Moklovsky Réka: Kemény Lili 1993-ban született Budapesten. Első verseskötete 2011-ben jelent meg Madaram címmel. A Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező szakán végzett. Első prózakötete, a Nem, néhány hete jelent meg. Műfaji megjelölése szerint önéletrajzi regény, melyben a szerző fogantatásától kezdve számol be az életéről, a családjáról, elismert író-költő édesapjáról, Kemény Istvánról, és húgáról, Kemény Zsófiról, a barátairól és az alkotótársairól, valamint az olykor párhuzamosan futó szerelmi kapcsolatairól. A Nemben olvashatunk esszéisztikus szövegrészeket irodalomról és írásról, filmes és színházi rendezésről, filozófiáról, pszichoanalízisről és politikáról. Belelátunk David Foster Wallace Végtelen tréfa című monumentális regényének Sipos Balázzsal közösen végzett fordítói munkájába, és képet kapunk azokról az évekről is, amelyeket Kemény Lili a Színház- és Filmművészeti Egyetemen töltött diákként, alkotóként, a kötet utolsó nagy egységét pedig főként a 2020-as egyetemfoglalás teszi ki. Ezen a közel 430 oldalon megismerjük az őt és társait formáló irodalmat, filmművészetet és zenét, azt, hogy melyik életszakaszában mi foglalkoztatja, miről és hogyan gondolkodik, hogyan alkot, dolgozik és bulizik, és közben próbál emberekhez, közösségekhez kapcsolódni. Intim, időnként zavarba ejtően őszinte beszámoló ez a belső életéről, az emberi és művészi próbálkozásairól és kudarcairól, melyhez felhasznál naplóbejegyzést, levelet, filmek és színházi előadások könyvét, sőt kisregényt is. Az első kérdésem még nem a kötetre vonatkozik, hanem a helyszínre, ahol vagyunk – Miskolcon, a Műút szerkesztőségében. A könyvből először a Műút portálon jelent meg részlet, és Budapest után, vidéken itt mutatod be először – úgy tudom, ez kifejezetten fontos volt számodra. Milyen kapcsolat fűz Miskolchoz, milyen emlékeid vannak a városról, milyen kép él róla a fejedben?

Tényleg nem véletlen, hogy a Műútnak küldtem az első részletet. Rég jártam Miskolcon, de kamaszkoromban, azt hiszem, háromszor voltam a Deákpoézis költőpályázat vendége. Meg is maradtak itt kötött ismeretségeim. A Jedlik kollégiumban laktunk, nagyokat portyáztunk éjjel a dufartokban. Meghatározó kamaszkori élményem a sárvári Diákírók és Diákköltők Találkozója és a miskolci Deákpoézis. A könyv egyik szervezőmotívuma, hogyan keresek közösséget, ami – azt hiszem, bármilyen közösségről legyen is szó – egyre nehezebben lelhető fel a világban; az én tapasztalatom legalábbis ezt mutatja. Úgyhogy ezek az emlékek visszamenőleges utópiák. Mintha mindig azt keresném, hogyan lehetne újra úgy érezni magam, mint amikor tizennégy évesen először utaztam egyedül, megérkeztem egy idegen városba, nem ismertem senkit, de mire lement a nap, mind egy hajóban eveztünk. Ez az érzés köt Miskolchoz.

A Könyves Magazin podcastjében azt nyilatkoztad, nem tartod az életedet különösebben érdekesnek. Nagyon úgy tűnik, hogy mások nem így vélekednek – sokan keresik a könyvedet, egymás után jönnek ki az interjúk, szerepeltél a Tilos Rádióban, Bartók Imre a Literának írt róla, Darida Veronika az Élet és Irodalomnak, folyamatosan jelennek meg további kritikák. Az elmúlt néhány hétben nem lehetett úgy irodalmi témáról beszélgetést folytatni, hogy ne merült volna fel a regényed, és ez a fokozott érdeklődés, izgalom aligha fog alábbhagyni a közeljövőben.

Dehogynem! Közeledik a Könyvhét rengeteg akkorra időzített regénnyel, szóval azért ne hamarkodjuk el. De nagyon köszönöm, hogy ilyen sokan eljöttek.

Úgy vettem észre, rólad és a Nemről mintha azoknak is határozott véleménye lenne, akik személyesen nem ismernek és még a könyvedet sem olvasták. Hogyan élted meg az elmúlt időszakot? Milyen visszajelzéseket kaptál? Fel tudtál, egyáltalán fel lehetett készülni arra, milyen hullámokat vet majd a megjelenés?

