David Greig a kortárs irodalom és színház egyik legizgalmasabb alakja, legismertebb művei talán az Európa című drámája, illetve Shakespeare Macbeth-jéhez írt sequelje, a Dunsinane. A Stúdió K Színház azonban nem a hagyományosabb színdarabjai közül választott, hanem az egyik legkülönlegesebb darabját, egy skót kocsmaszínházi produkciót, a Prudencia Hart különös kivetkezése (The Strange Undoing of Prudencia Hart) című darabot tűzte műsorra. Greig és alkotótársa, Wils Wilson 2011-ben vitte először színre a művet, a Skót Nemzeti Színház művészeivel egy bárban, és Greig az angol nyelvű kiadásban balladaként említi a Prudenciát. A nagyrészt páros rímekbe szedett szöveget skót/kelta népballadák, dalok tarkítják, és skót néphiedelmek szövik át – igazi bravúr volt tehát a magyar fordítás megalkotása. Závada Péter szövege könnyed és érthető, ott magyarít, ahol szükséges, ugyanakkor Greig „balladás” hangja magyarul is érvényesül. A skót népballadák helyett magyar dalok csendülnek fel az előadásban, a zene (Szabó Sipos Ágoston) az előadás minden pillanatában – a már belépéskor zakatoló technótól kezdve népzenén át a popdíva Kylie Miogue-ig – lényegi elem. A szöveg maga is zenei, a balladisztikus páros rímelés lehengerlően visz előre – hogy az előadás csúcspontján/pokoli mélypontján prózává váljon, a leglehetetlenebb pillanatokban (évezredekben) a legmindennapibb, legtermészetesebb, legintimebb beszédmóddá, hogy aztán tudatosan visszataláljon a ballada más világot teremtő verses ritmusához.

A darab főszereplője Prudencia Hart, a balladakutató bölcsészlány, sűrű hóesésben tart Kelso városába egy konferenciára. A lánynak már a neve sokféle asszociációt kelt: prudence, prudentia jelent okosságot, tudást is, de óvatosságot is; ugyanakkor a prűd szó is a jelentésmezőbe kerül a lány természetét megismerve. A Hart szó is kétirányú asszociációt indít meg: lehet a szív, és lehet kemény (de jelenthet szarvast is, kit vadászok vesznek körbe, de ne siessünk azért még ennyire előre…). És Prudencia Hart személyisége mindezeket magában is foglalja. Pallagi Melitta a PhD-s lány csendes felsőbbrendűségi és nyilvánvaló kisebbségi érzését, minden bizonytalanságát és szenvedélyét remekül hozza: elhisszük, hogy számára élet-halál kérdése, hogy a bölcsészet lehessen hagyományos, a szépséget értéknek tartó stúdium, mert Prudenciának az élete – szó szerint – a kutatása, a pokol topográfiájának és az ördög természetének megismerése a balladákban. Ellenpontja Colin Syme, aki futballhimnuszokat és rigmusokat elemez mint mai népi megnyilatkozásokat, a balladák helyére/fölé emelve kutatása közönséges tárgyát, relativizálva a hagyományt, a szépséget, az esztétikai értéket.

David Greig zseniálisan tart görbe tükröt a bölcsészettudományok minden művelőjének, de azért van csavar itt is: darabja egyszerre értelmezhető fricskaként, a sokféle értelmetlen bölcsész humbug leleplezéseként; és egyszerre értelmezhető úgy is, hogy éppen a balladák – a költészet, az irodalom, a színház – beható ismerete a kulcs, az egyetlen mód, hogy önmagunkat megismerjük – és a saját, külön bejáratú poklunkból kijussunk.

Prudencia tehát, megalázva, Colin (Lovas Dániel) és a poszt-poszt-posztstrukturalista relativizáló plenáris konferenciabeszélgetés megsemmisítő hatása alatt, a hó fogságában, egy apró, skót határmenti kisvárosban, annak is a táncház helyett karaoke estet rendező kocsmájában – kegyetlenül berúg. Vagy leitatják. Vagy beetetik? Az éjszakában hirtelen megjelenő négy shakespeare-i vészlény-szerű hárpia balladisztikusan homályos történetmesélése teret enged mindezen lehetőségeknek. És a szégyenből, tébolyból, zavarból, részeg mámorból menekülő Pru a skót peremvidéken, a sűrű, mindent megtisztító hóesésben, a téli napforduló éjszakáján – találkozik az ördöggel, és oldalán megismeri saját poklának topográfiáját, önmaga (és az ördög) határait. Nagypál Gábor hipnotikus ördög, hibátlan alakítása egyszerre félelmetes és ellenállhatatlan, ahogy az a középkori moralitások kísértőitől kezdve Marlowe Mephistophilisén át Milton Sátánjáig, Bulgakovtól a Netflix Luciferéig egy valamirevaló ördögtől tulajdonképpen elvárható. Azt mondja, azt prezentálja, amit az elragadott és elragadó lélek hallani, látni akar: a vágyak beteljesedett mennyországa (legyen az pénz a sóhernek, étel a mohónak vagy határtalanul hozzáférhető könyvtár a bölcsésznek) ugyanis magától válik pokollá a végtelennel megterhelve.

