„A látás csak azt tárja fel, amit a tapintás már megismert” (Juhani Pallasmaa)

A kiállítás szövetének összetétele egy állandó mozgásban lévő affektív ágens szemszögéből

Már-már a horror esztétikáját idézve, transzgresszív borzongást kiváltva jelenik meg valami, amely belső ellentmondása által feszültséget kelt: egyszerre archaikus és idegen. Ekkor még nem sejtettem, hogy – a kiállítás enteriőr markáns vizuális jegyeire rácáfolva, egy óvatos művelet, szelíd rítus készül itt. Térplasztikákkal állunk szemben, amelyek szervekre emlékeztető fragmentumokként lebegnek: „...keringések, összetalálkozások, szintek és küszöbök felé; különböző átjárók és az intenzitás elosztói felé, territóriumok és deterritorializációk felé, melyeket egy fölmérő módszereivel térképezhetünk fel.” (1)

De ne ugorjunk túlságosan előre. Mit jelentsen ez, mit keres egy térinstalláció és annak objektjei a testünkben, a bőrünk alatt? Helyet keres bennünk, vagy netán bekebelezne minket? Éles csavar, intenzív bevonódás, kereteken és műfaji határokon áthaladva. A vászon, mint ábrázolásra szánt felület reprezentatív jellegénél fogva kifordul magából és átcsap az intenzitások vad immanenciasíkján zajló önátlényegítő csatatérbe. A pszichoanalízis értelmezési keretén áthaladva, a szimbolikus gondolkodáson túljutva, tekinthetünk-e rá a rizóma, a sokféleség mélyre hatoló gyökérzete felől?

Fotó: Simon Zsuzsi. 

A tárgyegyüttes körülvesz és egyre beljebb vezet a három termes installáció terében, erős affektív hatást kiváltva már az első terembe lépéskor is. Hogyan történhet ez? Sokáig gondolkodtam, hogy vajon a hibriditás fogalmát körül kell-e itt járnunk, hiszen a képzőművészeti műfajok és technikák közötti átfedés a nyers vászon, latex (közismertebb nevén nálunk kaucsuk, ez vált később ruhaipari alapanyaggá), üveg (boroszilikát) egyesítése a térplasztikákban, ezek precíz kidolgozottsága valóban egyes plasztikák rendszerén belül hibrid szövetté finomodik. Eggyé válik az üveg a latexszel, együtt folynak, mozog a matéria tovább és az egész, anyagisága ellenére transzcendens élmény, mintha az egész az ember által nem érzékelhető érzékszervi tartományban is megtörténne. Arra jutottam tehát, hogy itt nem két vagy több dolog összeolvadásról beszélünk, hanem, ami történik, legalábbis ami velem történt, az inkább olyan volt, mintha beléptem volna abba a kontextusba, amit a fenomenológus Maurice Merleau-Ponty húsként (chair) (2) határoz meg (a testre a világ húsaként tekint), mintha kiasztikus kötésben, vagyis egyfajta vad, eredendő el-nem-különültségben lennék a térben lebegő plasztikákkal, mintha a mélyen ismerős fragmentumokkal egymást tükröző ellentétekké, s így egymás kiegészítőivé válnánk. Pallasmaa-ra visszautalva, az érzékszervek multimodális összehangolása és a tapintás dominanciája ebben az összefonódásban tapasztalható meg. Azonosságot éltem meg, ami nem jelentésekből és asszociációkból állt, nem a gondolkodó elme tereiben bolyongtam, hanem a szinte életre keltett matéria a bőrömmé, a szerveimmé vált, és vica versa (?). A kiazmus reverzibilis, a kötésben résztvevők nem oldódnak egymásba, ugyanígy találkoznak például az érzékek a gondolatokkal, az affektus a fantáziával, a kiállításra vonatkoztatva pedig az élő testek, a látogatók az élettelen, ám életre keltett, játékba hozott anyaggal, a Metzing által megidézett bőrrel (latex), szervekkel, organikus alakzatokkal, intenzitáskötegekkel.

