Az atomháború réme, az energiaválság és a politikai botrányok hatására a hidegháború idején sokan tartottak attól, hogy valamilyen módon véget ér az emberi civilizáció, és az ember visszasüllyed középkori, sőt kőkorszaki szintre (lásd Umberto Eco új középkor-koncepcióját). A Mad Max-trilógia atyja is egyfajta „neobarbarizmusként” képzelte el a sötét közeljövőt, amelyben egy kanna benzinért is bárkit kivégeznének a „sebesség istenei”, a száguldástól megrészegült, nihilista bűnbandák tagjai.

Millernél mindenki valamilyen szinten őrült volt, még hőse, Max Rockatansky egykori rendfenntartó is, aki szabályosan belebolondult családja elveszítésébe és az ezt követő bosszúhadjáratába. Országúti harcosként mégis ő lett mindazoknak a védelmezője, akik még őrzik valamilyen szinten az emberséget magukban, akikben még pislákol az ártatlanság.

Így, bár a hidegháború termelte ki a Mad Max-filmeket, az univerzális témák és az egyre emelkedő üzemanyagárak tartóssá, sőt aktuálissá teszik ezt a franchise-t, A harag útja (kritikánkat itt lehet elolvasni) ezért is rezonált a közönséggel kilenc évvel ezelőtt. A folytatására még várhatunk, mert Miller saját bevallása szerint tervez ilyet, de ezúttal előzményfilmmel állt elő, a Furiosával, amelyben nem Max a hős. Ez nem baj, sőt a hősnő Anya Taylor-Joy alakításában abszolút megállja a helyét, viszont van más gond a filmmel, illetve „filmtöredék-montázzsal”, mert hogy az író-rendező túl sokat markolt, legalább három történet szilánkjaiból próbálta összeilleszteni ezt a cselekményt.

A Furiosa A harag útja karakterrajzaiból nőtt ki, Miller ugyanis mindegyik kiemelt figurához írt egy-egy háttértörténetet, megkönnyítve ez által a színészek munkáját is. Mivel a kilenc évvel ezelőtt bemutatott Mad Max-filmben a nézők megkedvelték Charlize Theron Furiosáját, aki olykor a főhős elől is ellopta a show-t, az alkotó úgy döntött, elkészíti a hősnő előzménytörténetét a gyerekkori elragadtatásától a hatalomba kerülésén át A harag útja eseményeiig bezárólag. Mivel nem tartotta meggyőzőnek a digitális fiatalítási technikákat, így új színésznőt keresett a szerepre. Ő lett Anya Taylor-Joy, aki nemcsak külsőleg, de alakítását tekintve is tökéletesen megfelelt.

Taylor-Joy ugyan kifejezetten vékony testalkatú, szikár nő, de ehhez a figurához pont ez a látszólagos törékenység, ugyanakkor a szemeiből sugárzó eltökéltség volt szükséges. Theron Furiosája más jellegű, katonás, szálkás izomzata és westernhősökét idéző szigorú tekintete egy élet által már megedzett, szinte kiüresedett, de magabiztos karakter benyomását kelti. Ő már tudja, mit akar, a kérdés számára inkább a hogyan, és erre a választ a Maxszel való véletlen találkozás adja meg. Anya Taylor-Joy Furiosája ezzel szemben nagy fejlődésen megy keresztül, neki még folyik a könny a szeméből, ha kegyetlenségeket lát, főleg olyan kegyetlenségeket, amelyek édesanyjára emlékeztetik, vagy azokkal történnek, akikhez kötődik érzelmileg. Ő a cselekmény során nem tudja pontosan, miért küzd: haza akar térni, sőt meglehetősen didaktikusan fogalmazza meg egy párbeszéd során, hogy vissza akarja kapni az otthonát és az édesanyját. Sokáig csak sodródik, abban sem biztos, hogy egyáltalán kívánja-e a bosszút az elveszett gyerekkorért vagy inkább menekülne a semmibe. Az ausztrál Outback, tehát a Pusztaság persze az ilyen meneküléseknek elég gyorsan gátat szab: ha nem az országúti eszelős banditák, akkor a hatalmas porviharok és a tikkasztó hőség végeznek az emberrel.

A színésznő kiválóan formálja meg és adja ezt a fejlődő, formálódó túlélőkaraktert, ő és Miller a néző elé tárják, hogyan alakítja át a kegyetlen világ a szeretetre vágyó hősnőt bosszúálló angyallá vagy inkább démonná.