Az én megélésem ezzel kapcsolatban sokféle. Most épp felfordult az életem, de azt hiszem, ez elkerülhetetlen és átmeneti, úgyhogy erre az időszakra nem fogok berendezkedni. A könyvnek ez a vetülete – hogy mit állítok ki és mi felé csatornázom a figyelmet a nyilvánosságban – másodlagos, sőt, a munkám során eleinte fel sem merülő, később tudatosan kizárt tényező volt. Számomra fontos különbség, hogy nem a „nyilvánosságban” „szólaltam meg”, hanem regényt írtam. Nem volt célom, hogy kitegyem magam idegen emberek ítéletének, ez járulékos veszteség? kockázat?, amitől előzetesen jobban féltem, mint amennyire most félek. Megterhelő, de rosszabbra számítottam. Még mindig a nyilvánosságnál maradva: a nyilvánosság felől nézve, vagy inkább annak felületeire kiterítve az életem minden eleme tipikus. Vannak egészen másfajta életek is, de attól még az enyém is tipikus, nem vagyok kivételes, egyszeri, ikonikus, drámai. Mint nyilvános, azaz tág értelemben politikai figura, nem vagyok értelmezhető. Így értettem, hogy érdektelen az életem. Irodalomként természetesen kimeríthetetlen, mint minden élet. De te most a nyilvánosságra kérdeztél.

Ha akad is, ami egyedül az én specifikus tapasztalatom, bár ezt kétlem, abból is azt tartom érdekesnek, ami másokéval egybeesik. A megfigyelőpontom esetleges, az viszont, amit nézek, közös.

És még mindig kizárólag a nyilvánosság szintjéről beszélek, a szöveg performatív dimenziójáról, ami az egésznek csak egy kicsi, zűrös vonulata, és szerencsére gyorsan avul. Attól még a megjelenésben is van öröm. Sok különböző korú-nemű-élethelyzetű olvasótól kapok üzeneteket, hogy ráismertek a saját élményeikre. Teljesen másmilyen emberek, akik szintén Magyarországon élnek, egyidőben velem, azt állítják, hogy ezt vagy azt a meglátásomat belülről, közelről, zsigerből, igazán értik. Ha azt is hozzáteszik, hogy még nem olvastak erről sehol máshol, valami felfedezői eufóriát érzek.

Szeretném, ha beszélnénk egy kicsit a címről. Az, hogy Nem, a maga egyszerűségében szokatlan és hatásos. A regényben számos olyan elvárás, feltételezés és sztereotípia jelenik meg, amit elutasítasz, de élethelyzetekre, választásokra, viselkedési, sőt beszédmódokra is nemet mondasz. A „nem” szó takarhat ellenállást, tagadást, kudarcot. Mikor és hogyan döntötted el, hogy ez lesz a cím, mit jelent számodra?

Nem emlékszem a pillanatra, amikor eszembe jutott. Tavaly nyáron történt, azt tudom. Kétértelmű szó, és a másik jelentéséről kevesebbet beszélnek. A „nem” a folytonos kivonuláson, kimenekülésen, abbahagyáson és elutasításon kívül arra is utal, hogy én egy heteroszexuális nő szemével látom a világot. Ez is a nememhez tartozik, nőnek lenni, tapasztalni a dolgok negatívját is. Az, hogy heteroszexuális, azt jelenti, hogy a máshoz vonzódik – ennek nem a szexus az egyetlen terepe. Egy ideje van egy olyan érzésem, mintha azt a fajta életbölcsességet, ami engem a legjobban megérint az irodalomban, vagy női írók tudnák megfogalmazni, vagy pedig olyan férfi írók, akik sokat beszélgettek nőkkel – ez, ahogy megyünk vissza az időben, egyre ritkább, de azért, egy egészen kézenfekvő példával, Goethe regényeinek az írásmódján látszik, hogy a szerzőjük sokat beszélgetett nőkkel élete során. Hogy a heteroszexuális nő szóösszetételből a nő mit jelent, azt nehezebb meghatározni. Még emlékszem, korábban mennyire biztosra vettem, hogy alig van pár női szerző, aki egy napon említhető Kafkával, Prousttal, Borgessel. Még úgy jöttem ki a gimnáziumból, a hazánkban működő legelitebb gimnáziumok egyikéből, hogy érintetlen volt a fejemben ez a tévhit. Ezen most már nevetnem kell. Doris Lessing, Simone de Beauvoir, Lesznai Anna, Djuna Barnes, George Eliot, Clarice Lispector, Helen DeWitt, Gertrude Stein, Lydia Davis, Chris Kraus, Sarah Kane – ezek a szerzők számomra nem feminista indíttatásból földicsért másodvonalat jelentenek, hanem evidenciát (a jó értelemben). És lényegében ők a szűk szakmai környezetem, velük vagyok, amikor dolgozom.