Ne beszéljünk emlékekről, identitásról, ne képezzünk jelentéseket, fantáziákat. Legyünk nyersek, eresszük be magunkat az intenzitások rezervátumába és kanyarogjuk a szökésvonalak között a racionalitás labirintusának falait lebontva. A fizikai- és a szellemi tér egybenyílik, tágul a lehetőségek tere, de még sincs könnyű dolgunk, ahogy Deleuze-ék is fogalmaznak: „A jelentés az elmét ugyanúgy ragasztja össze, mint a szervezet a testet és nem is könnyebb elbontani sem.” (3)
 

Fotó: Simon Zsuzsi. 

Az érzékszervi tapasztalatok a testen keresztül integrálódnak, a test és az emberi létmód konstitúciójában. A pszichoanalitikus elméletekből ismerjük a testkép vagy testséma fogalmát, mint az integráció központját. Testünk és mozdulataink állandó kölcsönhatásban vannak a környezettel; a világ és az én folyamatosan tájékoztatják és újrafogalmazzák egymást. A test észlelése és a világ képe egyetlen folyamatos létélménnyé válik; nincs olyan test, amely határozottan elkülönülne a környezetétől és nincs olyan tér, amely független lenne az észlelő én tudattalan képétől. Hogyan készítsünk magunknak szervek nélküli testet? Kérdezzük… „De ekkor már rajta vagyunk: csúszva-mászva. mint a férgek, vagy tipegve, mint a vakok, őrülten rohanva, mint a sivatagi vándorok, vagy a sztyeppék nomádjai.” 

Metzing Eszter és az Inda Galéria kurátorai Illés Anikó művészetpszichológust is meghívták tárlatvezetést tartani, a pszichológia tehát Metzing számára releváns itt, induljunk el annak nyomvonalán is. Metzing előző projektjei során többször is a gyermekkora élményvilágából merít, mely a traumák természetére is adhat asszociációkat, ez segíthet értelmezni a szervekre, szerv-részekre hasonlító objektek sokaságát. A trauma fragmentációt okoz a személyiségben, a kontinuitás megbomlik, a narratíva töredezett lesz. A mozdulatlanság, a dermedtség élménye visszatérő lehet. Testünk nagy része víz, az érzelmek is mintha folyékonyak lennének, a közvetlenség is vízszerű, de a lefagyás is, amikor minden megáll és nem mozdulunk többet – legalábbis úgy véljük.  A test és a tér egyben vannak. Testfragmentumok lebegnek, úsznak, helyezkednek. Még tengely is képződik.

Fotó: Simon Zsuzsi. 

És az egészben ott a bőr. A bőr, mint határolóhártya, szerv, a legnagyobb szervünk, mely tulajdonképp burokban tart minket. A bőr az újjászületés magzatburka! Ezek a szervek, amik mégis kijutottak onnan, mi felé tartanak? Az üveg is lassan folyik, a gumi is bomlik. Az anyag mozog. Itt van ez a bőr-dolog, itt van a határok kérdése. Mégis szeretnénk valamit összetartani, és ez a valami saját magunk vagyunk, a saját identitásunk. És közösséget is szeretnénk, biztonságos másokat, hasonlókat hozzánk. Mennyi hang, milyen sok asszociáció az affektív érzetörvények mentén, amit a csápos plasztikák keltenek!

Így már nem kérdés, hogy ezeknek a formáknak miért van szükségük térre, olyan terekre, amelyek a lélek bőreként és határaként működnek, védelmet nyújtanak az identitásnak a környezeti hatásokkal szemben, és megőrzik integritását.

A trauma általi fragmentáció megbontja a határokat, (4) szakadás keletkezik a narratívában. Könnyebb lenne arra gondolnom, hogyan hagyhatnám el ezt az állapotot, vagy hogyan csinálhatnám vissza az egészet. Egy ideig lelkesülten rohanok neki a falnak újra és újra, majd belátom: ez a misszió nem sikerülhet. Ez már így marad. A fragmentumok természetét kellene megfejteni, egyenként kell majd rájuk tekinteni. Mindannyian mások. Egy közös van bennük, a lélek, a test, ahonnan származnak, és amit megidéznek ebben a burjánzásban. A dermedtségük. Meg akarnak szabadulni (maguktól). A térbe belépve olyan érzésem van, mintha valami ősi rituálé emléke lebegne körülöttem, vagy mintha valami készülne. Valami, ami nem várhat tovább, de nem is múlt még el, hanem inkább – kapaszkodjak meg –,  éppen most történik, lassan, de biztosan. És már nem félek(?). 

