Süvítő szél, mindent elfedő hótakaró, fagyoskodó kóborkutyák, házak dohos és sötét belseje, kikapcsolódásra lehetőség és látványosság szinte semmi. Mégis, mit kezdhet magával valaki, ha hosszú évekre ilyen tájra van száműzve? Próbál kapcsolatokat kialakítani embertársaival, alkalmazkodni a helyi közösséghez, és mint társas lény: sokat beszélget, hogy elkerülje a megőrülés lehetőségét ebben az elzárt közegben. A beszélgetések tárgya? Csupa olyasmi, ami az ilyen alkotások feltételezett nézőit valószínűsíthetőn érdekelheti: politika, társadalom, társas kapcsolatok, az egyén szerepe és kihívásai, maga az élet. Kissé mesterkélt, de valóban érdekfeszítő.

Nuri Bilge Ceylan szokásához híven a török vidék messzi szegletébe, érzetre szinte a semmi közepére helyezi a nem túl vaskos cselekményt, hogy az idő múlásáról, vágyakról, közösségek működéséről és abban az egyén sorsáról beszéljen. Pontosabban inkább: szereplőit beszéltesse. 

A történet szerint Samet egy apró településen dolgozik tanárként, egyik kollégájával osztozik kiutalt lakásán, és a számára szinte kibírhatatlan, nem ideális körülmények között igyekszik a lehető legjobban végezni munkáját. Nem élvezi az isten háta mögötti élet sivárságát, így abban bízik, hogy mikor a tanév végén lejár a kiszabott szolgálata, végre elmehet egy nagyvárosba tanítani. Ez jelenti a kiindulópontját a történetnek, amelyet végigkövethetünk, és ettől való számottevő eltérésre, továbbhaladásra, fejlődésre nem is kell számítani.

A cselekmény egy ponton felveti a markáns konfliktus előállásának lehetőségét, ugyanis az iskolában botrány robban ki, miután két diáklány Sametet és kollégáját azzal vádolja meg, hogy nem megfelelő viselkedést tanúsítottak irányukban.  A film viszont nem ragad le ennek kibontásánál, sőt, szánt szándékkal parkolópályára teszi az ügyet, folyton elkalandozik a kialakulóban levő botránytól, hogy a szereplők folytathassák, amit eddig csináltak: beszélgessenek magukról és az életről. A fókusz tehát inkább a vidéki élet hétköznapjainak bemutatására és Samet emberi kapcsolataira, érzéseire, gondolataira helyeződik.

Az egzakt, társadalmat és közösségek működését érintő analízis ugyan végbemegy, de végső soron az egyén boldogulásának kérdése válik kiemeltté: az elvágyódás, a valahova vagy valakihez tartozni akarás, a ki-, illetve beteljesülés iránti sóvárgás lesznek meghatározó motívumok. A film központi kérdése, hogy lehet-e boldogulni olyan helyen, ahol látszólag senki sem ért meg igazán, ahol valós kapcsolatokat kialakítani nem lehet, és ahol az egyetlen perspektíva a távozás.

Azonban az Elszáradt füvekről hiába összpontosít emberek érzelmi gyötrődésére, mégsem nyújt kellő érzelmi azonosulásra lehetőséget. A karakterek idegenek maradnak számunkra, érzelmeiket nem az átélés révén ismerhetjük meg, hanem mintha a rendező közös elemzésre hívna bennünket: kívülállóként, a távolságot megtartva, hideg fejjel értelmezzük az ábrázolt viselkedésformákat. Míg ez a megközelítés a közösségek működésének modellezésénél kifejezetten jól működik, az egyénekre koncentrálva már hagy némi hiányérzetet maga után. Nuri Bilge Ceylan filmje az emberi kapcsolatokról szóló tanulmány és az emberi érzelmek kifejezését szolgáló, azonosulásra késztető műalkotás szerepét egyszerre igyekszik betölteni, de végső soron két szék közé esik.

A rendező nem árul zsákbamacskát, aki ismeri munkásságát, kedveli a kortárs európi művészfilmeket, esetleg a slow cinema áramlatába tartozó alkotásokat, az nem fog csalódni. Ezen túlmenően azonban valójában keveset tud adni az Elszáradt füvekről: egyén és közösség kapcsolatának, illetve magának az embernek az elmélyült igényű vizsgálatát láthatjuk a lassan pergő, szépen fényképezett tájképekkel illusztrált filmben.

Kissé talán kiszámítható, „közönségre szabott”, amit kapunk. A film mintha minden elemében azon dolgozna, hogy aláhúzza saját Cannes-kompatibilitását, versenyben is volt a 2023-as filmfesztiválon.

Ceylan ábrázolásmódja közel sem leegyszerűsítő vagy sztereotipikus, a művészfilmek analitikus attitűdje és a karakterek árnyaltsága a jellemző, mégsem tudja elkerülni a rendező az (ön)egzotizálást. A már amúgy is Európa és a Közel-Kelet határát jelentő (ezáltal az ismeretlen másik megfigyelésének lehetőségével kecsegtető) Törökországnak is egy elhatárolt, ismeretlen, „vad” szegletét mutatja meg a(z elsősorban nyugati értelmiségi) nézőnek. A közeg kiválasztása, illetve a mód, ahogyan az reprezentálásra kerül, mégis emancipatorikusan hat, amennyiben azt látjuk, hogy ebben a számunkra egzotikus miliőben is ugyanolyan problémákkal és kételyekkel küzdenek az emberek, mint amelyek saját mindennapjainkat is meghatározzák.

Az Elszáradt füvekről összességében inkább érdekes, mint jó film: lassúsága és csapongó, epizodikus cselekménye ellenére nem válik unalmassá, esztétikai minőségén túl intellektuális tápanyagot is nyújt a nézőjének. Ugyanakkor, mintha maga a film is olyan lenne, mint soványka történetének helyszíne és szereplői: rideg és távolságtartó. Emberközpontú alkotás, amelyben az érzelmi azonosulás lehetőségei elvesznek a kimért művészfilmes stílusban. Az érdeklődésünket képes mindvégig fenntartani, gondolatébresztő, gondolkodásra motiváló film, amely azonban valódi katarzist mégsem nyújt.

Elszáradt füvekről – török-francia-német-svéd film, 197 perc, 2023. Rendező: Nuri Bilge Ceylan. Forgatókönyvíró: Akin Aksu, Ebru Ceylan, Nuri Bilge Ceylan. Operatőr: Cevahir Sahin, Kürsat Üresin. Vágó: Otuz Atabas, Nuri Bilge Ceylan. Zene: Philip Timofeyev. Főszereplők: Deniz Celiloglu, Merve Dizdar, Musab Ekici, Ece Bagci. Korhatár: 12. Forgalmazza a Mozinet. Bemutató: 2024. 04. 18.

Képek: Mozinet