Kép forrása: Su\curesale Kiadó

Szöllősi Barnabás a budapesti kötetbemutatón elhangzott, a Literán is megjelent beszédében találóan összegezte, hogy Te művészértelmiségiek gyermekeként felnőve, a környezeted által tárgyiasítva, nem a saját döntésedből váltál íróvá – azzá kellett válnod. Arra a kérdésre, hogy mi történt a két köteted között, miért nem írtál, publikáltál évekig, a Nem választ ad, beszámolsz a sokáig tartó írásképtelenségedről. Ehhez kapcsolódóan szeretném, ha mesélnél arról, hogyan kerül valaki, aki gyerekkorától ír, tehetsége van hozzá és sikereket ér el vele, és minden abba az irányba mutat, abba az irányba tolja, hogy íróvá váljon, a Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező szakára. Ez egy tudatos eltávolodás, egy saját magadnak választott út, de érdekel, hogy soha nem is volt róla szó, hogy például a magyarszakot választod? Nyilvánvalóan egy teljesen más közegbe, más emberek, dinamikák, intrikák közé kerültél volna.

Ismertem sok írót, írásközeli bölcsészt, tudtam az ő beszélgetéseikből tanulni, nem ez hiányzott az életemből. Volt egy vágyam, hogy olyasmit csináljak, amiben – és ez most nagyon rondán fog hangzani – uralkodhatok. Amikor a filmrendező szakra felvételiztem – egy tizennyolc éves emberről beszélek –, az a kép élt bennem, hogy embereknek fogok parancsolgatni. Aztán amikor kiderült, hogy tényleg ezt várják tőlem, megijedtem. Az egyetemen azt állították, azért vagy ott, hogy tanulj, az a dolgod, hogy hibázz, próbálkozz, kis dolgokat csinálj, kicsiből építkezz, tanulj a hibáidból. Az első évben, amikor sorra forgattam a kis etűdjeimet és hibáztam és nagyon piciben gondolkoztam, egyszer csak azzal szembesültem, hogy csalódottan néznek rám a mestereim, Szász János és Janisch Attila, és kiderül, hogy kimondva-kimondatlanul azt várják tőlem, feszítsen a vágy, hogy azonnal, minden felkészültség nélkül ötven embernek dirigáljak. És hogy nagyokat vitatkozzak velük, a tanárokkal, hogy mit lehet és mit nem. Akarjak mindig nagyobbat, mint amit engedhetnek nekem. Ott áll egy tizennyolc éves lány a kis kötött szoknyáiban, és éreztetik vele, hogy az volna a feladata, hogy harminc marcona, fekete pólós férfinak megmondja, mit csináljon, és kezelje az eközben felmerülő összes tipikus problémát. Úgy működött az iskola, mint egy profi stúdió – aminek a tanárok az ellenkezőjét hajtogatták: ez egy védőburok, kísérletezz. Úgy viselkedtek, mint egy produceri iroda, adták a pénzt, cserébe minden döntésedről beszámolási kötelezettséged volt. Valószínűleg mindkettő igaz volt, stúdió is volt és védőburok is – de képzeld el, hogy odakerülsz és fogalmad sincs semmiről, azt hitted, egy filmrendezőnek annyi a dolga, hogy egész nap gyors döntéseket hozzon, majd azt mondják, ugyan már, egyáltalán nem ezért vagy itt, hanem hogy védett közegben tanulj, majd ha megpróbálsz így tenni, akkor jön a burkolt neheztelés, mert hiszen neked nagyon kéne akarnod ezt, már az első alkalmat ki kellett volna használnod, hogy több millió forintos eszközöket hordass ki a Visionteam raktárából és ezeket teherautókaraván szállítsa oda, ahol te meg akarod csinálni a jelenetedet – és én ekkor még azt sem tudtam, mi egy jelenet. Szóval én háborús körülményeket éltem meg ott, és ez az előzetes terveimnek vagy vágyaimnak tulajdonképpen meg is felelt, csak hát, azt hiszem, mielőtt ténylegesen tűzvonalba kerültem, sokkal rosszabbul mértem fel az erőimet. Úgy mentem oda, „ki, ha én nem?”, de elég hamar kiderült, hogy mégis van bennem alaposság meg biztonságvágy, egy kicsit talán túl sok takarékosság is, és valami makacs autonómiaigény, ami miatt lehetetlen, hogy én az akaratommal több száz embert mozgassak, és közben hagyjam magam mások akarata által mozgatni. Szóval elkezdtem kitapasztalni, ki vagyok. Valamennyire megismertem a közeget, és kiderült, hogy nem. Egyszerűen nem akarok, nem tudok, és soha nem szeretnék embereknek parancsolgatni. És még további évekbe telt, míg rájöttem, hogy ezt tényleg szabad. Ezek voltak az első nagy nemjeim, és egyik sem úgy ment, hogy rögtön az is megvolt, akkor viszont mi igen – a mai napig sem biztos, hogy megtaláltam.