A trauma görög eredetű szó, sebet jelent, a belőle képzett ige (thaumazein) eredetileg fájdalmat jelöl. A német Traum szó tartalmazza ezt ebben a formában, de érdekes módon a Traum németül nem fájdalmat, hanem álmot jelent. Felmerül a kérdés: miféle kapcsolat lehet itt álom és fájdalmak között? A kiállításon az anyagi síkon mutatkozó fragmentáció objektjeiből komponált térinstalláció álomszerű térré/terekké válik. Ezek alapján, mit is jelent az újjászületés? Talán pont azt, amikor újra jelen tudunk lenni. Az álmok virtuális tere, melyet a régi jelentések strukturáltak, képes felszabadítani magát és a mechanikus, önmagát ismétlő összefüggésrendszer felszámolásával az újjászülető visszatérhet a realitásba, azaz, újra, sallangmentesen önmaga lehet.

A térré kiterjesztett triptichon- erdő az utolsó teremben átadja a helyet nekünk, hellyel kínál minket, ülőalkalmatossággá alakítva két lényfragmentumot. Itt rózsaszín fény uralkodik és hangkörnyezet is tartozik a látványhoz, Mákó Rozi zeneszerző közreműködésével. Ez a hely, ahol az illúzió lehullik a szemünk előtt, mint könnyű, használt, régi sál, amely addig elfedte a barlang ajtaját. A kapuobjektum mintha hívna, szólítana magához, vonz a sötétség, ami a legkevésbé sem rémisztő, hanem tápláló, a sallangok és illúziók nélküli teremtésben segít. A gépies elrendeződés, a jelentő egész, (5) tehát a rögzített, merev struktúra feloszlik, áttetszővé, áteresztővé válunk magunk is, automatikusan megtörténik a barlangba lépés. A rózsaszín az álmok és az illúzió színe is ugyanúgy, ahogyan akár a húsé is lehetne. Az ellentét szinte kibékíthetetlen, mégis működik, felszámolja az elme kapaszkodóit. 

A térinstalláció összefüggő közeg, amelyben semmilyen jelentés nem állandó, ennélfogva saját fogalmaink, biztosnak vélt képzeteink sem tekinthetőek annak. Így bomlik le lassan a szervezet és épül a szervek nélküli test, (6) a kötöttségek nélküli tudat lehetősége, amely képes úrjarendezni önmagát. A bőr testünk legnagyobb szerve. Át tudjuk-e lépni saját határainkat ahhoz, hogy újjászülessünk?  

Fotó: Simon Zsuzsi. 

METZING ESZTER: THE SKIN SEES WHEN THE EYES TOUCH // BŐRLÁTÁS
2024. március 13. – 2024. április 26.
A kiállítás kurátorai: Szabó Annamária, Kozma Zsolt
Zenei kompozíció: Mákó Rozi
Grafika: Neszmélyi Réka
A kiállítást Nemes Z. Márió költő, esztéta nyitotta meg.

Jegyzetek

(1) Gilles Deleuze, Félix Guattari (2007): Hogyan készítsünk magunknak szervek nélküli testet? In: Theatron, 6 (3–4): 45.

(2) Maurice Merleau-Ponty: A látható és a láthatatlan. Fordította: Szabó Zsigmond és Lőrinszky Ildikó. In: Enigma, 2 (1995/3) 129.

(3)  Deleuze Guattari: Hogyan készítsünk magunknak szervek nélküli testet?, 47.

(4) Vö.: Bessel van der Kolk: A test mindent számontart – Az agy, az elme és a test szerepe a traumafeldolgozásban. Budapest: Ursus Libris, 2020.

(5)  Gilles Deleuze, Félix Guattari: Rizóma. Ford. Gyimesi Tímea. In: Ex Symposion, 1996.

(6)  Deleuze, Guattari: Hogyan készítsünk magunknak szervek nélküli testet?, 38.