Az ír rendező korábbi filmjeivel elsősorban a horror műfajában kereste a megújulási lehetőségeket, legyen az a folklór beemelése (Without Name, 2016) vagy a sci-fi-ből kölcsönzött témák kifejtése (Vivarium, 2019). Legújabb filmjében ezúttal nemcsak Ausztrália idilli szörfparadicsomát választja helyszínül, hanem a ’70-es évek ausztrál újhullámának azon darabjait is megidézi, amelyekben az ember a civilizáció kereteiből kiszakadva megküzd a rá leselkedő veszélyekkel. Az irányzat meghatározó filmjei, mint a Félelemben élni (Ted Kotcheff, 1971) vagy a Vasárnap túl messze van (Ken Hannam, 1975) egyaránt az őrület szélére taszítják főhőseiket, miközben csúcsra járatják a naturalista ábrázolást, az erőszakesztétikát, az éles tónusváltásokat, az atmoszférikus zenehasználatot és a zsigeri élményt okozó kamerakezelést. Finnegan a The Surferben mindezt ügyesen lemásolja és egyúttal idézőjelbe teszi, továbbá Cage intenzív játéka által a tengerparti kálvária a sötét, abszurd humor felé mozdul el és a hallucinációk labirintusába csalja a nézőt.

A The Surfer tekinthető a szörfösök Harcosok klubjának. Nicolas Cage karakterét a helyi szörföskolónia teszi próbára; szenvednie kell azért, hogy befogadják, és élvezhesse Luna Beach hullámait. A vibráló színekben úszó film első jelenetében megérkezik a névnélküli, jómódú férfi (Cage), aki tinédzserfiával szeretne szörfözni, azonban ezt a kigyúrt testű banda megtagadja tőlük. Megpróbáltatások sora veszi kezdetét. A titokzatos férfi kitűzött célja, hogy megveszi azt a házat, ahol apja haláláig éltek. Ezzel illúzióba ringatja magát, mivel abban reménykedik, hogy az egykori otthon visszaszerzésével a saját családi gondjait is rendezni tudja. Kísérti őt a múltban átélt gyerekkori trauma, és kínozza az apa- és férjszerep betöltésére való alkalmatlanság érzése – volt felesége éppen újraházasodni készül, fia előtt pedig kudarcot vall, még a közös apa-fia szörfözés is meghiúsul.

Nicolas Cage figurája sokban emlékeztet Burt Lancaster karakterére az 1968-as The Swimmer című lélektani drámában – talán a cím hasonlósága sem véletlen. Ahogy Lancaster is csupán szomszédai medencéin keresztül szeretne képletesen hazaúszni, úgy Cage is csak szörfözni szeretne. Azonban kívülállósága miatt ennek a lehetőségét elveszik tőle és pokoljárásra kényszerítik, melynek során ellopják a szörfdeszkáját, az autóját, a telefonja lemerül, nem éri el a brókerét, veszélybe kerül a házvásárlás, és a nap végére a kiszáradás és a megborult elme jeleit produkálja. A tükörképe torzul, és a parkolóban megismert, bosszúszomjas öreg bolondra kezd hasonlítani.

Finnegan elbizonytalanítja a valóságérzékelést, váratlan közelítésekkel zökkent ki és felerősíti a B-filmes jelleget.

Miután összetört hősünk szennyezett vizet iszik, a képzelete játszani kezd vele, a környék állatai félelmetes lényekként árgus szemekkel lesik minden lépését. A tortúrán felülkerekedve és vademberi állapotba kerülve teljesen levetkőzi a civilizáció által rászabott öltönyét és haraggal fűtve elhatározza, hogy leszámol a szörfösökkel.

A film utolsó harmadában elszabadulnak az indulatok, és kiderül az igazság a szörfös banda beavatási rituáléjáról, a végére pedig marad még egy utolsó fordulat, amely egyúttal a megváltást, az újjászületést is jelenti. Kérdés, hogy kinek.

Finnegan az ausztrál újhullám és a tudatfilm jegyeivel zsonglőrködve különös műfajhibridet teremt, melyben egyaránt fellelhetők a western, a noir és a bosszúthriller vonásai.

A bizarr zsánerkavalkád Nicolas Cage átlényegült alakításával parodizálja a macsó kultuszt, valamint az alfahím státuszért folytatott harc veszélyeire is felhívja a figyelmet. Az Ausztráliában született, onnan Amerikába költöző, majd hazájába visszatérő férfivel kitér a hovatartozás és az emigrálásból fakadó gyökértelenség problémájára, illetve a jóléti társadalom túlkapásaira, ilyen például a partszakasz önkényes kisajátítása.

Nicolas Cage mellett a szörfös banda vezérét Julian McMahon játssza, aki főleg a Bűbájos boszorkák és a Kés/Alatt című sorozatok révén volt jelen a köztudatban. Cage – ahogy azt tőle megszokhattuk – zökkenőmentesen belesimul az ausztrál környezetbe és Finnegan szürreális világába, számára nincs lehetetlen.

Az idei cannes-i filmfesztivál programjában felüdülést jelentett a The Surfer kék és narancs színekben pompázó harsánysága, Nic Cage „eat the rat” ámokfutása, a társadalmi, szociális témák műfaji köntösbe csomagolása és a filmvégi slusszpoén, hogy vajon lesz-e, aki szörfözni is fog.

Képek: Festival de Cannes