Ráállsz egy pályára, és csak akkor tudod meg, mivel jár, amikor már rajta vagy, de akkor már nagyon nehéz elválasztani a saját vágyadat a közeg elvárásaitól, mégis muszáj. Muszáj rájönnöd, mire vagy jó és mire nem.

Én az egyetem végére jutottam el oda, hogy rájöttem: fogok filmezni, de nem pénzből. Ez viszont szubverzív állítás, amivel kevesen értenek egyet: nem baj, egy jól elhelyezett, kidolgozott nem, az már személyes dolog. Ha valaha filmezek, az lesz meg előbb, hogy kikkel csinálom, hol, miért, milyen eszközökkel. Olyan eszközök lesznek, amik már megvannak, és amiket már kezelni is tudok. Ne adjon pénzt senki, mert aki pénzt ad, azonnal le is dominál.

Most nem beszéltél róla, de a regényben hangsúlyos, hogy elvárják tőled, hogy bizonyos szerepeket játssz, és hogy Te is úgy érzed, szerepeket kell játszanod.

Ezt is viszonylag általánosnak érzem. Igen, szerepeket kell játszanom, a saját élethelyzeteim példáján kifejtem, konkrétan mik ezek a szerepek és hogyan játssza elő nekem a közeg, hogy mire van igénye, mit akar látni tőlem, de én csak egy eset vagyok a sok közül. Az elvárásrendszereket az ember legtöbbször interiorizálja is, vagy eltolja, átalakítja őket, küzd ellenük, szembesétálnak vele egy másik ember képében, de nem ismeri föl őket rögtön – ilyenekre próbálok a könyvben szituatív példákat hozni, és az az elképzelésem, hogy az olvasóm a maga életére alkalmazza, amit olvas. Használatba veszi a szöveg szemléletét, és megvizsgálja a saját életkörülményeit. Mi az, ami szerepek játszására kényszeríti, és milyen módszerei lehetnek, hogy letegye őket. Mert, ha lehet, ne azt a szerepet játsszuk, amit kioszt ránk a világ.

A Nem rossz könyvek podcastben említetted, hogy napi tíz-tizenkét órán át írtad a regényt, az írást pedig kimerítő szerkesztési folyamat követte, amit szintén Te végeztél el. Ebből a beszélgetésből az is kiderült, hogy a készülő szöveget először Sipos Balázsnak mutattad meg, ő mondta, hogy ezt ki kell adnod. Mesélnél nekünk a regény útjáról, arról a folyamatról, hogyan találtad meg a megfelelő formát, és hogy a szerkesztés során milyen kihívásokkal, nehézségekkel szembesültél, illetve, hogy volt-e ebben a munkafolyamatban segítséged?