Néhány külföldi kritikus felrótta, hogy a sztár igazából nem játszik, csak van, de ez az állítás nem állja meg a helyét. A hangjával valóban nem játszik, kevés alkalommal szólal meg, az arca is alig-alig rezdül, de Taylor-Joy a szemeivel, könnyeivel és apró arcizom-rezdüléseivel építi és fejezi ki Furiosát, sőt a cselekmény során meggyőzi arról a befogadót, hogy ő maga Furiosa.

Ezzel nem hatálytalanítja Charlize Theron verzióját, inkább kiegészíti és kapcsolódik hozzá, mintha tényleg Theron fiatalabb, bizonytalanabb változatát látnánk.

Theronnal és Anya Taylor-Joyjal pedig egyenrangú, magas színvonalú alakítást nyújt a gyerek Furiosa szerepében Alyla Browne, akinek már csak azért is jár a dicséret, mert kiskorú, idén töltötte be a 14. életévét. Ennek ellenére maximálisan helytáll a legkegyetlenebb, azaz véres és pedofil zaklatást tartalmazó jelenetekben is, és sokszor félelmetesen hasonlít Taylor-Joyra, azaz már csak ezért is remek választás volt a szerepre. Miller nem hangsúlyozza külön, mikor vált kettejük között a Furiosa, szinte észrevétlen is ez a váltás az arcokat eltakaró kendők miatt, pusztán a szemeik alapján pedig majdnem megkülönböztethetetlenek. Ez nagy dicséret Browne számára, hiszen ő is többnyire a szemével és az arcrezdüléseivel érzékelteti, mi zajlik Furiosa fejében, nem utolsósorban fizikailag is szép munkát végez, mert van néhány komolyabb akciója.

Browne-nál azért is érdemes elidőzni, mert nem egy röpke epizódot kapott, hanem egy egész szekvenciát, a cselekmény első harmadában az ő Furiosáját követjük. Ez a történet is érdekes, izgalmas, ám a terjengősség a film alapproblémája. Miller ezúttal túllőtt a célon a történetmesélés tekintetében. A Mad Max: A harag útja már-már primitíven egyszerű volt, de ez az egyszerűség jól állt neki, sőt ezért is nyújthatott maximális szórakozást és hamisítatlan moziélményt. A cselekménye gyakorlatilag arról szól, hogy Halhatlan Joe üldözi Maxet és Furiosát, majd az üldözés egy ponton irányt vált. A lenyűgöző, javarészt CGI nélkül, hagyományos technikákkal megvalósított akciók közben jutott némi idő a világépítésre is, de csak éppen annyi, hogy ne törje meg A harag útja mesterien komponált ritmusát. A 2015-ös film már csak azért is olyan, mint egy brutális posztapokaliptikus zenei szimfónia, mert Tom Holkenborg, azaz Junkie XL eredeti filmzenéje katartikus, nem pusztán aláfesti, hanem felfokozza az adrenalint pumpáló akciót. Az önparódiába hajló Mad Max 3-at leszámítva a filmsorozat mindegyik része ilyen, azaz Miller szakszerűen megteremtette az autós akciók és a „cezúrák”, azaz a csendesebb, mitológiát építő részek harmóniáját. A Furiosánál viszont mintha cserben hagyta volna ez az arányérzék a rendezőt.

Míg A harag útja olyan, mint egy hullámvasút, „abszolút film”, a moziélmény csúcsa, addig az előzményfilm inkább egy nagyregényhez hasonlítható. Ezt pedig nem képletesen kell érteni, mivel Miller fejezetekre tagolta és szájbarágós narrációval festette alá Furiosa történetét. Ez a megoldás alapvetően lassítja a tempót, ám az alkotó ennél tovább ment, vagyis a film végig komótos, sőt helyenként vontatott és „pepecselős” lett.

Egyáltalán nincs baj a lassú filmekkel, hiszen ezek – mint Andrej Tarkovszkij vagy Tarr Béla klasszikusai – különleges lelkiállapotba hozzák a nézőt, rákényszerítik, hogy maga is lassuljon le és váljon a világ részévé. Ennek a koncepciónak van értelme a Furiosa esetében is, némileg a javára is válik, mert talán soha nem volt ennyire elviselhetetlenül kegyetlen és reménytelen a Mad Max világa, mint ebben a filmben, talán csak a még közvetlenül az összeomlás előtt játszódó legelső rész hasonlóan sötét tónusú.

A Mad Max 2. ugyan már klasszikus posztapokaliptikus történet, de azt átitatja a groteszk irónia. A Furiosában is szerepet játszik a groteszk, elég csak a felbukkanó torz véglényekre gondolni, akik a föld alatt, rothadó hullák között élnek, vagy magára a Chris Hemsworth által briliánsan eljátszott főgonoszra, Dementusra, akinek szó szerint sincs ki a négy kereke, mivel egy nevetségesen teátrális, motorok által „vontatott” fogattal közlekedik.

