Jonathan Glazer és Magnus von Horn filmje között további párhuzamok vonhatók, ugyanis mindkét rendező torzított és hátborzongató hangkulisszával támogatja meg a vásznon látott szörnyűségek intenzitását és lelki terrorját. Míg Glazer (kritikánk a filmről) a második világháború nácik által elkövetett bűneit helyezi új megvilágításba és az elkövetők nézőpontját mutatja be, addig Magnus von Horn Dánia társadalmi helyzetéről rántja le a leplet az első világháború árnyékában és a nem kívánt terhességek problémáját járja körül. Az utóbbi alapját is megtörtént eset szolgáltatta.  

A 77. cannes-i filmfesztivál versenyprogramjában bemutatott The Girl with the Needle kínkeserveket átélő arcok montázsával indít és azonnal megteremti a film nyomasztó hangulatát – figyelmeztet bennünket, hogy amit látni fogunk, az fájni fog. És ezt az ígéretét maradéktalanul betartja, ahogy jelenetről jelenetre süllyedünk el a nyomorban és a gyötrelemben.

A játékidő első 30 percében megismerjük a címbéli lányt, Karoline-t (Vic Carmen Sonne), aki, miután a főbérlője kilakoltatja őt, kénytelen kivenni egy huzatos és beázott sötét szobát.

Karoline élete kilátástalan, egyedül van, férje a háborúból nem tért vissza és a kilétéről sincs hír, ezért nem jogosult az özvegyi támogatásra. Egy varrodában dolgozik, ahol a segítőkész és jóképű igazgatóval intim viszonyba kerül és hamar teherbe esik. A jámbor férfi először azt mondja neki, hogy feleségül veszi, érzései és szavai őszintének tűnnek, azonban szigorú tekintetű anyja nyomására magára hagyja az állapotos lányt, aki kiszolgáltatottságában nem lát más megoldást, minthogy saját kezével vessen véget a születendő életnek. Döntését az sem befolyásolja, hogy az időközben megkerült férje sajátjaként elfogadná a gyermeket. A poszttraumás stresszben szenvedő és deformálódott arcú férfi a történet morális iránytűjeként jelenik meg, aki felesége hűtlensége és elutasító viselkedése ellenére is a jót keresi a nőben.

A film ezen a ponton egyrészt zsigeri hatást vált ki a nyilvános fürdőházban kötőtűvel megkísérelt, de sikertelen abortusz sokkoló képeivel, és igazán erős idegzetűnek kell lenni ahhoz, hogy ne kerüljünk az ájulás szélére; másrészt ekkor vezeti be a középkorú asszony, Dagmar (Trine Dyrholm) figuráját a történetbe, aki oltalma alá veszi a legyengült lányt és felajánlja neki, hogy pénzért cserébe segít majd örökbefogadó családot találni. Miután Karoline a krumplik között fekve világra hozza a gyereket, férje elől kiosonva felkeresi Dagmart, és otthagyja a kislányt, abban a hiszemben, hogy ezáltal jobb életet biztosít neki.

A két nő sajátos módon függeni kezd egymástól és a bűntudatot enyhítő étertől. Karoline ismét elmegy Dagmarhoz és felajánlja, hogy dajkaként szoptatja az adoptálásra szánt babákat, valamint Dagmar 5 év körüli lányát, aki feltételezhetően nem az övé. Sorra kopogtatnak az ajtón, és fiatal nők helyezik idegenek kezébe az újszülött babákat. Karoline szemszögéből nézzük Dagmar precizitását és higgadtságát, és sokáig fel sem merül benne, hogy mindez talán nem is igaz.

Magnus von Horn és a társ-forgatókönyvíró, Line Langebek Knudsen lassan helyezi át a fókuszt Dagmarra, aki eleinte jótevő keresztanyaként nyugalmat sugall, majd lehull az álca, fényre kerül a lesújtó igazság, és kiderül, hogy Dagmar milyen ember valójában, és mi történik a csecsemőkkel. Karoline számára az addig biztonságot jelentő otthon fojtogató börtönné válik, ahonnan meg kell szabadulnia.

Remek dramaturgiai megoldás a két női szereplő közötti fókuszváltás és az alá-fölérendelt viszonyok folytonos átrendeződése – a két fél sosem egyenlő, bármennyire tűnik úgy, hogy meghitt barátság és női összetartozás köti őket össze.

A traumatikus élmények befogadása és feldolgozása emberpróbáló feladat, viszont Vic Carmen Sonne és Trine Dyrholm átütő jelenléte és lehengerlő alakítása eléri azt, hogy végig kitartsunk.

Az operatőr, Michal Dymek német expresszionizmust idéző fekete-fehér, 4:3-as képi aránnyal operáló formanyelvi stílusa kátrányként vonja be a 20. század elején kibontakozó rémtörténetet, melyben bemocskolódik az anyaság és a gyermeki ártatlanság. Olyan társadalom képe rajzolódik ki, melyben a kompromittálódott nőket cserben hagyják, és megtagadják tőlük a testük feletti rendelkezés szabad jogát, ami később súlyos következményeket von maga után. 100 év távlatából az abortusz körüli morális és etikai kérdések, nézetek továbbra is parázs vitákat váltanak ki és újabb filmeket eredményeznek. 2021-ben az Esemény című film a velencei filmfesztiválon az Arany Oroszlánt hozta el Audrey Diwan számára, nem lennénk meglepve, ha Cannes-ban Magnus von Horn is díjjal távozna.

Képek: Festival de Cannes