Volt, mert a Balázzsal való folyamatos beszélgetés is szöktetett, és még volt három barátom, akikkel rendszeresen tudtam konkrét technikai, lelki, szerkezeti és strukturális kérdésekről beszélni. Megtalálni a saját életemet mint anyagot – ez a választás éppen arról szól, hogy megkerüljem a választást. Nem lustaságból, ellenkezőleg. Nem várni, hogy berepüljön a téma az ablakon. Előpattanjon valahonnan egy eredeti sztori. Nem dönteni előre. Nem témából írni, nem történetet mesélni, nem valami előre megadott tanulság felé menetelni, hanem kifejezésmódot, kutatási módszert, technikát, narratív és leíró eszközöket kimunkálni. Mert az embert leblokkolja – legalábbis ha olyan halogató, magát el-elhagyó, depresszív alkat, mint én –, ha valamit túlságosan akar. Csak akkor tud átlendülni terméketlenből termékenybe, csak úgy működik az átbillenés, hogy mire észreveszi magát, már réges-rég benne van. Különben ugyanazok a szabályok volnának érvényesek, mint addig, és az én életemben mindig is az volt a szabály, hogy ha belekezdek valamibe, ábránduljak ki belőle, még mielőtt befejezném, és hagyjam félbe. Ezt a mintázatot meg kellett törni. Egyszerűen elkezdtem egy olyan – így neveztem magamban – kutatást papírra vetni, amit már régóta végeztem. Nem történet vagy szerkezet volt előrajzolva, hanem beindítottam egy mazochista írásgépezetet, írásszabályok segítettek előrehaladni. Rém egyszerű szabályok. Minél egyszerűbbek a szabályok, annál jobban működnek. Végig kell írom az életemet, de úgy, hogy nem ugrálhatok benne, se írás, se szerkesztés közben. A linearitás szent és sérthetetlen. Így a különböző életszakaszaim különböző műfajokat hívtak elő. Legalább öt műfaj váltja egymást a könyvben; ezek organikusan alakultak így. Alapszabály volt, hogy bár mindig mindent száznyolcvanszor átdolgozok, ezt az egyet nem változtathatom meg. Nem tüntethetem el a váltásokat, a szakadásokat, határokat. Egyébként a végigírás után nem kellett volna több, mint egy év, hogy kitakarjam vagy elegyengessem a különbségeket. Valahol a százhuszadik oldal körül egyszer csak elkezd regényszerű lenni – ez egészen addig nincs így, és nem is marad meg ebben a kerékvágásban, mindenesetre van a közepén egy rövid szakasz, mialatt a Nem úgy fest, mint egy epikus prózai mű. Csak idő kérdése lett volna hozzáigazítani a szöveg összes többi részét ehhez a sodorhoz, ha akarom – de nem ezt akartam. Hanem azt, hogy jól kivehetően megmaradjon az összes váltás.

Az az igazság, hogy engem mindennél jobban izgat egy éveken át íródó szöveg tektonikus önmozgása.

Gyorsan megpróbálom felsorolni, milyen műfajokról beszélek. Az eleje ironikus hangnemben előadott családi legendárium. Utána jön egy innen-onnan összeollózott szemelvénygyűjtemény – az életemnek nagyjából azt a szakaszát dokumentálja, amikor már kimondtam a legeslegelső kategorikus nememet, de azután még évekig semmibe sem tudtam kapaszkodni, csak olvastam. Még semmit nem kezdtem azzal, amit olvastam. Kijegyzeteltem. Megtöltöttem egy csomó füzetet mások mondataival. Igyekeztem helytállni a rendezőszakon. Vártam a filmtémát, hogy majd, ugye, jön a megfelelő, kerek sztori… ahogy szokás volt abban a közegben. Ebben nem volt semmiféle szubjektivitás, minden énszerű képződmény, még a tulajdonnevem is ottmaradt a mindenestül elutasított gyerekkorban. Utána egyszer csak beindul ez a regény, amit már emlegettem. Every love story is a ghost story, ez lehetne a mottója, David Foster Wallace csúsztatta bele ezt a mondatot majdnem minden írásába: minden szerelmi történet kísértetekről szól. Mikor idáig jutottam az elbeszélésemben, váratlanul annyit írtam pár hónapról – amiről nem is tudtam, hogy ennyire fontos nekem –, mint minden addigiról együttvéve. De, mint mondtam, nem maradunk meg ennél sem; a szöveg átmegy még egy politikai megmozdulás krónikájába és pamfletbe – kifejtem anarchista nézeteimet. Végül eljutunk egy pszichopatológiai kettős esettanulmányhoz, ami rólam és az akkori szerelmemről szól. Mind a kettőnknek az összezártságban kialakult neurózisairól. Egy klausztrofil öntükröző gépezetet írok le, amiben mind a ketten hozzábolondulunk a másikhoz. Amikor két ember együtt, egymást tükrözve valahogy eljuttatja egymást a legszéléig. Ez öt teljesen különböző fázis, nyelvhasználat, írástechnika. De mindegyik – számomra legalábbis – kutatásnak érződik. Addig kellett hergelnem magam, hogy mániákusan érdekeljen, amit kutatok.