Prudenciát az ördög a beszédes elnevezésű Goodman’s Field panzióba viszi – az avítt, vadász tematikájú dekor (a szarvas és a vadászok egy festményen (!), kitömött madarak a falakon, skótkockás huzat az ülőgarnitúrán…) – és ez a panzió (aminek végtelen könyvtárában végtelen idő áll Pru rendelkezésére) lesz kettejük közös pokla. A több ezer közös év szinte pillanatképekben pereg le a nézők szeme előtt, szemben a való világ valós idejű eseményeivel (pl. a Pru számára végtelen hosszúnak tűnő konferenciaélménnyel, vagy a Colin számára végtelenül elnyújtott és unalmas kocsmai balladaénekléssel) – elmosódik hát a határ a világ és a pokol, de a végtelen és a véges között is.

A határ minden jelentésrétege aktivizálódik az előadásban, kezdve a cinikus és ugyanakkor önreflexív-öndefinitív határmenti ballada (ami nem is határmenti, nem is ballada?) köré szervezett határvidéki konferenciával. Mert darab végül maga lesz a problematikus – talán nem is létező – határmenti ballada: ballada és színház, színház és kocsma, kocsma és pokol, pokol és menny… És igen, hogy a fenti vállaltan önironikus címre mégis utaljak: az előadás a liminalitás maga, a határok vannak és feloldódnak, azt gondoljuk, átléptük őket, meg tudjuk húzni őket, és kijelölni a helyünket a világban – csak, hogy rájöjjünk, hogy minden biztosnak tűnő tudás végtelenül instabil, és amiről azt gondoljuk, be- és elhatárolható, definiálható és megérthető – széteshet, és újraformálódva teljesen más lesz, mint előtte, azaz minden, de minden csak nézőpont kérdése. Itt minden határ mozog, minden billeg, keresi a helyét, de nem találja: az élet és a halál, a pillanat és a végtelen, a lent és a fent, a szépség és a csúf, szeretet és gyűlölet, a pokol és a menny, a valóság és a delírium, az első szeretkezés és részeg parkolószex… lehet egy és ugyanazon tapasztalat.

A Prudenciát látni, tapasztalni kell. Nem csak azért, mert Kovács D. Dániel rendezése tűpontos és mégis felszabadító a nézői számára; nem csak azért, mert a színészek-zenészek játéka, szövegmondása egészen kivételesen nagyszerű; és nem csak azért, mert Závada Péter Greig-szövege elragadó, a szó legszorosabb értelmében. Hanem azért, mert ritka az olyan előadás, ami úgy ragad el, hogy közben egyszerre felszabadít, és úgy járatja meg velünk az önismeret poklát, hogy nem is vagyunk annyira biztosak a végén abban, hogy az a jó megoldás, ha szabadulni akarunk belőle…

(Az előadásról hazafelé az aluljáróba leereszkedve Kylie Minogue Can’t Get You Out of My Head című slágere, az előadás záróakkordja – egyszerűen nem ereszt. Váratlan fordulat... Minden szónak a verzétől a refrénig egészen új értelme lesz – és döbbenetemre egy klisés popdal minden erőlködés nélkül, minden valaha általam meghúzott határt átlépve – az ördög és a bölcsészlány szerelméről szóló balladává lényegül át. Set me freeeee, stay forever and ever and ever and ever…)

Fotók: Dömölky Dániel, Fábián Annamária

http://www.studiokszinhaz.hu/esemenyek/prudencia-hart-kulonos-kivetkezese-20240529/

Játsszák
Homonnai Katalin
Lovas Dániel
Nagypál Gábor
Nyakó Júlia
Pallagi Melitta
Samudovszky Adrian
Spilák Lajos
Szabó Sipos Ágoston
Szövegkönyv
Závada Péter
Zeneszerző 
Szabó Sipos Ágoston
Technikus
Berta Ninett
Asszisztens
Mátyás Viktória
Rendező
KOVÁCS D. DÁNIEL
Bemutató: 2024. február 28.