, hogy ez a dokumentációs fal egyben megbízónk, a Reneszánsz év 2008 – Hungarofest Kht. felé kötelező szakmai beszámolónk már-már botrányosan exhibicionista, nyilvános megvalósítása is egyben.

A nyilvánosságnak belső ügyeinket kiteregető hajlamom az üvegzseb kifejezés mániákus megfejteni akarásának köszönhető. Emiatt erőszakoltam ki azt a nem látott helyzetet is, hogy a decemberben meghirdetett művészeti pályázat februárban tartott zsűrijét nyitott ajtók mögé szerveztem. Egyszer volt ugyanis alkalmam, az Ernst Múzeumban töltött első állásomkor belülről látni, egy zsűri hogyan működik – ez a Derkovits-ösztöndíj tekintélyes intézménye volt. Szerintem a zsűrizés nagyon izgalmas szakmai tevékenység, színházszerűen is fölfogható, arról nem is beszélve, hogy a közönség jelenlétének hatására végképp csak a szakmai érvelésnek maradna létjogosultsága. A Kiutak 2008 zsűrije teljes mértékben belátta, milyen kísérleti ügy számára ítél, ezért a 85 pályaműből valóban az a 14 került be a kiállításba, amelyik a kortárs művészet-termeléssel szembeni elégedetlenségünkből fakadó mást-akarásunknak megfelelt.

Tehát ami kihullott, az a következő: elvi alapon az előbb említett szűk körhöz szólni akarás, gyakorlati alapon a nem kizárólag vizuális (klasszikus képző- vagy iparművészeti: szín, alak, anyag, tér) nyelv használata. Azt ugyan tudjuk, hogy finoman szólva konzervatív számon kérni a kortárs művészeten legkésőbb a hatvanas évek vége óta, azonban a művészet belső forradalmai belsők is maradtak. A mai magyar társadalom fő hányada egyszerűen nem érzékeli művészetnek a mai kortárs művészetünk jelentős részét.

Az elégedetlenséget tetézi, hogy a kifejezőeszközök elvesztése (amit természetesen a művészetek nagyobb szabadságfokként élnek meg) mellett az egyes művek üzenete is kizárólagosan a művész gondolatvilágából merít. Ahhoz azonban, hogy a társadalom történeti értékét műalkotásban kifejezze, sőt, hogy valamiféle alapvető emberi megfontolás alapján kívánt irányba változtasson is művével e társadalmon, korántsem elégségesen felkészült művészeink döntő többsége. Érzékenységük közhasznúságában kételkedni egyáltalán nem alaptalan. Nagyon pozitív csalódás volt, hogy mindezeknek látszólag ellentmondva a Kiutak 2008 pályázati kiírásában megfogalmazott komplex problémát mennyien élik meg mégis sajátjuknak. A kiállítás koncepciója egyetlen szókapcsolattal kifejezve nem más, mint a „fogyasztás reneszánsza” – egyik munkacímünk. Mint a bolygónk lelkiismerete, kérdőre vonjuk azokat a fogyasztókat, akik számára a boldogság az egyéni, fogyasztásban mért boldogságot jelenti, a bolygóra visszahulló, a reklámokban persze nem hangoztatott ipari terhelés figyelembevétele nélkül.

E koncepciót tehát készen adtuk a művészeknek, tudatosan vállalva a nem kimondottan pozitív hagyományú propaganda kifejezést. Magyarán egy erőteljes visszarendeződést ékeltünk a jelenlegi, ideológiailag teljesen magára hagyott művészet-termelési rendszerbe. Ha úgy tetszik, annak a megrendelői-művészi viszonynak a fonalát vettük föl, aminek mentén Aba-Novák Vilmost követően talán utolsóként Bernáth Aurél alkotta meg Munkásállam című szekkóját. Nem vállaltam volna el természetesen egy ezekhez fogható jellegű, politikai üzenetű propaganda-kiállítást. Ellenben ezt a globális érdeket, a környezettudatosság terjesztését bármilyen ideológiai szabódások nélkül, vállaltam.

Újra kapcsolatot akartunk tehát a befogadó, a művész és a megrendelő között, egy művészetet nem központi, hanem alkalmazotti minőségben magába foglaló vállalkozásban. Azaz, mivel azt akartuk, hogy e globális problémára irányítsuk a lakosság figyelmét művészi eszközökkel – egyáltalán, hogy társadalmilag indokolttá tegyük a képzőművészetet –, iparművészetté kellett változtatnunk.

Annál is erősebb ez a megállapítás, mivel a nyertes pályaművek nem mutatták meg a kiutakat, csak azok keresését szorgalmazták. Mindez egy erősen kísérleti vállalkozás már a Szobrászatért Alapítvány részéről. Azonban itt kapcsolódik a Kiutak 2008 leginkább példaszerű eleme: azokkal a szervezetekkel együtt utaztattuk a kiállítást, akik (ez évben) a hulladékprobléma megoldásainak területén képviselik szakmájuk legjavát. Azaz a figyelemfelhívó alkotások a kérdést fölvetették, de azon nyomban tovább is adták a gerjesztett látogatót olyan élményszerű rendezvényelemekhez, ahol gerjesztettségük a kívánt útra levezethető lett. Így az ÖKO-Pack Kht. országban egyedülálló „Hulladékból termék” című kiállítása szemléletesen tárta elő a szelektív hulladékgyűjtés áldásait, a hulladékot mint értéket. Ők a személyes cselekvés lehetőségei szintjén a látogatók életébe közvetlenül voltak képesek beleavatkozni. Ez a probléma orvoslásának szintje, a Kiutak 2008 viszont továbbment. A Hulladék Munkaszövetség (HuMuSz) a hulladékképződés megelőzésének kiútjait nyújtotta készen a látogatóknak, életvitelük, fogyasztási szokásaik teljes körű átismétlése során, interaktív tablók médiumában, mindenkivel egyénileg fogalkozva.

A VAM Design Centerben, mivel ez nem a köztéri, eseményszerű megjelenés, partnereink nem tartottak velünk. A pályaművek már csak önmaguk dokumentációjaképpen, a vándorkiállítás túlélő ereklyéiként értelmezendők, azaz újra képzőművészetté kezdenek válni.

Paksi Endre Lehel, a kiállítás kurátora