Nosztalgikus embernek tartod magad?

Durván nem.

Azt megtudjuk a regényből, hogy gyerekkorodban több száz oldalnyi naplót írtál, de ezeket időnként fel is lapoztad? Milyen viszonyod volt az emlékezéssel a regény megírása előtt, közben, és az azóta eltelt időben?

Gyerek- és kamaszkoromban, amikor a naplót írtam, azt hittem, halálomig folytatom. Egyébként semmit nem írtam bele, csak hogy ki mit mondott aznap. Nyolc-tíz oldal párbeszédet le tudok írni utólag fejből, ennyi haszna volt ennek a sokéves gyakorlatnak. Pont azelőtt, hogy elkezdtem írni a Nemet – nem tudom, van-e összefüggés –, megkínoztam magam azzal, hogy végigolvastam a kamaszkori naplóimat, mondhatom, förtelmes élmény volt. A gyerekkoromat le tudtam volna írni hosszan is, mert bőven van anyagom arról, hogy ki mit mondott mikor hol kinek, de ebből semmit nem használtam fel. Nem az a kérdés vezetett kutatás közben, hogy mit akart és hogyan tevékenykedett az az egykori gyerek, én – hanem hogy miért vált érinthetetlenné. Két jelölt idézeten kívül semmi nem került át a naplóból a könyvbe. Később már nem írtam naplót. Íráskor nem saját feljegyzéseket használtam emlékidézéshez, hanem mindenféle egyéb dokumentumot, leveleket, fotókat, chatüzeneteket. Azt hiszem, sokkal többünknek vannak olyan korszakai az életében, amiknek az emlékét legalábbis részleges amnézia fedi, mint ahányan tudomást veszünk róla. Furcsa, de lehet úgy élni, hogy föl se tűnik egy kiesett évtized itt vagy ott. Nekem nemcsak a gyerekkori emlékeimet fedi amnézia – az első éveket, ugye, mindenki elfelejti –, van tíz későbbi év is, amire nem nagyon emlékszem. Ehhez az időszakhoz tényleg csak külső forrásokat tudtam használni. Furcsa, nem? Hogy az ember tud úgy élni, hogy nem veszi észre a szakadást, normálisnak érzi a működését, tudja a tényeket, el tudja sorolni, milyen sikerei és kudarcai voltak, kikkel ismerkedett meg, nem felejti el az akkoriban szerzett ismereteit, felismeri a többiek arcát – bár kiderülhet, hogy még ez se megy. Nekem ebben a bizonyos életszakaszomban voltak barátaim, akiknek ma már nem emlékszem az arcára, a nevére, nem jutnak eszembe soha. Ez nem teljesen egészséges. Ez már olyasmi, ami feltüzeli a kutatói énemet, és nem azért, hogy az én becses élettörténetem el ne vesszen, hanem mert ezzel belenyúltam valami misztikus akusztikájú gócba, ami lehet, hogy univerzális. Lehet, hogy sokunk életéből kihullanak így szakaszok, csak a körülmények maradnak meg, címszavak a fejünkben. Tudjuk, hogy másodévesek voltunk az egyetemen, hogy meghalt valaki, hogy hol töltöttük a nyarat – és ennyit tudunk. Viszont ha fel akarnánk idézni bármit érzékileg, kiderülne, hogy valami elemi értelemben nem is voltunk ott.

Kép forrása: Juhász Ákos / MINap

Gyakran jellemzik a regényedet a merész, a szókimondó és a tabudöntögető szavakkal, többekben felmerült a kérdés, hogy olvasóként szükséges-e tudnunk, egyáltalán akarunk-e tudni ennyire bizalmas részleteket. Számomra úgy tűnik, mintha kevesen mernék szóba hozni a regényben szereplő szerelmi háromszögeket, noha azok nagy jelentőséggel bírnak. Mit gondolsz, itt húzódik egy láthatatlan határ, erről már nem illik kérdezni téged?

Igen, szerintem amiatt, hogy az elbeszélő egybeesik velem, sok kérdezőben egyszerűen bekapcsol valami tapintat, amit csak helyeselni tudok.

