Többek között ezen kérdések foglalkoztattak Budapesti Fotófesztivál keretei között megvalósult Női fókusz című kiállítás megtekintése során. Az ötlet egy szoros együttműködés eredményeként született, a fesztivál és a Magnum Photos fotóügynökség között, melynek egyik alapító tagja Robert Capa volt. A budapesti kiállítás a Magnum Photos öt női tagjának munkáit mutatja be egy húsz évvel ezelőtti kiállítás, a Magna Brava újragondolásaként. A mostani, Műcsarnokban megrendezett tárlaton idén az ő műveiket mutatta be, ünnepelve és középpontba helyezve a nők művészi, azon belül is fényképészeti hozzájárulásait.

Marilyn Monroe már-már életnagyságú, szélfútta szőke fürtjei fogadták a látogatókat az első terembe lépve. Feketére mázolt pillái lesütve, tűzvörös ajkai csókra állnak, mintha valóban csak minket köszöntene és invitálna, hogy kezdetét vegye a női lét titkait feltáró utazás. Eve Arnold több portrét is készített a színésznőről, amik ‘tükrözik a két nő közötti bensőséges baráti viszonyt’ - írják a falon. Valóban, Arnold portréin a színésznő sokszor intim helyzetekben látható vagy mondjuk egy másik arcát mutatja meg nekünk. Legalábbis látszólag. Monroe az ötvenes évek legnagyobb szexikonja, aki egymaga megtestesíti azt a képet, hogy pontosan mit gondol egy férfi ideális nőnek. A színésznő tragikus sorsa már-már szimbolikus jellegű, és a végkifejlettel tisztában lévő befogadónak teljesen más élményt nyújtanak ezek a portrék. Az egyiken Monroe a fehér paplanok alatt meztelen, a látszólag bensőséges jelenet valójában szívfacsaró. Meztelensége nem őszinte, sebezhető meztelenség, hanem erotikus kirakat. A látszólagos intimitás hamisságát felfedi Monroe kisminkelt arca, ami maszkként funkcionál. Eltakar. Eltakarja személyének igazi valóját, és egy hamis Monroe-t mutat nekünk, pontosabban azt a férfi tekintet (male gaze) által kreált nőt, akit mind jól ismerünk a popkultúrából. 

Igen. Talán Monroe személyénél semmi sem mutatja jobban, hogy milyen lehetett az ötvenes években nőnek lenni, milyen elvárásokkal kellett megküzdeni. A fotósorozatot készítő Eve Arnold elismertséget szerzett magának munkáival, amikor a fotózás szintén férfiak által dominált művészeti ág volt. Nagy áttörést jelentett számára, hogy hollywoodi produkciók forgatásán fotózhatott, és mozicsillagok kulisszák mögötti pillanatait kaphatta lencsevégre. Mellette Inge Morath volt a másik úttörőnek számító női fotós az ügynökség történelmében, akinek művein a nőiesség fogalma egy más, sokkal hétköznapibb értelemben ölt formát. Morath számára a különlegesség sokszor a mindennapokban jelent meg. Talán méltán elhíresült, lámás fényképe kevésbé sugallja ezt az irányvonalat, mégis, Morath kiállított műveiből árad a hétköznapiság nőiessége, Arnoldétól eltérően, aki magát az ideált örökítette meg. A bolti kirakatokat csodáló, illetve az azokban dolgozó nők pillanatait megfagyasztó képek ambivalensen dinamikusnak, élettel és természetességgel telinek hatnak. Nem csupán az akkori mindennapok történéseibe nyerünk betekintést, hanem abba is, hogy Morath szerint hogyan díszíti a keret a képet és azon belül is a szereplőket. Kifejezetten festői alkotások ezek az ötvenes évek Londonjáról, egy háborút megélt társadalom apró örömeinek élénk ábrázolása. Morath-nál a női tekintet a részletekben látja és értelmezi a teljes egységet. 

