Első órán megkért bennünket, tegye fel a kezét, aki nem beszél idegen nyelvet – aki feltette, azt kiküldte. Aztán azt a kérdést tette fel, kinek nincs számítógépe (ez a kilencvenes évek elején volt). Akinek nem volt, és nem akart venni, azt kiküldte. A következő kérdés: ki nem tud gépelni. Aki nem tudott, és nem vállalta be, hogy megtanul félév végére, kiküldte. Végül az ott maradók közt néhányan nem beszéltek idegen nyelveket, még nem volt számítógépük, és nem voltak benne biztosak, hogy gépelni kell megtanulniuk félév végére. De ők is maradhattak, mi voltunk a kíváncsiak, a bátrak. Közülük került ki néhány olyan ember, akiknek bármikor hátat fordítok, ők a barátaim. Azt is megkérdezte, szintén az első órán, van-e valaki, aki még nem tudja, miből írja a szakdolgozatot, mert ugye ahhoz kutatni kell, ami időigényes, tehát jó lenne elkezdeni gondolkodni a témán.

Mindenkit arra bíztatott, hogy egy viszonylag tág kutatási területen belül azzal foglalkozzon, ami őt személyesen érdekli. Egyszer összegeztem, matematizáló módon, a régi magyar iratok szerint a régi magyar gyilkosságokat: mely leírások alapján kit hány helyen megsebezve öltek meg (emlékeim szerint Zách Felícián és Dózsa György kivégzői álltak a lista élén). Ennek előadása az épp jelen lévő Lili lányára állítólag traumatizáló hatással volt. Nekem elég volt a matematizáló poétikák vizsgálata a német barokkban, a kritikai kiadások készítésébe nem folytam bele, sem a papíralapúba, sem a digitálisba, majd a BIÖP (Bölcsész Informatikai Önálló Program) megalakításában is épphogy csak részt vettem.

Velünk szervezte a régi magyaros konferenciákat. Visegrádon, például. Szinte kötelezett minket arra, hogy adjunk elő. Amint arra is, hogy olvassuk fel tükör előtt hangosan az előadásunkat legalább háromszor. Tudományos tanácsai mellett nyihogva mondta, hogy bár a demokrácia jegyében mindenki egyenlő elbánásban részesül, XY tanárnak külön szoba jár, franciaággyal és plafontükörrel.

Az igazságkereséshez kapcsolódó tévútjait is szerettem, bár, mivel nem követtem sokáig a pályáját, keveset láttam belőlük. Az a nyomozás, amit az „eredeti Balassi-kötet” rekonstrukciója kapcsán folytatott, felkorbácsoló volt, azzal kecsegtetett, hogy létezik az egyetlen igazság – sokáig tartott, míg elfogadtam ennek ellenkezőjét a humaniórák terén.

A sok mindenből kiemelem azt, ami ma is életem meghatározó része. Kettő ilyen van. Egyik: ha ő nem tanítja ilyen kiemelten az informatikát, ma valószínűleg nincs informatikai cégünk, és nem vagyok nyitott a digitális világ kihívásaira. Illetve a lap- és könyvkiadásra mindig buzdított, példát mutatva (pl. a 2000 című folyóirat szerkesztése), és kiemelve, a lényeg: csak el kell kezdeni. Aztán folytatni.

A fotót Horváth Ivántól kaptuk, közlésre, egy korábbi írásához