A regényben az SZFE-t számos alkalommal kritizálod, megtudjuk, hogy szerinted már a 2020-as események előtt is komoly problémák voltak az intézmény működésével. A doktori iskolával is megszüntetted a jogviszonyodat. Ennek ellenére – vagy talán éppen ezért – elszántan tenni szerettél volna az iskolád megmentéséért. Hogyan békültek ki benned ezek a látszólag ellentmondásos érzelmek?

Az, hogy kritizálsz valamit, nem jelenti azt, hogy utálod. Már mialatt az egyetemre jártam, észrevettem, hogy két hagyománya van, és hogy amelyik nekem rokonszenves, azt üldözi a másik. Nemcsak abban látszott, hogy milyen eladható, fesztiválokra vihető formátumokat kérnek számon, hogyan alakítják a curriculumot úgymond versenyképessé, hanem hogy a belső szakmai közmegegyezés akarva-akaratlanul letilt egy csomó formai eszközt, gondolatot azzal, hogy elavult, öncélú, és hajlamos mindenért lelkesedni, ami a kétezres évek óta egyre erősödő művészetellenesség, naiv érdekorientáltság, funkcionalizmus irányába mutat. Nem nagyon lehet ezt máshogy értékelni, mint hogy fölülről, rövidlátó üzleti érdekből átállították a színházakat és a filmszakmát szórakoztatóipari termelésre, és hogy a folyamat tragikusabb vonulata az, ami belül történik. A fejekben. A legsajátabb vágyainkban. A szakmai bölcsességekben, amiket jóhiszeműen ismételgetünk. Az egy dolog, hogy vannak külső kényszerek, és az intézménynek mindig meg kell felelnie valaminek, például a bolognai rendszernek, egyre több hallgatót kell felvenni, egyre sűrűbben kell osztályokat indítani, de… Engem nagyon zavart, miért van az, hogy ami engem vonz ebből az egészből, az mindig defenzívába szorul, és ráadásul ijesztően belsővé tett módon üldözik. Amikor azt mondják valamire, hogy „jól megcsinált”, vagy amikor a „profi” a legpozitívabb jelző. Jóhiszemű, nyugodt, derűs szakmabeliek beszédén hallod, hogy megmérgezte őket egy cinikus, utilitárius fogalomrendszer, amiből lehetetlen kizökkenteni őket. Nem is értenék, miért lenne szavaknak ekkora jelentőségük. Mi baj azzal, hogy „profi”, hogy „történetmesélés”, hogy „szerény”, hogy „alázatos”, hogy „szerelemprojekt”? A sajátjuknak érzik ezt a passzív-agresszív zsargont, leíró nyelvnek, akár érzelmes vagy etikai beszédnek, és közben a gondolkodásmód, ami ezeket a szófordulatokat előhívja, olyan, mint a kakukk, kitúrja a többit a fészekből. Amikor megtámadták az egyetemet, a vezetőség éppen korszerűsítő reformokat tervezett. Egyre inkább megnyitották az addig zárt vizsgaelőadásokat a közönség előtt, és kőszínházi vállalkozásként kezdték használni az Ódry Színpadot, ennek minden előnyével és hátrányával. A filmes hallgatókat igyekeztek mielőbb becsatlakoztatni az itt forgatott külföldi produkciókba. Az SZFE-n külön kampusza van a filmeseknek és külön a színháziaknak – szerencsétlen körülmény, de minden fakultás szereti a saját épületeit és kötődik hozzájuk. Évek óta kampányoltak a fenntartónál, hogy megoldják ezt az ősi problémát – de arról is lehetett hallani, hogy a kormányzat tervezett újabb presztízsberuházást –, mégpedig úgy, hogy építenek egy vadonatúj szuperkampuszt valahol Budapest határában, és ott végre egyesítik a kettőt. Vészjóslóan közel lett volna a filmstúdiókhoz az új kampusz, az elmondások alapján úgy képzeltem el, mint egy irodaházat a puszta közepén. Ahova csak autóval lehet kijutni, ahol nem lehet hajnalig próbálni, ahol nem lehet írni a falra, ahol nem tudsz lomtalanításokról összehalászott kellékeket fölhalmozni, ahol nincs hova elvonulni, ahol délután bezár a büfé, ami be van kamerázva. Ilyen jellegű reformok előtt állt az iskola, amikor teljesen másik irányból érkezett a csapás. Nem tudom, mennyire él elevenen az emlékekben, a sajtóban sok szó volt róla. A Fidesz döntött úgy egy ponton, hogy ez a kultúrharc következő állomása, ezt a liberális fészeknek nevezett egyetemet és hagyományt, és az általuk egységesnek vizionált kirekesztő társaságot most már ki kell füstölni, egy az egyben ki kell rántani alóluk a szőnyeget. Nem mellesleg rátenni a kezüket ezekre a Budapest belvárosában lévő, értékes, ugyanakkor lelakott és szinte életveszélyesen felszereletlen, infrastrukturálisan a hetvenes évek óta semmit nem fejlesztett épületekre. Lehet belőlük pénzt csinálni, és lehet dönteni is a pénzt ebbe az egészbe, csak mindenki menjen onnan. Ez egy nagyon pici egyetem, tanárokkal együtt összesen négyszáz ember – tehát mindenkivel alapvetően jó ismeretségben vagy, szereted őket… És én egyszerűen nem tudtam felfogni, hogyan lehetséges, hogy számomra ennyire rokonszenves emberek kiegyeznek ezekkel a piacosító intézkedésekkel, talán még a kiszervezett kampusz tervében is hisznek, és azt is elhiszik, hogy az majd jó lesz. Azt gondoltam, itt az idő; amit a Fidesz meg akar csinálni ebben az országban, azt meg is csinálja, tehát jogorvoslatban reménykedni fölösleges, sőt álságos; abban reménykedhetünk, hogy ha mi most ahhoz a részéhez ragaszkodunk az egyetemnek, amihez én úgy éreztem, hogy ragaszkodom, ha egyszer csak átérezzük a dolognak a százötvenöt éves hagyományát, ami az utóbbi időben egyre gyengébb volt, akkor fel lehet támasztani.