A szemben lévő falon a Magnum Photos egyik legfrissebb tagjának fotói láthatók, melyek fizikai elhelyezése már önmagában sulykolja a képek és alkotóik közötti különbséget. Azonban semmiképp sem nevezném őket egymás ellentétének, inkább illik rájuk a komplementer pár kifejezés. Morath finom, városi hétköznapiságának hátat fordítva Nanna Heitmann realisztikussága ragad magával. A német fotós egy új generáció képviselőjeként politikai témákban sokkal aktívabban nyilvánul meg, nagy hangsúlyt fektet az ember és a természet közötti kapcsolatra és egy áhított harmóniára. A Jenyiszej folyó mentén készült képsorozatának ez a központi motívuma, mindegyik kép egy kisebb történetet foglal magába, ahogyan erre a több mondatból álló címek is utalnak. A fotókon szereplő emberek olyan mélyen a természet részét képezik, hogy már-már összeolvadnak vele. A leveleken fekvő anarchista ökológus vagy a lóversenyzőt keretező sztyeppe egy gyermekét ölelő édesanya képét idézi fel. A természet és a nőiség koncepciói itt összefonódnak egymással felelevenítve egy ősi földanya mítoszát. Heitmann mesélni szeretne, nem csak élénk színekben megörökíteni a világot, hanem átadni egy másik emberi valóságot. Empátiát követelő témáiban a báj és kellem háttérbe szorul, helyette egy harcias, szenvedélyes, tennivágyó női világlátás jelenik meg.

Marilyn Silverstone életművének jelentős része a vallások, spiritualitás témái körül forognak. Távol-keleti utazásain készült sorozatában egy belső utazás tanúi is vagyunk mindvégig, a fényképész személyes gondolkodása egyértelműen felfedezhető a művekben. Önmaga bevallása szerint is “a fénykép szubjektív benyomás, azt közvetíti, amit a fotográfus lát. (...) végül munkánk teljessége önmagunk portréja lesz.” A szerzetesnővé lett fotóriporter önmagán keresztül adja át a női lét és a spiritualitás kapcsolatát. Teréz anyáról készült képe a leghangsúlyosabb talán ebből a szempontból. Szent Teréz fehér ruhájában, csak profilból látható, de ikonikus alakja mindenki számára felismerhető. Személyében egyszerre jelen vannak a keresztényi értékek, mint az alázat, segítőkészség, önfeláldozás és a nőiséghez köthető jellemvonások, szelídség, empátia, gondoskodás. Silverstone fotósorozatában a női létet egy spirituális térben értelmezi. 

Az ötödik és egyben utolsóként kiállított fotóművész, Susan Meiselas sorozata a hetvenes évek amerikai szórakoztatóiparát, azon belül is az egzotikus táncoslányokat ábrázolja. Az aktivistaként is tevékenykedő Meiselas számára fontos volt, hogy az emancipációs mozgalmak diskurzusaiba bevonja ezeknek a nőknek a kiszolgáltatottságát, tárgyiasítását. Tevékenységének legfőbb motivációja az volt, hogy minden társadalmi réteget elérjenek a nőjogi mozgalmak üzenetei, illetve, hogy bemutathassa azt a szociális szakadékot, amit az amerikai társadalom elitje igyekezett ignorálni. 

A kiállítás strukturális elrendezése gondosan kialakított, hogy a látogatók könnyedén felfedezhessék a fényképészek különböző stílusait és témáit. A tárlat alkotói blokkokra van osztva, amelyeket színkódokkal jelöltek összekötve a műveket a művésszel. A blokkok mindegyike egy-egy speciális aspektusát emeli ki a fotográfusok munkásságának, különböző fotósorozatokat és egyedi képeket tartalmaznak, így a látogatók átfogó képet kapnak az alkotók sokrétű tevékenységéről. Bár a kiállítás felépítése alapvetően jól szervezett, néha nehéz volt követni, hogy melyik fotó melyik fotós műve lehet. Ez az apróbb probléma főleg a teremelrendezésből fakadt.

A Női fókusz kiállítás inspiráló és gondolatébresztő utazásra hívott minden látogatót, hogy jobban megismerjék és értékeljék a női művészek hozzájárulását a művészeti világban. A kiállítás nemcsak művészeti élményt nyújtott, hanem egyben ösztönözte a párbeszédet és a reflexiót a nemek közötti egyenlőség és a női alkotók elismerésének fontosságáról.

A Női fókusz március 23-tól május 12-ig volt látogatható