Az 1996 óta New Yorkban élő, izraeli születésű Noy elsősorban fusion jazz- és funk gitáros, mégis a Budapesten szereplő gitár-orgona-dob felállású triója olyan jazzhagyományhoz kapcsolódik, amelyet Wes Montgomery, John Abercrombie, Peter Bernstein vagy Grant Green gitárosok neve fémjelez, ez utóbbitól egyébként egy kompozíció is elhangzott a koncert ráadásaként, „Let the Music Take Your Mind” címmel. Sajnos viszonylag kevés művet sikerült beazonosítanom, mert Noy konferanszai sokkal inkább voltak szórakoztatóak, mint informatívak (azt például a közönségtől tudta meg, hogy ez már a második budapesti fellépése, pedig az előző nem oly rég, 2022-ben volt a GetCloser koncertek sorozatban). Triójának másik két tagja Brian Charette orgonista, aki szintén fellépett már korábban Budapesten – sőt konkrétan ugyan itt a BJC-ben –, magyar zenészek társaságában; valamint Anton Fig dobos. A Dél-afrikai Köztársaságban született Fig elsősorban „session” zenész. Neve azok számára csenghet ismerően, akik rendszeres nézői David Letterman televíziós műsorának és így ismerik Paul Shaffer, a műsorban szereplő zenekarát (amelynek Fig 1986 óta a tagja), de fellépett többek között a KISS zenekar tagjaként, valamint Gary Moore-al is. Az 51 éves gitáros vezette együttes több száz koncertet tudhat maga mögött, köszönhetően annak, hogy Noy 2001 és 2019 között (a Covid19 fertőzőbetegség következtében bevezetett szabályok miatt szakadt meg a sorozat) a The Bitter End nevű klub „házi zenekarának” vezetőjeként hetente egyszer fellépett különböző formációkkal, így ezzel az „orgona” trióval is. Az összeszokottság már az első számban is jól érezhető volt, és talán ez az egyik olyan tényező, ami miatt ez a koncert többet adhatott sokak számára, mint azok az amerikai produkciók, ahol egy ismert szólistát profi – mostanában gyakorta európai – zenészek kísérnek, és nem a saját zenekarának tagjai.

Mivel az Oz Noy képviselte zenének fontos része a hangkép, a hangszín, amely minden elérhető videóban tökéletes, így kíváncsian vártam miként szól majd ez a felállás élőben. Annál is inkább, mert a számos koncert ellenére nem jelent meg ez idáig albuma a triónak. Aki az autentikus amerikai gitárhangért jött el meghallgatni Noy-t, nem kellett, hogy csalódjon. Stratocaster típusú gitárja úgy szólt, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, gyakorta izgalmas effektekkel színezve a hangzást. Az egyetlen zavaró tényező a hangerő lehetett, ami a koncert utolsó számában elhangzó dobszóló alatt elérte a hangerő-, majdnem azt mondanám fájdalom küszöbömet. Fontos kiemelni, hogy nem a klub hangtechnikusa volt, akinek megcsúszott a keze a keverőpulton, hanem a Noy által használt gitárerősítő (kettő volt a színpadon, de amennyire tudom csupán az egyiket használta) volt olyan hangosra beállítva, amihez a billentyűk és a dobok hangerejét kénytelenek voltak igazítani. Hozzá kell tenni, hogy épp az említett hangszínek fontossága lehetett ennek az oka, mert az úgynevezett „csöves” erősítők, amilyet Noy is használt, teljesen más hangképet adnak halkan, mint a teljesítményük határán használva őket.

Számomra – és ez nyilvánvalóan igen szubjektív meglátás – meglepő, amikor egy izraeli származású zenész ennyire amerikai nyelven szólal meg a zenéjében, de ezt feledtetni tudta azzal, hogy még a klisékbe hajló shuffle és blues gyökerű kompozícióiba is rendre tett valami csavart, amitől ez a vidám, de kicsit felszínes zene érdekes tudott maradni. A repertoár, amelyet egy szünettel adtak elő, négy-négy darabból állt, majd az estét a már említett Grant Green-féle ráadás szám zárta. A legtöbb darab, így az első is Noy kompozíciója volt. Egy tradicionális blues-al nyitotta a koncertet a trió, amelyet az tett különlegessé, hogy 7/4-es, páratlan ütemmutatójú volt. Ezt a „Chocolat Souffle” című shuffle követte fisz-mollban, ami zavaróan hasonló tempójú volt, mint a nyitó darab, de különleges „behind the beat” téma dallama olyan fülbemászó, hogy a mai napig dúdolgatom néha. Az úgynevezett „lazy beat”, J Dilla amerikai producer nevéhez kötődik, aki pontatlanul dobolta fel kézzel az általa készített zenei alapok dobsávjait, ami egy botladozós, ám ettől később igen népszerű megoldássá vált. Itt éppen a fordítottja volt hallható, a téma az, ami a ritmusszekcióhoz képest elmozdulva szólalt meg, ám mivel ezt a zenészek élőben adták elő, ez ebben az esetben nagyon is magas szintű tudást feltételez. Az ezt követő számok sokban hasonlítottak az első két kompozícióra, mind blues-os, funkos megszólalásukban, mind a tempókat illetően. Mégis rendre elhangzottak olyan zenei ötletek – a harmadik darabban például egy hosszú, looperre (élőben történő felvétel és visszajátszás) és effektekre épülő bevezető, máshol pedig a témák izgalmas hangszerelései –, amelyek mindvégig fenntartották a figyelmet. A szünet utáni rész harmadik száma, ami gyakorlatilag három jazzsztenderd egy ’medley-ben” való előadása volt, az amit könnyű volt beazonosítani, és nem csak azért, mert Coltrane „Giant Steps” című száma, valamint a „Billie’s Bounce” és a szintén Charlie Parker kompozíció „Donna Lee” igen ismertek, de azért is, mert ezek szerepelnek Noy nemrégiben megjelent, vérbeli mainstream lemezén, a Riverside-on. A „Giant Steps” akkordszólója és a közel 300 bpm-ben, tehát igen gyorsan előadott „Donna Lee” nem hagytak kérdést afelől, hogy Noy a jazz több stílusirányzatában is igen járatos. Mégis, számomra legizgalmasabb a három sztenderd közül a jazzblues volt, amelyet rendhagyó módon ballada tempóban adtak elő. Sokat esett szó a zenekarvezető gitárjátékáról és talán nem véletlenül kevesebb a másik két tag improvizációiról, egyáltalán a hangszeres tudásáról. Mindketten méltó partnerei voltak ugyan Noy-nak, mégis az volt az érzésem, hogy a koncepció olyan, amelybe nem fér bele, hogy bármelyikük is (pillanatokat leszámítva) igazán előtérbe kerüljön. Ez az este Oz Noy-ról, és nem a kamara jazzről szólt.

Fotók: Eckhart Derschmidt