Ugyanakkor ez a „történet a Mad Maxből” alapvetően rendkívül depresszív és lélekgyilkos tud lenni. A legjobb üldözési jelenetben, egy nagyjából negyedórás, grandiózus kamion kontra motoros küzdelemben ismerjük meg a Tom Burke alakításában kifejezetten szimpatikus (ez nem mondható el a film legtöbb karakteréről) Jacket, Halhatlan Joe sofőrjét, aki felkarolja a főhősnőt. A lélegzetelállítóan intenzív, Furiosa karakterfejlődése szempontjából is kulcsfontosságú akciót követően a főszereplő menekülni akar, Jack pedig látszólag el is ereszti, szabályosan kidobja a kamionból. Ám ott van előtte a Pusztaság, a végtelennek tűnő horizont homokkal és tűző napfénnyel, valamint a további fosztogatókkal, akik az ausztrál Outbacket benépesítik. A kétségbeesett jelenet konklúziója, a sofőr által közölt tanulsága az, hogy innen nincs hová menni: van Dementus, Halhatlan Joe és a banditák. Tessék választani! Persze mindenkinek a rendelkezésére áll lehetőségként még a biztos halál is, ha egyedül marad. Sőt, mint arra a Furiosa több ízben utal, egy nő számára sokkal rosszabb dolgokat is tartogat az Outback, legyen szó például Halhatlan Joe „háreméről”.

A főhősnő tragédiája ebből fakad: nincs, aki megmentse. Ezzé lett a világ, újbarbár törzsek csataterévé, ahol semmi sem szent és sérthetetlen. Tulajdonképpen az egész cselekmény egyetlen allegória, amely általában az emberlétre vonatkoztatható.

Furiosa ugyan kényszerből kell, hogy ideje korán felnőjön, hiszen Dementus emberei elragadják az otthonából, de nagyjából hasonlóan vágyik vissza az otthonba, amely az Édenkertet jelenti számára, mint sok felnőtt, aki valami miatt keserű nosztalgiával gondol vissza a visszahozhatatlan, örökre elveszett gyerekkorra. A hősnőt is ez az ösztön, ez a primer érzelem hajtja már akkor is, amikor még azzal sincs igazán tisztában, hogy ki is ő és mit akar.

Kár, hogy Miller maga sem tudott  határozott döntést hozni a cselekménnyel kapcsolatban, pedig a Furiosában is megvan az egyszerű, de ütős történet potenciálja.

A Furiosa a hősnő kislány változatával indul, nagyjából húsz percet elidőz csak azzal, hogyan rabolták el az „Édenből”, otthonából, az Outbacken ritkaságnak számító zöld és termékeny területről, valamint édesanyja hogyan próbálta Dementus fogságából kiszabadítani. Közel a cselekmény feléig, az első egy óráig nem is látjuk Anya Taylor-Joy Furiosáját, ezért érvényes állítás az, hogy a filmnek Alyla Browne legalább annyira az alappillére, mint Taylor-Joy. Browne karakterének kényszerű felnőtté válási története tehát egy film. Ez önmagában is izgalmas lett volna, sőt jelentős mértékben gyarapította volna a Mad Max-mitológiát, mivel a harmadik rész ugyan behozott egy gyereksereget, de azt nem tudta megmutatni, milyen ez a kegyetlen világ az ő szemszögükből. A Furiosa első harmada ezt meglebegteti, de értelemszerűen egy majdnem két és félórás filmben nem lehet rendesen kibontani úgy, hogy Miller a felnőtt hősről is sokat szeretne közölni – kevés sikerrel.

Az egyébként frappáns váltás után egy újabb potenciális film kezdődik el: a nagy terv, a szökés gondolatának a megszületése, hogy miként oldhatna kereket Furiosa. Itt jön a képbe a már említett sofőr, és a hősnőnek van egy csillagtérképe is a karjára tetoválva, amelynek a segítségével talán hazajuthatna. Ebből mesterien ki lehetett volna kerekíteni egy tempós, A harag útjához hasonlóan adrenalinban dús autós akciófilmet. De valamiért Miller úgy érezte, hogy bele kell vágnia egy harmadik sztoriba is, amelyben nemcsak a bosszú, hanem egy egész hatalmi háború is kibontakozik. A Furiosának ez az utolsó harmada sikerült a leggyengébbre. Ezen a szegmensen az érződik, hogy mintha Miller észbe kapott volna és pánikszerűen valahogy le akarta volna zárni a filmet, illetve erőltetetten össze akarta volna kötni A harag útjával, ez által ráadásul kicsit mégis, akaratlanul is hatályon kívül helyezve Charlize Theron Furiosáját. Ennek a sietésnek pedig nemcsak a karakter- és világépítés, hanem az akciók is a kárát látták.

