Botrány akkor keletkezik, ha valami a nyilvánosság elé kerül vagy ott zajlik, mert a társadalom valamely szabályaiba ütközik – pedig már akkor is botrányos és felháborító a legtöbb ilyen történés, amikor még csak a négy fal között csinálják. Ami a berlini Haus der Kulturen der Welt (HKW  – Világ Kultúráinak Háza) által évente odaítélt Nemzetközi Irodalmi Díj zsűrijének tagjai közt 2023-ban történt, már azt megelőzően problematikus volt, hogy 2024-ben a Die Zeit magazinban két zsűritag, Juliane Liebert és Ronya Othmann megírta. (Magyarul elsőként mi foglaltuk össze, ezt vette át néha zavarbaejtő teljességgel az egész honi média.) A díjat a HKW mint német közpénzekből fenntartott szerv és a hamburgi Elementarteilchen – ’Elemi részecskék’ – Alapítvány finanszírozza, és az a különlegessége, hogy mindig egy Németországban frissen megjelent külföldi irodalmi művet jutalmaznak: az eredeti mű szerzőjét és a fordítót (ez benne az egyedi). A könyveket német kiadóik nevezik a díjra, és egy héttagú zsűri dönt a 35.000 eurós díjról, amelyből 20.000 eurót a szerző, 15.000 eurót a fordító kap. A HKW-t a német szövetségi kormány tartja fenn, az Elementarteilchen Alapítvány magánalapítvány.

Kik a cikk szerzői?

A Die Jury – ’A zsűri’ – című Die Zeit cikk szerzője két fiatal nő, mindketten zsűritagok voltak 2023-ban a HKW Nemzetközi Irodalmi Díja odaítélése során (ehhez kapcsolódóan pár bekezdéssel lejjebb lesz még egy meglepetés). Bár a HKW még 2024 legelején négyet újraválasztott a korábbi hét zsűritag közül az idei döntésekhez, ők ketten valamiért kimaradtak az új döntnökök köréből. A következő személyek tehát a zsűritag-cikkírók.

Juliane Liebert többkötetes szerző (vers és próza, legutóbbi verseskötete lieder an das große nichts  – dalok a nagy semmihez – címmel a Suhrkamp kiadónál jelent meg), újságíró – Süddeutsche Zeitung, Die Zeit, Der Spiegel –, a Berlini Művészeti Egyetemen folytatta tanulmányait.

Ronya Othmann kurd-jazidita apa (tehát „migránshátterű”, amivel kapcsolatos problémáit korábban tematizálta is) és német anya lánya. Író, költő (legutóbbi, Vierundsiebzig – Hetvennégy – című regénye a Rowohlt Kiadónál jelent meg), esszéista, újságíró (Der Spiegel, Die Zeit, Die Tageszeitung).

A fenti szerzők mellett a cikknek helyet adó Die Zeit egyik szerkesztője, Khuê Phạm író (regénye a btb kiadónál jelent meg, egy általa összeállított könyv a Rowohltnál), újságíró is zsűritag volt – és ő az maradhatott 2024-ben is. A hét zsűritagból tehát három pontosan ismerte a történteket, egyetértett a cikkel, vagy legalább a megjelentetésének tényével.

Nem tartották be a szerződést

Engem sok minden megfogott a történetben. Az egyik legmeglepőbb az, hogy ha a cikk állításai igazak, Németországban, Kohlhaas Mihály országában, ez esetben nem tartották be a munkavégzésre vonatkozó szerződést. A HKW ugyanis aláíratott egyet a tagokkal, amelyben szerepeltek az alábbi kitételek: „A pályázatokat nem a szerző/fordító hírneve, hanem a könyv minősége alapján bírálják el (...) A pályázatok elbírálásakor a kiadó, a szerkesztő, a szerző, a fordító, ezek nemzetisége, etnikai hovatartozása, politikai és vallási nézetei tekintetében nem kivételeznek, és félreteszik az előítéleteiket.” Ezeket a szabályokat mind a díjat odaítélő összes zsűritag, mind a díj intézményi hátterét biztosító szervezet fontosnak tartotta, rögzítette és szignózta. Tehát semmiképp nem szerepelhetett volna a zsűrizési folyamat során az érvek közt például a nemzetiségi vagy etnikai hovatartozás – azaz, hogy a szerzők magyar (zsidó), francia, fehérorosz, orosz, mexikói, szenegáli, dél-koreai származásúak, milyen a bőrszínük, etc. Amikor a cikkben leírt folyamat szerint zajlott az érvelés, akkor viszont épp ezeket a szerződésben rögzített, tiltott szempontokat érvényesítették – az irodalmiak ellenében, melyeket szem előtt tartani pedig feladatuk lett volna. És ez nem volt problémás az intézmény jelen lévő képviselőinek (mi célból ültek akkor ott?).

