Tóth Júlia Éva az első olyan szerző a Kötetlenül eddigi vendégei közül, aki saját kötettel rendelkezik. Ráadásul egyből kettővel is: a 2022-es, Péterfy Bori életét feldolgozó Borikönyv, és pár nappal az est előtt jelent meg első verseskötete, a Hozzávalók ​két személyre, szintén a Scolar Kiadó gondozásában.

Horváth Florencia először arra volt kíváncsi, vendége mikor és hogyan találkozott az irodalommal. Tóth elmondása szerint gyerekkorától kezdve része az irodalom az életének, éppen ezért nem tudna pusztán egyetlen emléket kiemelni a sok közül. Meghatározó élményként a 90-es évek meselemezeit említette meg; a kultúra és az irodalom szeretetét többek között zenész-festőművész apjának köszönheti.

Kilencévesen látott egy tévéműsort, melyben Vágó István és Bedő Iván a hír műfajáról, valamint az újságírás és az irodalom kapcsolatáról beszélgetett. Ekkor határozta el, hogy újságírással fog pénzt szerezni, mellette pedig saját irodalmi műveket készít.

Horváth az elmondottak nyomán arra kérdezett rá, hogy a zenei újságírás és a dalszövegírás tapasztalata hatott-e Tóth szépírói tevékenységére, és ha igen, miképpen. Tóth szerint olyan mértékben behálózza őt az irodalom, hogy élete minden szegmenséhez tartozik egy-egy írói identitás. Ezek, bár akarva-akaratlanul is összetalálkoznak néha, szereti őket külön-külön kezelni. A dalszövegírás, mint sokaknál, az ő esetében is szorosan kapcsolódik a versíráshoz. A szerző beszélt arról, hogy bár a szövegírás számára rendkívül ösztönös és alapvető tevékenység, úgy érzi, másoknak nem tudja átadni ennek mikéntjét. 

A moderátort ezután az érdekelte, hogyan írta meg első könyvét, a Borikönyvet. Tóth kiemelte, hogy bár szokatlan pályakezdés ilyesfajta könyvet írni elsőként, ő kihívásként tekintett a feladatra. Az érdekelte, hogyan tud olyan alkotói életrajzot írni, ami nem a klasszikus, dokumentarista konvenciókat alkalmazza, hanem szokatlan megoldásokkal él, amelyek tükrözik Péterfy Bori személyiségét. Ennek következtében a Borikönyvet úgy írta meg, mint egy regényt.

„Ez a könyv megerősített abban, hogy tudok írni” – mondta a szerző.

A beszélgetés ezt követően a két kötet megjelenése közötti időszakra terelődött. Tóth nehezen élte meg a Borikönyv megjelenését követő hónapokat, mivel ekkortájt szüntették meg a kata adózást, minek eredményeképp – mint sok más egyéni vállalkozó – Tóth is arra kényszerült, hogy új munkahelyet keressen. Először Svédországba költözött, majd Izlandra, ahol jelenleg is él. Megemlítette, hogy az izlandi életét szellemírói munkájával szerzett bevételével tudta megalapozni. Megviselte, hogy maga mögött kellett hagynia a magyar kultúrát, ugyanakkor az új kötet létrejöttében jelentős szerepet játszott az izlandi lét, valamint az a nyugalom- és biztonságérzet, amit a kiköltözés nyújtott.

Tóth nagyon régóta készül a szépírói pályájának elindítására. Tíz éven keresztül tanulmányozta a kortárs magyar irodalmi szférát, ezalatt igyekezett eltanulni, amit csak lehet. A szerzőt nagyfokú tudatosság vezérli: „az elkövetkezendő hat évre megvan, hogy mit fogok megírni” – jelentette ki. Tóth azért szerette volna, ha kötet formájában megjelennek a versei, hogy azok számára is elérhetőek legyenek, akik még csak most ismerkednek a kortárs magyar költészettel. Azért fordult a líra felé, mivel úgy érezte, a kiköltözéssel járó élettapasztalat és önismereti munka megköveteli tőle ezt a formát.

„Kerek lezárása ez a kötet egy nagyon nagy korszaknak, beleértve a Budapesti életemet, az összes korábbi sérülésemet, traumámat” – mondta el a szerző.