Összecsapott montázsokat, egymásra fényképezett jelenetfoszlányokat kapunk a nagy háborúból, Furiosa bosszúhadjárata szintén elsietett, és a rendező ehhez a filmsorozathoz és önmagához is méltatlan módon kommersz üldözéseken keresztül bonyolította le a végső leszámolás(oka)t is. A korábbi kamionos üldözésre jellemző virtuóz vágás helyét unott és lagymatag szerkesztésmód vette át a Furiosa utolsó harmadában. Ráadásul olyan, mintha a direktort cserben hagyta volna a képkomponálási tehetsége: ugyanazokat a képi megoldásokat ismételgeti. Szinte ivóversenyt lehetne alapozni arra, az utolsó akciószekvenciában hányszor lövi el azt a klisét, hogy a kamera ráközelít a száguldó kocsi sofőrjének a szemére.

A mélypont maga a „nagy leszámolás”, a revans, amelyet nem autókkal vagy puskákkal bonyolított le Miller, hanem didaktikus párbeszédekkel a sivatag közepén. Olyan, mintha az alkotó Quentin Tarantinót akarta volna majmolni, csak éppen Miller szakterülete nem a frappáns dialógus, hanem a groteszk maszkos őrültek és az észbontó országúti vágták virtuóz felvonultatása.

Nagy kár volt ezeket feladni egy érezhetően rendhagyónak és nagyon drámainak szánt filozofikus fináléért, ami Anya Taylor-Joy egy érzelmileg intenzív momentumát leszámítva túlnyújtott, szájbarágós, idegen a Mad Max-filmsorozattól.

A Furiosa felemás filmélmény. Szinte minden felvillanyozó pozitívumára fel lehet hozni egy-egy lelombozó negatívumot. Hiába remek a szereplőgárda és a karakterpark, hiába izgalmas ez a minden korábbinál sötétebbnek és kegyetlenebbnek ábrázolt, őrült világ, A harag útja egyszerű szerkezetét váltó, nagyregényekre jellemző fejezetes, epizodikus forma kizökkent, nem engedi, hogy a néző igazán elmélyüljön bármelyik karakter drámájában, a lassú tempó csak arra jó, hogy magát a kegyetlen világot behatóbban megismerjük és átérezzük. De ez egy sorozathoz volna ideális formátum és koncepció, nem pedig egy fősodorbeli mozifilmhez, amely semmiképp sem tarthat addig, mint a Sátántangó. Miller sokszor pepecsel, máskor kapkod és összecsap cselekményrészeket, nem jól találta el a ritmust és az arányokat. Az akciókkal takarékoskodott, ami viszont a Furiosa javára vált, mivel az a három-négy nagyobb üldözési jelenet határozottan parádésra sikerült, kiváltképp a film közepén látható, lenyűgöző és katartikus kamionos akció, amelyben a látvány és a karakterfejlődés kéz a kézben járnak. Szomorú, hogy Miller ezt az összhangot csak ebben a jelenetben tudta megvalósítani. Egyébként ennek és a komótos, terjengős részeknek a kontrasztja is azt bizonyítja, hogy a rendezőnek maradnia kellett volna a kaptafájánál, hiszen A harag útjával pont azt bizonyította, igen is van létjogosultsága az úgynevezett „ozploitationnek” (ausztrál exploitation) ma Hollywoodban. Ezért csak remélni merjük, hogy a következő, már ismét Maxre fókuszáló epizódban visszatér a korábbi filmek egyszerű nagyszerűségéhez, amit amúgy Furiosa is bőven megérdemelt volna, mert izgalmas és ikonikus karakter, mindenképp látni szeretnénk még a nagyvásznon őt is.

Furiosa: Történet a Mad Maxből (Furiosa: A Mad Max Saga) – színes, magyarul beszélő amerikai akciófilm, 148 perc, 2024. Rendező: George Miller. Forgatókönyv: George Miller, Nico Lathouris. Operatőr: Simon Duggan. Zene: Tom Holkenborg. Szereplők: Anya Taylor-Joy (Furiosa), Alyla Browne (gyerek Furiosa), Chris Hemsworth (Dementus), Tom Burke (Jack praetorius), Lachy Hulme (Halhatlan Joe), Nathan Jones (Rictus), Josh Helman (Scrotus). Forgalmazó: InterCom. Bemutató: 2024. május 23. Korhatár: 18 éven aluliaknak nem ajánlott.

A cikkhez felhasznált képek forrása: InterCom