Korsós a költő „bedobozolását” kéri Péczelytől, helyezze el a kortárs költészeti tendenciák mentén. Péczelynek nehéz meghatároznia Locker munkásságát, régóta jó kapcsolatot ápol vele, már a találkozásuk pillanatában tudta, hogy ő akarja szerkeszteni a kötetét. „Locker nem követi a trendeket, pongyolaságban is mindig az Istent kereső költő.”

Korsós mindkét verzióra kíváncsi a kötet szerkesztését illetően, Locker a határidő réméről beszél, ami folyamatosan a „Nagy Vers” megírását követelte tőle, ezért folyamatosan kitolódott a kötet leadási határideje. Péczely az elfogultságtól félt a szerkesztés során, de ennek végül extra szigorúság lett a vége, viszont még így is Locker akart többet húzni a szövegekből. A probléma akkor kezdődött, amikor más-más verseket akartak kivenni a kötetből, végül Péczely kedvenc verse is a húzás áldozatává vált. A szövegek sorrendjén minimális változás történt, kihagyott versek és sorhúzások alkották a fő szerkesztési munkát.

Locker a Pappa pia és az Elsőszülött Újbudán című verseket olvassa fel. „A lépteimre hátrafordul apám, / és Balázs Klári sikoltozásáról / zavarodottan a Discoveryre kapcsol. / Aztán mindketten a földet nézik. / Aztán mindhárman a földet nézzük. / A hazugságon kapottak szégyenétől / mégiscsak az én arcom vöröslik.”

Korsós Peer Krisztiánt idézi: „kevesen maradtunk, akik mernek E/1-ben írni.” Locker az alanyi költészet kapcsán kifejti, a vers életajánlatokat nyújt az olvasónak, az emberi lét jelentőségteljes pontjairól tudósít. Ennyiben Adyhoz kapcsolódik: a saját verseit is leginkább "emberi dokumentumoknak" érzi. Már fiatalkorában is érdekelte a költők eltérő korokból származó üzenetei, egy élet hitele bújik meg a sorok mögött, a titok, amiért érdemes élni. Az üzenet sok esetben fontosabb, mint a nyelvi megformáltság, ami igazán releváns, az a tét, a vers állítása. Kosztolányi Dezső és Babits Mihály vitájában Locker Babits mellé áll: az a fontos, hogy mit mondunk, nem az, hogyan. Ehhez viszont szükséges a megélt anyag, a kortárs költészetből mindig is az alanyi lírát hiányolta.

Péczely szerint kell egyfajta bátorság az alanyi költészethez, eltűnik a formára támaszkodó alap a versekből, az önreflexív pozíciók kerülnek a helyére. Lockert dühíti a Roland Barthes A szerző halála óta kialakult gondolkozás a nyelvről, mivel azt csak a szépirodalomra alkalmazzák: Jacques Derrida beszél a szövegeiben, de Kosztolányi valamiért nem beszél a verseiben, az csak egy nyelvi konstrukció. Érdekli, hogy mit állítanak a szerzők a világról. Nem a lírai én, hanem Locker Dávid akar beszélni a versekben.

Mi a beszédkényszer, kérdezi Korsós. Locker szerint némaságra van ítélve a beszéd, ezért lesz kényszerszerű, ennyiben elfogadja a posztmodern állításait, miszerint minden nyelvi konstrukció, az ember nem tud igazat mondani, talán a csendben maradás lehet a megoldás, de mégsem tud mást csinálni, csak beszélni: újra és újra bukásra van ítélve, ez egy Don Quijote harc, a folyamatos hiátus katalizálja a kényszerességet.

Korsós az „osztályváltó gyerek” motívumára kíváncsi, Locker elmondja, a tematika sok versében jelen van, magáénak érzi Milbacher Róbert „kulturális migráns” fogalmát: rengeteg szorongás jelenik meg benne, nem elég okos, nem tud tökéletes retorikával beszélni, szűkös fogalomkészlettel rendelkezik. „Nehéz helyzetben van az, akinek fideszes faterja van, és egyszer csak feljön Pestre libsi költőnek lenni.” Az irodalmi közegbe való beilleszkedés sem problémamentes, elég csak a káromkodást megemlíteni, ahonnan ő jön, mindenki használ obszcén kifejezéseket, de az irodalmi térben ezt alig tapasztalja. Nehéz ide-oda pattogni vidék és Pest között, egyfajta sehova sem tartozás alakul ki. Reméli, az ő gyereke már ebben a közegben fog felnőni és megszűnik ez a köztes sehol sem lét.

Péczely is tud kötődni a jelenséghez, fiatalon azt gondolta, a gyerekének generációja már nem szembesül ezzel a problémával, de be kellett látnia, hogy neki volt a könnyebb. A kérdés, hogy ebből a köztes létből milyen költői identitás nő ki. Locker felolvassa A szalon összeül és A stroboszkópos buli című versét. „A Szalonba vidéki költőlány érkezik. / A téma: debütkötet. / Amiről szó van: Kollaboráció a Hatalommal.” Korsós szerint a versek egyszerre szólnak egy belterjes közegnek, hiszen az irodalmi életet tematizálják, de emellett érez egy mindenkinek szólni akaró jelleget is. Locker elmondja, nem feltétlenül baj, ha nem mindenki érti az adott szöveget, Novalis és Petri György költészete is nehezen érthető: nem a nagy közönségnek ír, és nem is a nagy közönség fogja olvasni a műveit. Fontos, hogy reflektáljon az irodalmi életre, hiszen bizonyos hibás működésmódokra tudja felhívni így a figyelmet, mint például a káros versengés. Ha az irodalmi közegben el tud érni minimális változást, már elérte a célját.

Korsós szerint a mai fiataloknak egy második szitokszó lett a posztmodern. Péczely, aki többek között Esterházy Péter műveit is szerkesztette. elmondja, nagy élmény volt végigkísérni a posztmodern kifutását, de most fontosabb számára az, hogy az elmúlt években két kortárs versantológiát is szerkesztett, a Szívlapátot és a Lehetnék bárkit. Ezzel kapcsolatban optimista, a kötetek sok ezer példányban fogytak, nem csak a szakmához jutottak el. Főleg a fiatalok olvasnak, de egyáltalán nem releváns, hogy egy fiatalt mi fog meg, van akit a kortárs, van akit viszont a klasszikus művek. A párhuzamos megvalósítást kéne valahogyan erősíteni az oktatási rendszerben.

Korsós az iróniát hozza szóba, Locker elmondja, a cinizmussal vannak problémái, hiszen csak kritizál, de nem mutat meg, nem kínál alternatívát. Szerinte a romantikus irónia az ideális, mint Szerb Antal esetében: pátosz és szkepszis között lenni, ahol van utalás a költői zsenialitásra, de megjelenik a reflexió is, ami egyfajta sajátos lebegést eredményez

Zárásként Locker felolvassa A reflexió tört ragad című verset. „Tőletek tanultam azt, hogy szentimentális hülye mindenki, / aki nem talál giccsnek bármit, amiben irónia nélkül / szerepel egy naplemente. / Hogy nem lehet valami egyszerűen csak: szép.”

Fotó: Mariia Kashtanova