„Én most három elsőzést viszek végig” – fogalmazott szemléletesen Tóth, hiszen a Borikönyv és az első verseskötet után, első útikönyvszerű prózakötetén dolgozik éppen. Ezután Tóth felolvasta Kezeletlen felületeink című versét, mely a testet ért sérülések, a bántalmazás és a védekezés természetrajzát nyújtja.

Horváth a következő kérdését a kötet mottója – „összetörteknek és gyógyulóknak” – kapcsán tette fel. Az érdekelte őt, hogy mit gondol Tóth az írás terápiás aspektusáról.

„Aki ír, annak van egy eszköztára, hogy önmagát meggyógyítsa” – fogalmazott a szerző.

Tóth elmondása szerint hisz az írásterápiában, de mint a szövegírásról, úgy erről is azt gondolja, ennek hogyanjára még nem tudna önmaga rávezetni másokat. Vámos Miklóst idézve azt hangsúlyozta, hogy az írás képes helyettünk eldönteni, hogyan eszközölhetjük meglévő problémáinkat. Tóth szerint az öntudatosság és az önismeret elengedhetetlen tényezői az egészséges alkotófolyamatnak.

Szó esett még a verseskötet létrehozásának munkafolyamatáról és a könyv szerkezetéről. Tóth a készülő szövegeket kevés embernek mutatta meg, igyekezett úgy alakítani a körülményeket, hogy a versek maguk találják meg a helyes formát. Ugyanakkor a folyóiratközléseket megelőző szerkesztői visszajelzéseknek, javaslatoknak mindig örül. Tóth kiadója (Scolar) egészen a kész kézirat elküldéséig nem tudott arról, hogy verseskötetet ír. Ez számára megnyugtató érzést nyújtott, mivel nem kellett előzetes elvárásoknak megfelelnie. Elmondta azt is, hogy a Hozzávalók két személyre egyaránt tartalmaz nagyon régi és egészen új verseket. A kötetkoncepció eredetéről is szó esett. Egy nap, amikor Tóth átnézte az eddig keletkezett szövegeit, hirtelen kirajzolódott előtte egy kötetkompozíció a vissza-vissza térő motívumok által. A verseskötet három ciklusát a gasztronómia, az ízek és az illatok témája köti össze. Ezt követően a szerző felolvasta a főváros kultikus figurájának, Szellem Lacinak dedikált Bikarbóna-sziget, avagy kell-e ormány az elefántnak című versét.

Az est vége felé Horváth azt kérdezte, hogyan hatottak Tóthra gyakori, országon belüli és országok közötti költözései. Tóth úgy érzi, hogy ennek köszönhetően egészen különböző nyelvi készleteket tud alkalmazni az írás során. Egy gazdag „alapanyag-eszköztárat” épített nekem a sok város és utazás – jelentette ki a szerző. A magyar főváros kiváltképp fontos helyszín számára.

„Budapest olyan, mint egy elsöprő, viharos szerelem, egy szenvedélyekkel és szenvedésekkel teli ’párkapcsolat’” – fogalmazott.

Horváth utoljára az izlandi hétköznapok nyelvi tapasztalatára volt kíváncsi. Tóth elmondása szerint folyamatosan küzd az idegen nyelvekkel, a nyelvek közötti folytonos váltással. Megemlítette, hogy svédül ugyan jól tud, izlandiul még csak most kezdett el tanulni. A tanulás folyamatát nehezíti, hogy hiába találni számos hasonlóságot a két nyelv között, gyakran fordul elő, hogy ugyanazt a kifejezést máshogy kell kiejteni. Ráadásul Tóth úgy érzi, hogy az a mentális munka, amit a nyelvek használata megkövetel, a biztos angol tudására is időnként rossz hatással van.

„Olyan, mint amikor egy elosztóba túl sok dugót dugsz be, és ezért lecsapja a biztosítékot” – fogalmazott szemléletesen.

Emellett a magyar nyelvi közeg hiánya is kellemetlen érzéseket kelt benne időnként.

Nagyon irigyli, ahogy a skandináv kultúrában a nyelvtanulást gyakorolják. Annak eredményeképp, hogy a különböző származású gyerekeket egy légtérben nevelik, egy óvodába járatják, gyakori, hogy már nagyon fiatalon folyékonyan beszélnek különböző nyelveken.

Az est zárásaként a szerző felolvasta a kötet címadó versét, minek apropóján elgondolkodhatunk azon, „mi értelme van, hogy hússal etetjük saját húsunkat?”

Fotó: Mariia Kashtanova