„A cáfolat”

Amikor pünkösd előtt, május 16-án az összefoglalómat készítettem, nem találtam meg a HKW állásfoglalását. Ez a következőképpen hangzik (kurziválva a kommentárjaimmal kiegészítve):

„A Világ Kultúrájának Háza (HKW) visszautasítja a ZEIT 2024. május 16-i számában megjelent állításokat. Sem a HKW-t, sem a zsűri többi tagját nem kérték fel a cikk megjelenése előtt a tények és a szó szerinti állítások kommentálására és ellenőrzésére, vagyis az újságírói gondosságot nem tartották be. (Hozzáteszem, saját tapasztalatokat foglaltak össze véleménycikkben, és ilyen esetben azt kell megvizsgálni, hiteles lehet-e a történet, nyilvánosságra hozatala vagy a közlés megtagadása jár-e nagyobb haszonnol a társadalomra nézve, és a cikk jogilag védhető-e. Ez, feltételezem, megtörtént, legutóbbit Ronya Othmann is megerősítette a Facebook-oldalán). A szükséges diszkréciót, amely a független zsűri munkájának elengedhetetlen alapja, nem tartották be.

Kiállunk a 2023-as Nemzetközi Irodalmi Díj kiválasztási folyamata, és különösen a zsűri függetlensége és munkája mellett, amelyet támadnak. (Nem cáfolja a HKW azt, hogy a folyamat a szerződésben foglaltakkal szembement – azt írják, kiállnak mellette. Ez elég nagy gond, hiszen így csak azt ismerjük a folyamatból, amit a szerzőpáros leírt.)

Mohamed Mbougar Sarr Az emberek legtitkosabb emlékezete (Hanser, 2022) című művével az Nemzetközi Irodalmi Díj zsűrije irodalmi remekművet díjazott, és korunk egyik legjelentősebb szerzőjét tüntette ki, aki már elnyerte a Prix Stéphane Hessel, a Prix Goncourt és a Grand Prix du Roman Métis díjat. A díjat a Holger Fock és Sabine Müller fordítópáros is megkapta, akiknek fordítói munkásságát nemrégiben Paul Celan-díjjal ismerték el. (Álságos ezt így külön kiemelni, hiszen a szerzőpáros hangsúlyozza, hogy Sarr díjazását mindenki támogatta a zsűriben, és a fordítókkal kapcsolatban sem voltak nekik maguknak fenntartásaik, csak egyes zsűritagok abszurd ellenvetését emlegették, döbbenten.)

A szerző, a mű és a fordítók kiválasztása a HKW számára nem volt kérdéses, és ma sem az. (A végeredményt a szerzőpáros sem kérdőjelezte meg, ám az odavezető útról sok furcsaságot írtak.) A HKW ezúton szeretné megragadni az alkalmat, hogy még egyszer köszönetet mondjon a teljes zsűri meggyőző, intelligens és őszinte munkájáért.

Ki tehet a díj, a díjazott és a zsűri kompromittálódásáról?

A fentiekből kiderül, a HKW nem cáfolta a szerző- (és zsűri)páros azon állításait, melyek a döntéshozatal irodalmon kívüli szempontjaira vonatkoztak (csak kiálltak az általuk nem ismertetett folyamat mellett). Sőt, a díjazottra a vonatkozóan a szerzőpáros cikkével teljesen megegyező állításokat tettek anélkül, hogy kiemelték volna, ebben egyetértenek a cikkük tartalmával – így azt sugallva, mintha a szerzőpáros nem tartaná helyesnek a zsűri végső döntését. Vajon tényleg azok tehetnek arról, hogy a díjat, a díjazottat és a zsűrit ezentúl gyanúsnak fogják tekinteni, akik megmutatták, mi történt a zsűrizés során, vagy azok, akik nem tartották be és nem tartatták be a szerződést, majd még a saját állásfoglalásukban is olyan retorikai eszközökkel élnek, melyekkel a két zsűritagot-cikkírót hitelteleníteni próbálják?

Jogos lehet a világkép beépítése a mű kiválasztásának folyamatában?

Magam nagyon szeretek bizonyos sportokat, részt szoktam venni karateversenyeken, és hol veszítek, hol győzök. Bár a bírók döntése sokszor vitatható (bundagyanú!), mégis, a sportban elég egyértelműek a versenyszabályok és az elsőbbség. A művészetekben már sokkal nehezebb a verseny, mégis osztanak díjakat. Bár a zsűrik döntése sokszor vitatható (mutyigyanú!). Meglepő lenne, ha valaki meg tudná fogalmazni azokat a legalább egy évtizedig érvényes, tisztán irodalmi értékeket, poétikai sajátosságokat, amelyek alapján egyik vagy másik mű jobb a többinél. Mégis, csak az irodalmi értékek alapján is adnak díjakat, ilyen például a 25.000 euróval járó Német Könyvdíj, amit a Frankfurti Könyvvásár alkalmával adnak át a legjobbnak ítélt német regény írója számára.

