Haydn out, Muse in címmel, múzsadilemmák alcímmel mutatott be egy - hagyományos műfaji értelemben nehezen meghatározható - komplex és megrendítő előadást a Metrum Ensemble Trió május 15-én és 16-án a Jurányi Produkciós Ház színháztermében, Pájer Alma Virág rendezésében. Szándékosan tettem előre a rendező nevét, mert az előadás - amit ők koncertszínházi képek névvel próbáltak kategóriába sorolni - nemhogy nem lép túl a rendezői színházon, hanem a rendező - példátlan altruizmussal - csak a közös játékakaratot hangolta össze, lemondott a saját érveiről, hagyta, hogy egy folyamat automatikusan működjön. A Metrum Ensemble Trió - Agárdi Eszter - cselló, Rákóczy Anna - fuvola, Rozmán Lajos - klarinét, valamint Ténai Petra - akit én az előadás folyamán mozgásművésznek gondoltam, ám az első megszólalásánál kiderült, hogy magas fokon képzett színész - közreműködésével egy olyan audiovizuális produkciót mutatott be, amely előrevetíti az interpretáció lehetséges jövőképét.

Az előadás ugyan a zenén alapult, ám az előadók a zenei megszólalásokat nem célnak, hanem inkább eszköznek tekintették. Sőt, eszközök sokféleségének, összekötőanyagnak, amely nemcsak az ígért képek, hanem jelenetek sorozatát tette konzisztens rendbe. A koncertszínház szó hallatán én általában Mauricio Kagelre asszociálok. Csakhogy ő kompozícióba építette a színházi elemeket, például a Mare Nostrum című művében. Ezzel szemben a Metrum előadása színházi térbe alkalmazott kompozíciókat, illetve azok részleteit. A több felületen folyó előadás nem öncélúan használt vizuális elemeket, árnyjátékot, vetített marionettet, homokanimációt, hanem folyamatos mozgást biztosított ezek számára. A mozgás és a lélek párhuzamosságát épp a zenei szaknyelven kap hasonló hangzást: olaszul a lélek neve "anime", míg a mozgásé "animazione". Ezzel a párhuzamossággal az alkotó csapat nagyon is tisztában van, és ha már a lélek ilyenformán került előtérbe, szükség van némi pontosításra: az előadás a női lélek rezdüléseit helyezte előtérbe. 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ahogy a cím is jelzi, a produkció Joseph Haydn életéből és életművéből merített, különös tekintettel a komponista női kapcsolataira, múzsáira. Természetesen Haydn zenéi szólaltak meg leggyakrabban - így a G-dúr Divertimento (Hob IV) több tétele - ám különös beágyazottsággal: megszólaltak mai zeneszerzők, akik Haydntól ránk maradt alkotói attitűdöt értőn tudják folytatni: Pierre Boulez, aki a Dialogue de l'ombre double című igen nehéz, klarinétra komponált műve, vagy a Flötenuhrstücke, (Hob. XIX.) ciklusból átiratokat készítő Kondor Ádám, akinek Trailer című művéből motívumok hangoznak el, hogy aztán a végére az egész megszólaljon. Az előadásban elhangzó versek Tóth Kinga munkái, Esterházy és Szentkuthy Miklós szövegeit a rendező válogatta össze, Keller Anna monológjait Benkó Bence írta. Elhangzott olyan zene is, amelyet Haydn is megszólaltatott annak idején. Johann Sebastian Bach mellett a nagyon izgalmas John Dunstable motettájának hangszerelése arra mutatott rá, mennyi kiaknázatlan lehetőséget tartogat még nekünk a klasszikus zene múltja. A művészet különböző ágazataiban leginkább a zene támaszkodik a saját múltjára. Ma egy kétszáz éves zenemű előadása az egyik legtermészetesebb művészeti tevékenység. Sem az irodalom, sem az építészet, sem a táncművészet, sem a képzőművészetek mai megnyilvánulásaiban nem jelenik meg annyi régi gondolat, mint egy klasszikus zenei koncerten. Még a kortárs zene is folyamatosan reflektál a múltra, jóval gyakrabban, mint más művészeti ágakban. Természetesen máshol is megjelenik időnként a reflexió, ám a zene az egyetlen, amely régi tapasztalatokat úgy tud mai kontextusba helyezni, mint egyik más művészet sem. Talán csak a színház. A klasszikus zene ezzel a múltkezeléssel meghatározza önmaga jövőjét: ma minden zeneszerző úgy alkot, hogy művét évszázadok múltán elővehetik, és olyan interpretációban kerülhet felszínre, amelyet ma nem is sejt. A zeneszerzők fokozottan ügyelnek hagyományaiknak őrzésére, nagyon sok olyan új zenemű készül, amely régebbi egyéni teljesítményeket akar meghaladni. Ám csak kevés energiát fordítanak arra, hogy az új művekhez új előadói hagyományokat teremtsenek. Beethoven óta leginkább az egyéni teljesítmény van alkotói fókuszban. A zene fejlődése jónéhány elkötelezett lázadó révén folytatódik. Azért nem említem a nevüket, mert illene az interpretáció fejlődéséről is szólni, ám az előadók sose kaptak akkora reflektorfényt, mint a zeneszerzők. Pláne, ha az előadó nőnemű (hölgy, lány, csaj, asszony, dáma satöbbi). Paradox módon az ember szépsége kap kevés figyelmet. A szellem fontosabbá vált, mint a lélek. Pedig a mozgást ez utóbbi okozza. Ez jelenti az életet. Ahol nincs mozgás, ott élet sincs. Elgondolkodtam azon, ismerek-e női zenészeket a hangfelvétel előtti korszakból. Kapásból Clara Schumann jutott eszembe. Egy kis erőlködéssel Hildegard von Bingen, aki nyilván előadó is volt. Ez kettő. Még úgy is kevés, ha beismerem a saját műveletlenségemet. 