Nem ott lesz, ahol eddig, és nem is egyetem lesz, valószínűleg valami másfajta műhely jön majd létre, de egy sokkal élőbb, inspiráltabb, politikailag élesebb, szélesebb kitekintésű, a világra jobban koncentráló vagy abban jobban benne élő közösség továbbmegy, és majd abból lesz valami. Én ezt képzeltem.

Szép konzervatív lobogás tört ki rajtam; nem azt kell megvédeni, ami most van, hanem visszamenni húsz-negyven évet. Azt a tüzet őrizzük meg! Aztán nem ez történt, de erről hosszan írok a könyvben.

M. R. Zárásként, kérlek, oszd meg velünk, mi foglalkoztat mostanában, min dolgozol! Számíthatunk rá, hogy hamarosan újabb Kemény Lili-könyvet vehetünk a kezünkbe?

K. L. Remélem, de most elsősorban egy képzési terven dolgozom. Szeretnénk indítani egy íróképzést a Freeszfe-n, aminek tulajdonképpen az egyetlen célja, hogy ami mégiscsak jó volt ebben az egyetemben, azt másoknak is elérhetővé és megélhetővé tegyük. Szvoren Edinával, Szőcs Petrával és Németh Gáborral vinnénk ezt az osztályt, és úgy képzelem, hogy én is tőlük tanulok, és végzem az adminisztratív melót. Olyan képzést terveztünk el, ahol az, aki ír, írni akar, az helyzetekbe és közösségbe kerül – nehéz helyzetekbe, például színpadra vagy kamera mögé, terepre kutatni. Színészkednie kell, meg kell tanulnia egy csomó szöveget. Szerintem túl kevés szöveget tudunk fejből. Fejből tudott szövegek nélkül egyszerűen nem tudom, hogyan alakíthatna ki az ember termékeny, sajátos viszonyt a nyelvvel, ami nem csak a munkaeszköze, hanem az egész életének a medre, egyáltalán, az énérzetének és a világérzékelésének az alapja. Hogy tudnál a nyelvvel dolgozni, ha nem ül a füledben egy csomó szöveg? Például ilyenekre szeretném rávenni a hallgatókat, tanuljanak meg verseket, adjanak elő színdarabokat, értsék meg belülről, hogyan működik egy jelenet. Vágjanak, szerkesszenek, olvassanak, kérdezzenek, fordítsanak. Ez nem forgatókönyvíró- vagy dramaturgosztály lesz. Nem kreatívírás-műhely, ahogy az Egyesült Államokban hívják; inkább úgy mondanám, egy újhullámos alkotóközösséget szeretnénk.

Képek forrása: lead: Moklovsky Réka; fejléckép: Juhász Ákos / MINap