Egy díj alapítóinak mindig van valamilyen szándéka. A rendszerváltoztatás után például fontos volt Németországban a Kelet-Közép-Európára irányuló figyelem, és ennek sok magyar szerző is örülhetett. A HKW, amely a világ sokszínűségét tartja legfőbb üzenetének, joggal vállal fel egy külföldi irodalmat és a fordítóját középpontba helyező díjat. Ugyanígy képviselhetné azt is, hogy a sokszínűséget társadalmi kérdésként is tekinti a szerzők kiválasztásakor, hiszen sokféle értékes tapasztalat kapcsán születő irodalmi mű képzelhető el, melyekhez a többségi társadalom vagy az európai kultúrkör csak közvetítők útján fér hozzá. Emiatt, elítélve a hátrányos megkülönböztetést, fontosnak tarthatná azon társadalmi csoportok pozitív diszkriminációját, amelyek tapasztalatainak irodalmi formában történő megfogalmazására kevés példát lehet látni. Természetesen leszögezhetné, hogy a fentiek mellett elengedhetetlenül fontosnak találja a mű és fordítása kiemelkedő irodalmi értékét. Ha ezt tartja küldetésének, és erről szerződik a zsűritagokkal, akár trendszetter szerepe is lehetne a művészeti díjak körében. A pozitív diszkrimináció fontos lehet, de ha nem vállalják fel a nyilvánosság előtt, akkor alkalmazása csak mutyizás lesz.

Tanulságok Magyarországon

Az egyik legfontosabb kérdés ezzel a zsűribotránnyal kapcsolatban az, hogy az éppen aktuális művészeti díjakat adó intézmények, zsűrik mit tartanak olyan küldetésüknek a művészi érték mellett, amit nyilvánosságra is hoznak. Sok ismerősöm jelezte, hogy mindenhol úgy zajlanak a döntések, mint ahogy ezt a Die Zeit cikkében olvashatjuk. Sajnos ellent kell mondanom ennek: ez nem így van. Mert a fentiekben elméleti, gondolati kérdésekről volt szó. Magyarországon ma a közpénzből finanszírozott díjak, művészeti élet támogatása kapcsán nem ritkán hallani, hogy bizonyos művészek, alkotókörök azért nem kapnak díjat, támogatást, mert valósan vagy vélten más (párt)politikai nézeteket vallanak, mint az aktuális (esetleg semmilyen sokszínűséggel nem vádolható) kuratórium, vagy mert a hosszú ideig, akár évtizeden is túlnyúló ideig hivatalban lévő kurátorokkal rossz személyes viszonyban vannak. Mások pedig, a jó viszony miatt pénzeső alá állhatnak, legyenek csoportjaik akár impotensek is művészileg. Rendszeres pályázóként, fillérekért küzdő vezetőként tudom, hogy ilyen döntések képesek megsemmisíteni hosszú évtizedek óta értéket létrehozó közösségek intézményi hátterét, hiába a közös célért feláldozott nyugodt éjszakák, idegrendszerek, egzisztenciák, családi vagyonok. (És ne feledjük, valódi áldozatok esetében mindig vannak valódi tettesek.) Legyen inkább átgondolt, nyilvánosságra hozott, felvállalható stratégia. Legnagyobb öröm az volna, ha a források mögött évekig, évtizedekig tartó kiszámíthatóságot lehetne felfedezni.

Nádas

Néha a nevek nagyon fontosak tudnak lenni. Nádas Péterét tudatosan használtam a két zsűritag cikkét összefoglaló írásom címében, kicsit az ő bőrére is ment a játék, ez részben nem volt szép tőlem. (Mentségemre legyen mondva, hogy a sztori igaz így is, mivel a cikk azt szintén elmeséli, hogyan nem kapta meg Nádas Péter a HKW nemzetközi irodalmi díját.) Szerettem volna, hogy az összefoglalót olvasva Magyarországon sokan megismerjék a történetet, hogy legyen egy imprint, amire hivatkozni lehet, ha zsűrizésről, művészeti kérdésekről szóló pénzügyi döntésekről beszélünk. És ehhez „közülünk” kellett választani egy érintettet, egy ismert ember nevét, akivel sokkal könnyebben azonosítják magukat az olvasók, mint esetleg a cikkben szintén említett francia írónővel, vagy egy legtöbbünk számára ismeretlen zsűri szinte mindenki számára ismeretlen tagjaival. Ahogy a mesében is fontos a legkisebb királyfi figurája, függetlenül attól, vajon mi a szerkezete, mondandója – egyszerűen a mese hallgatói miatt.

A végül a shortlistba jutott könyvek és zsűriről alkotott kollázs eredetileg a HKW oldalán található. Juliane Liebert, Fotó: Erman Aksoy | Ronya Othmann, Fotó: Beliban Stolberg | Ibou Coulibaly Diop, Fotó: Thabo Thindi | Ricardo Domeneck, Fotó: Jonas Lindstroem | Deniz Utlu, Fotó: Suhrkamp Verlag | Asal Dardan, Fotó: Sarah Berger | Khuê Phạm, Fotó: Alena Schmick (balról jobbra) Design: Studio Yukiko