A többi néma csend / Megnyitószöveg KristofLab Still Life című kiállításához / PRAE.HU

A háború fogalmával általában hamar találkozunk, gyerekként megismerjük nagyszüleink és szüleink borzalmas élményeit, az iskolában betéve megtanuljuk a legfontosabb háborúk dátumát (dátumot ismerjük, a veszteséget számokban nem fontos megjegyezni…), eljátsszuk botokkal, fából készült fegyverekkel, a számítógép előtt ülve, lerajzoljuk, elképzeljük, később halljuk, hogy a világban valahol történik, de azt sosem gondoljuk, hogy mi is elszenvedhetjük. A háború, ha szerencsések vagyunk, csak egy távoli mítosz, ami tömegeket mozgat, erőt, hatalmat ad, képes felborítani társadalmakat, megrendíteni rendszereket; egy aspektusával találkozunk a legkevésbé: az egyén veszteségével. A történelemkönyvek nem tesznek említést a trójai háborúban elhunyt fiúk családjainak fájdalmáról, a keresztes háborúkat nem legyilkolt civilek szempontjából elemezzük. Pedig mi a háború, ha nem az egyének személyes tapasztalata egy kifordított világról? Minél közelebb van az időben egy háború, annál több az információnk az egyének tapasztalatairól, de minél kevesebben emlékeznek, annál inkább kiüresedett történelemmé válnak a haszontalan gyötrelmek.

Fotó: KristofLab

De hogyan emlékezhetünk valamire, amit nem éltünk át? Meddig fontos számunkra? Miért kanonizálunk egy háborút, és mire akarunk emlékezni belőle? Az életterünk tele van háborús emlékekkel, a győztes hatalmasok dicső szobraival, utcanevekkel és terekkel, míg az ezrével elvesztett áldozatoknak egy örökmécses marad – egy sír a több tucatnak. Az egyén veszteségeit lehetetlen megjeleníteni. Sokszor a hiány és a csend a legerősebb jelképe a kifejezhetetlennek. Nem véletlen, hogy a legelső aktusok, amelyek, néma csenddel emlékeznek, a háborúban elhunytakért születtek.

Több eredettörténete is van az egy perces néma csendnek. Az egyik Dél-Afrikából származik miszerint az első világháború ideje alatt toborzógyűlésen egy férfi felszólalásában úgy fogalmazott, hogy amint elindulnak a katonák azonnal el is felejtik őket. Annak érdekében, hogy ne merüljenek feledésbe a háborúban harcolók, Robert Rutherford Brydone, a fokvárosi tanács egyik, a toborzásért is felelős tagjának kezdeményezésére először havi rendszerességgel tartottak megemlékezést az Európában harcolókért. Később, a város polgármesterének Harry Hands fiának halála után tovább gondolták az emlékezés lehetőségét és bevezették, hogy a déli ágyúlövéseket csend váltsa fel és arra kérték a lakókat, hogy ezalatt imádkozzanak a háborúban harcolókért. Fokvárosban 1918. május 14-én először emlékeztek néma csenddel, felváltva a déli ágyúlövéseket, ezen felül a város egy adott területén megállt a közlekedés és az emberek csendben imádkoztak. A közös megemlékezést minden nap megismételték egészen decemberig. Eredetileg a csend három percig tartott, majd ezt kettő percre szűkítették, egy percet a hősi halált halt áldozatoknak szántak, egy perccel pedig a túlélők előtt tisztelegtek. Később több ország több városában is bevezették a kollektív megemlékezés e formáját. Az Egyesült Királyságban, a fokvárosi példát követve 1918. november 11. (Fegyverszünet vagy Emlékezés napja) óta 2 perc csenddel emlékeznek az első világháború áldozataira. Varsóban minden év augusztus 1-én délután 5 órakor elcsendesül és megáll a város, emlékezve a Varsói gettófelkelés áldozataira. Japánban minden év augusztusában országszerte csenddel emlékeznek az atombomba áldozataira. Budapesten egy percre elcsendesedett a város és megállt a tömegközlekedés 2021. március 24-én, hogy közösen emlékezzünk a koronavírus áldozataira. 2022 márciusa óta Ukrajnában minden reggel 9 órakor néma csenddel emlékeznek a háború áldozataira. A mai napig temetésen, búcsúztatáson, díjátadókon, stb., néma csenddel tisztelgünk és emlékezünk az elhunytakra.

Fotó: KristofLab

A kényszerített csend elviselhetetlen, megtöri a hétköznapokat, megtöri az állandó cselekvést, az élet folyamát, akárcsak a háború… A háború egy élettelen élet. Élet még, de felborult, nem az addigi normák és szabályrendszerek irányítják, egy kényszerített törés. Minden, ami az életre jellemző, megtörik és átalakul. Megváltoznak a prioritások, a szokások, a problémák; a veszély, az aggódás, a túlélés szavak átalakulnak és olyan valóságos értelmezési szintre kerülnek, ami a békés mindennapjainkból értelmezhetetlen. A háború egy kényszerített csend, aminek a pusztítása elviselhetetlen.

A Still life/Csend Élet című kiállításon bemutatott munkák gondolatok, megfagyott élettelen életképek a háborúról aspektusairól. A kiállítás két részre osztható; a háború természetével, pusztításával foglalkozó, ábrázolásban primitívebb, de a borzalmat, zavart és kegyetlenséget kifejező alkotásokra és a valós, az Ukrajnában jelenleg is zajló háborút ábrázoló fotók manipulálásával létrejött festményekre, amelyek a háborúban résztvevő egyének egy-egy kiragadott, megfagyott pillanatát örökítik meg. Ahogy a háborúban, úgy a festményeken is a normát megtöri egy váratlan kifogás. A bomba a háború elviselhetetlen csendjében hullik alá, az erejéből kitörő pusztítás már elviselhetetlen zajjal jár. Az élet élettelenné, az abnormális normalitássá válik.