A kiállítás a QC, Queenie Rosita Law gyűjteményéből válogat, ami számomra önmagában is érdekes jelenség a kortárs művészeti intézményrendszerben. Law, mint a kelet-ázsiai és kelet-európai művészet mecénása és gyűjtője, nemcsak anyagi támogatást nyújt a régió művészeinek, hanem platformot is biztosít műveik nemzetközi bemutatásához. Ez a gyakorlat egyrészt elősegíti a kevésbé ismert művészeti közösségek láthatóságát, másrészt kritikai párbeszédet generál a keleti és nyugati művészeti hagyományok között.

A Q Contemporary intézményi megközelítése, amely a kelet-közép-európai művészetekre fókuszál, hídként szolgál a kelet és a nyugat között, egyfajta kulturális és esztétikai közvetítőként működik. Az Andrássy úti történelmi épület, amely korábban a Délkelet-ázsiai Aranymúzeum otthona volt, most egy modern és progresszív művészeti központtá alakult, ami önmagában is jelképezi a régi és az új, a hagyományos és a modern, a helyi és a globális közötti átmenetet.

Sasho Stoitzov: Andrej-program (1980). Fotó: Reitmesz Kornél

Kiállítás mint történeti lenyomat és kulturális párbeszéd

A Present Eye Looking to the Past kiállítás több szempontból is érdekes. Egyrészt azért, mert azokat a művészeket helyezi előtérbe, akiknek alkotásai a hidegháború időszakában születtek, és akik jelentős hatást gyakoroltak a korszak művészeti diskurzusára. Az egykori Keleti és Nyugati blokk művészeinek munkáit párhuzamba állítva a kiállítás nemcsak a politikai, ideológiai határvonalakat tárja fel, hanem a művészeti kifejezésformák diverzitását és azok kulturális kontextusait is megmutatja.

A kiállított művek között megtalálhatóak a kelet-európai absztrakt és konceptuális művek, mint amilyen Paul Neagu vagy Vlado Martek alkotásai, akik a szobrászat és a képzőművészet határait feszegetve új értelmezéseket hoztak be a korszak művészeti gyakorlataiba. Ezek a művek szembe mennek a szocialista realizmus szigorú dogmáival, ami korábban dominálta a keleti blokk művészeti praxisát. Neagu és Martek munkái, amelyek a tapinthatóságra és az érzékelhetőségre összpontosítanak, radikális ellentétben állnak a szocialista realizmussal. Míg a szocialista realizmus a didaktikus tartalmat és az ideológiai üzeneteket részesítette előnyben, Neagu a tapintható műalkotások koncepcióját fejlesztette ki, amelyek a fizikai interakció és az anyagok érzéki tapasztalatán keresztül közelítik meg a művészetet. Martek munkái is ezt a vonalat erősítik, ahol a szövegek és a vizuális elemek kombinációja egy új, interaktív értelmezési szintet nyit meg, ami felhívja a figyelmet az alkotás és befogadás közötti dinamikára.

Sasho Stoitzov: Az energia megőrzése (1984). Fotó: Reitmesz Kornél

Másik oldalról a kiállítás rámutat arra, hogy a kelet-európai művészek mennyire befolyásolták a nyugati avantgárdot, és fordítva szintúgy. Az ilyen kulturális és művészeti csere a hidegháború idején nem volt evidens, mégis léteztek olyan kapcsolatok és kommunikációs csatornák, amelyek lehetővé tették az eszmecseréket. A tárlat által felvetett kérdések középpontjában tehát nem csupán a művek esztétikai értéke áll, hanem azok tágabb kulturális, történelmi és politikai kontextusa is.

Kontextus és kritika: a művészet mint tükör

A kiállítás nem csupán művészettörténeti utazás a múltba, hanem egy olyan kulturális reflexió is, amely a jelenkor kérdéseit vetíti vissza a hidegháborús évek művészeti gyakorlataira. A két világ, Kelet és Nyugat közötti művészeti párbeszéd, amely korábban fizikailag és ideológiai okokból korlátozott volt, most újraértelmezésre kerül. A kiállítás keretében a látogató nemcsak szemlélődik, hanem részesévé is válik annak a történelmi folyamatnak, amely formálta a művészetet és a művészeket egyaránt.

