Ez elment vadászni, ez meglátta, ez megörökítette, ez hazavitte, ez előhívta, ez kiállította, a közönség pedig mind megette, nyam-nyam. Megfájdult a hasa tőle. Amit Keresztes Zoltán elénk tálal, az nem könnyű falat. Nem habostorta, ahogyan azt A tanú című filmben Virág elvtárs mondja az életre. Amit látunk, az megfekszi a gyomrunk, mint egy nehéz étel, pedig vannak habkönnyűnek tűnő darabok is, szép fények, lenge drapériák, vonatablakban elsuhanó tájak. De még azokon is átüt a nagy fehérség, ahogyan az alapozó fehérje áttöri a fénykép rétegét. Tulajdonképpen éppen ezáltal világítanak, az élet pillanatai felértékelődnek a mögöttük rejlő Nagy Bizonyosság által. Érték az, amit elveszíthetsz.

Halott állatokat látunk, Krisztus jelképét, a halat, a mocsok és a nagyváros szimbólumát, a patkányt, a hűségét, a kutyát, aki a képen ugyan élő, de azóta már halott, most egy másik kutya van, ugyanolyan fajta, a személyes titkokat így teszi publikussá a kód megfejtése. Mert minden ikon szigorú kódrendszer szerint készül. Nincs jel jelentés nélkül. A fényképész által szeretett emberek végtagjait látjuk a deszkásított fadarabokon. Keresztes valóban tálal, amikor vágódeszkára kasírozza életének legfontosabb tartozékait: nesztek, vegyétek és egyétek, azok teste, akiké megtöretett, vagyis az én testem, mert én sem volnék nélkülük az, aki. Mert az vagyok, akiket szeretek.

A kegyhelyekre kihelyezett hálaadó táblácskák sokszor azt a végtagot vagy szervet formázzák, amelynek a nevében köszönetet mondanak, hogy az értük való ima meghallgattatott. Ahogyan a nem remélt gyógyulás arra indítja az embert, hogy hálájának örök emléket állítson, úgy az elmúlástól való félelem is emlékművek állítására készteti. Sírkövet állít, és ráírja: aki szeret, soha meg nem hal. Vagy azt, hogy: amíg emlékeznek rá, élni fog. A sírkő több évezredes műfaja a felejtés ellen indít harcot, hogy mutassa: az emlékezet legyőzi a halált, sőt, a jel még az emlékezetet is túléli, megfejthetetlen üzenetként maradva az utókorra. A fénykép pillanatot örökít meg, emlék. A világot mindig folyamatában látjuk, nehéz egy metszetet kiemelni ebből a folyamból. Ritka pillanat, amikor egy olyan kép jön létre, amely megfelel annak az elvárásunknak, hogy fedje a valóságot. Illetve azt, amit mi valóságként érzékelünk. Vagyis, hogy tükrözi azt az érzést, amellyel akkor éppen a világot szemléljük. Alkotóként iszonyú energiaigényes egy ilyet létrehozni, ami ennyire sűrít valamit.

A 21. században a képrombolás a vizuális zajszennyezést jelenti, olyan túltermelést, amihez kénytelen-kelletlen hozzászokott a szemünk. Susan Sontag ír erről A szenvedés képei című esszéjében, hogy a filmhíradókban nap-mint-nap látott tömegsírok és tömegmészárlások képei közömbössé tesznek embertársaink halála iránt. A testet ábrázoló idealizáló képek vagy a pornó miatt elveszítjük a saját és a mások testéhez fűződő viszonyunkat, kiűzetünk az intimitás paradicsomából. Keresztes Zoltán ezt a folyamatot próbálja meg visszafordítani, elsősorban saját maga számára, de őt követve mi is visszajuthatunk a közelségnek abba a körébe, amelyben magunkra maradunk a kép tárgyával. Csak mi leszünk és ő, kettesben, éppen úgy, ahogyan imádkozáskor a hívő meg a szentkép. A szentkép a hívő ember számára maga a szentség. Lehet-e egy cigarettát tartó kezet ikonként felmutatni? Lehet. A szeretet szentesíti az ábrázoltat. Ahogyan a képtisztelők hiszik, a kép azonos lesz a képen ábrázolt személlyel. Keresztes mind fotográfusként, mind pszichiáterként hisz a képek gyógyerejében. Misztikus jelenidejűséggel ruházza fel portréalanyait. Ahogyan a szentképek az Isten megismeréséhez vezető utat jelentették az írástudatlanok számára, a szeretteinket ábrázoló képeket nézegetve szinte tapintható közelségbe kerülhetünk velük. Keresztes tiszteletben tartja a portréalanyok integritását, amikor csak egy-egy részletet mutat meg a testükből. Valaminek a részlete mindemellett vállalja a töredékességet, azt, hogy az egészet képtelenség átfogni, ahogy képtelenség felfogni is. Amíg az egészre való törekvés csak tökéletlen tud lenni, a töredék lehet önmagában tökéletes. A technika szándékos tökéletlensége is a tárgyához való tapintatos odahajolást, az intimitás tiszteletben tartását tükrözi. Közel hajol, de nem tolakvóan, az alany integritása nem sérül, pont azért, mert az alkotó felsérti a közvetítő anyagot, roncsolja a médiumot, hogy az alanynak ne essen bántódása. Teremtőként azt is megteheti, hogy elvesz: a tökéletesség az Istené, teremtményt megörökíteni csak hibásan szabadna.

A hívő hozzáállása alakítja ezt az esztétikát: amiben hiszünk, annak egy porcikája is elég ahhoz, hogy meggyógyítson. És ha pont azt látjuk ábrázolva, aki megsebzett és megbetegített (mert ezek mégiscsak profán ikonok), a folyamat bonyolódik és időben is elhúzódik. Most egy hosszú folyamat eredményét látjuk, amelynek a végén nincs pont, az ikonosztáz folyamatosan bővül. A technika állomásai önmagukban is olyanok, mint egy kálváriaút. A digitális fényképkészítés, a fotó kinyomtatása, a lealapozott deszkára való transzferálás, majd az emulziós réteg visszakaparása a fehér alapozóig megfelelnek az öngyógyítás stációinak. Nem lehet ennél kevesebbel megúszni. Igen, ez éppen ennyi koncentrált és elmélyült munkával jár.

keresztes zoltan underdogimages: Magánikonok
FILC - Fischer Iván Lakásszínháza