Figyeltem ezt az előadást, illetve annak próbáját, és ezek jutottak eszembe. Persze figyeltem a színpadon történtekre is. Azért mentem próbát nézni, hogy a fotózással ne az előadást zavarjam. Nos, fotózni elfelejtettem, annyira lekötött az esemény. Néhányat kattintottam, ezek meg se közelítik az előadás színvonalát. Így a képeket az előadóktól kaptam, itt is megköszönöm László Dorinának. 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A színpadi tér Grotowski színházára emlékeztetett, éppen csak létra nem volt a berendezésben. Négyzet alakú játszótér sarkaiban fóliával leborított posztamensen álló fejforma, amúgy fóliával van beborítva minden: még a szereplők is. A játék során lekerült a fóliatakarás mindenkiről. A fejformákról is. Kiderült, hogy azok koponyák (Horváth Márk és Hoffer Károly munkái) különböző elmúlási állapotban, utalva Esterházy 33 változat Haydn koponyára című drámájára, vagy akár Haydn Évszakok-oratóriumára. Esetleg vonósnégyeseire is, a kvartettet akár kártettként értelmezve. A szemben lévő vásznon egy marionett-balerina a főszereplő, több értelmű szimbólumok sorozataival, amelyeket a spoilerezés veszélye miatt nem merek részletezni. Reménykedem ugyanis abban, hogy ez a láthatóan hosszú és fáradságos munkafolyamat mintegy másfél órás esszenciája a későbbiekben újra műsorra kerülhet. Ahogyan egy ejtőernyős órákig hajtogat egy selyemvásznat néhány perces lebegésért, olyan aránynak éreztem a darab próbái és előadása közötti időkülönbséget. Ám az ejtőernyős többször ugrik: ez a szenvedélye. Így az árnyjátékkal kapcsolatban is csak azt jegyezném meg, hogy konstans felépítése szenvedélyek relációit juttatta eszembe. 

Számomra a legmeglepőbb az előadók mimikája. Nem azt az átszellemült arcokat láttam, amelyeket koncerteken megszoktam. Hanem tervezett arcjátékot, melyek lehetőségei beláthatatlanok. Plusz információt adtak a zenéhez, hol cinizmust, hol felsőbbrendűséget, hol pedig fájdalmat sugallva. A cinikus hangvétel egy másik síkon is megjelenik Nyakó Júlia hangján, aki posztdramatikus beletörődöttséggel közvetíti Maria Anna Aloysia Apollonia Kellert, mintegy beletörődve a női sorsba, de azzal a biztos tudattal, hogy ő - a nő - a gondolat igazi hordozója. 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Gyakorlott kritikusként kerestem a hibát, az előadás mélypontját. Meg is találtam. Ám nem ott a helyszínen, hanem órákkal később, mikor még a darab hatása alatt álltam. Olyan helyen találtam meg, ahol eddig sosem kerestem: saját magamban. Szégyelltem magam férfiként. És szégyelltem magam, mert a már említett Kagel vagy a magyar Litván Gábor hasonló előadásait problémafelvetésnek gondoltam. A MET előadása döbbentett rá, hogy ezek nem kérdésfeltevések, hanem válaszok. 

A darab akkor is érdekes lett volna, ha egy számomra ismeretlen - mondjuk gimnáziumi amatőr társulat - adta volna elő. Ám az előadók - sokoldalú, magasan kvalifikált zenészek - érdemes a nevükre rákeresni. Ők feltehetően olyan képzést kaptak, mely szerint egy zeneszerző akaratát alárendelt módon - úgy mondják: művészi alázattal - kell közvetíteni. Annak kottájához hűségesnek kell lenni, ez a kötelesség, így etikus, ezt tudja tolmácsolni saját karakterisztikája szerint. Ha nagyon megvizsgálom bizonyos korok zeneszerzőit, láthatóvá válik, mennyire rátelepedtek saját környezetükre. Különösen igaz ez Haydn esetében. De ma is hallok zeneszerzőket megnyilatkozni úgy, hogy szerintük a zene fontosabb, mint a saját életük.

Ez az előadás azonban azt a régi igazságot sugallta, hogy az életnél nincs semmi fontosabb. Egyszerűen azért, mert "ars longa, vita brevis". A rövid hatótávolságú színház ezért hívta elő a hosszú hatótávolságú zenét. A zenészek tehát nem annak megfelelően tolmácsolták a műveket, ahogyan tanították nekik. Össze-vissza vágták, zárlatokat cseréltek, átmodulálták, szólamokat csúsztattak szét, improvizáltak, annak megfelelő módon, ahogy az amúgy igen statikus elemekből álló folyamatos mozgás megkövetelte. Ahogy az élet megköveteli.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Végezetül hadd közvetítsem egy személyes élményemet. Az előadás egy pontján párhuzamot véltem felfedezni a darab egyes szerzői és magam között. Bach, Dunstable és Esterházy Péter is 65 éves kora körül haltak meg. Én most vagyok ennyi, és az előadáson a vissza-visszatérő koponya-jelképek számomra a halált vetítették előre. A párhuzam felismerése után kezdett a könnyem szivárogni. Ám nem emiatt neveztem a bevezetőben az előadást megrendítőnek. Merthogy örömömben könnyeztem, mint sok vén trotty, hiszen „sunt lacrimae rerum”. Ugyanis olyasmit láttam, amit rajtam kívül nagyon kevesen. Amit például csak Nostradamus és a próféták láthattak. Meg azok a szerencsések, akik befértek a nézőtérre. 

Láttam a jövőt.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Fotó: László Dorina