Az intézményi kapcsolódási pontok vizsgálata során fontos kiemelni, hogy a Q Contemporary hogyan használja fel a művészetet a kulturális diplomácia eszközeként. A kiállítótér nem csak egy hely, amely kiállításokat valósít meg, hanem egy aktív fórum is, ahol a művészeti és kulturális párbeszéd előmozdítása a cél. Ez különösen fontos egy olyan geopolitikailag és történelmileg komplex térségben, mint Kelet-Európa, ahol a művészet gyakran vált az identitáskeresés és önkifejezés médiumává. 

A kiállítás egyik legfontosabb aspektusa a művészeti munkák által sugárzott kulturális és politikai üzenetek feltárása. A hidegháború idején a művészet egyfajta eszközként szolgált az ideológiai harcokban, legyen szó a szocialista realizmus didaktikus célú alkotásairól, vagy a Nyugat absztrakt expresszionizmusának szabadságot sugárzó műveiről. A kiállítás ezt a dualitást mutatja be, és arra ösztönzi a látogatókat, hogy gondolkozzanak el azon, hogy a művészet milyen mértékben képes tükrözni, formálni vagy akár ellenállni a társadalmi és politikai elvárásoknak.

Vera Molnár: Szürke poligonok A, B (1973–2011). Fotó: Reitmesz Kornél 

További perspektívák

A kiállítás értékelésekor elkerülhetetlen, hogy szóba kerüljenek azok a kritikai pontok is, amelyek a művészeti gyakorlatok és a történelmi kontextusok összefüggéseit boncolgatják. Bár a kiállítás gazdag és összetett képet fest a hidegháború idején Európában készült művészeti alkotásokról, néhány látogató számára a tárlat lehet, hogy túlságosan is széles spektrumot próbál lefedni anélkül, hogy kellő mélységbe menne minden egyes téma kapcsán. Ez a megközelítés néha kidolgozatlannak tűnhet, amikor a műveket csak felületesen kapcsolják össze történeti és kulturális kontextusokkal, anélkül, hogy mélyebben beleásnának az egyes művészeti irányzatok és alkotók sajátosságaiba.

Ennek ellenére a kiállítás egyértelműen jelentős erőfeszítés a kelet-európai művészet újraértékelésére a globális művészettörténeti diskurzusban. Az, hogy a Q Contemporary milyen hatékonyan használja a művészetet a kulturális kapcsolatok ápolására és az összetett múltú régió művészeti hagyományainak bemutatására, kiemelkedő példája annak, hogy a művészet miként képes áthidalni történelmi és kulturális szakadékokat.

Összességében a kiállításról elmondható, hogy lehetőséget ad a látogatóknak, hogy jobban megértsék a hidegháború alatti művészeti gyakorlatok összetettségét és sokrétűségét, még ha a végső következtetések néha el is maradnak. A tárlat tehát nem csak művészettörténeti retrospektív, hanem egy tágabb kulturális és társadalmi dialógus része, amely a hidegháború és annak kulturális öröksége felől nyújt betekintést. Olyan tükröt tart elénk, amelyben a múlt és jelen művészeti összefüggései reflektálnak vissza, felvetve kérdéseket: az identitásunkról, kulturális örökségünkről és a történelmi emlékezet szerepéről a jelenkori művészeti gyakorlatokban, lehetőséget adva a közönség számára, hogy mélyebben elgondolkodjon a művészet és történelem összekapcsolódásának jelentőségén.

Dušan Otašević: Vigasztalhatatlan Szerbia (2013). Fotó: Reitmesz Kornél. 

Kiállító művészek
Bak Imre, Geta Brătescu, Mira Brtka, Milena Čubraković, Horia Damian, Radomir Damnjanović Damnjan, Boris Demur, Stano Filko, Constantin Flondor, Hencze Tamás, Bora Iljovski, Đorđe Ivačković, Olga Jančić, Olga Jevrić, Keserü Ilona, Eva Kmentová, Július Koller, Stanislav Kolíbal, Vlado Martek, Maurer Dóra, Vera Molnar, Paul Neagu, Dušan Otašević, Roman Owidzki, Nedko Solakov, Sasho Stoitzov, subREAL. 
A kiállítás megtekinthető: 2024. április 11. – június 29. 
Kurátorok: Csillag Eszter, Zsikla Mónika.