A több mint négyszáz oldalas regényt nehéz letenni: a szerzők mesélőkedve, a szabadon áramló történetek sokszínűsége és a főhős, Balogh Simon életének kacskaringói nem hagyják az olvasói kíváncsiságot kihunyni egy percre sem. E látszólagos könnyedség, ahogy azt a szerzők is nyilatkozták, alapos faluismereten, komoly kutatómunkán alapul, mely hozzájárul a karakterek hiteles felépítéséhez. A fiktív nevű, de a leírások által szinte tapinthatóan valóságos mezőföldi falu, Égetthalom lakóinak történetét követjük a kiegyezés utántól az 1930-as évekig, közben nemcsak falu-, de korrajzot is kapunk.

Leginkább a főhős, Balogh Simon és felesége, Mihalik Zsófi életére koncentrál a regény, ez a történet jelene, melyet a múlt is aktívan alakít az ősök visszatérő szellemalakja által. Emellett felsejlenek a történet mögött a mai kortárs valóság kérdései: hogyan lehet élni, családot alapítani, törekedni a jobbra és többre egy olyan korban, mely ilyen gyorsan változik akár a technológiát, akár az újonnan megjelenő fogalmakat tekintve? Hiszen ebben a bő fél évszázadban terjedtek el a mezőgazdasági gépek, új technikák és termények jelentek meg (Balogh Simon ki is tanulja a paprika-, majd a dinnyetermesztés titkos fogásait), nem szólva a történelmi traumákról, melyeket az I. világháború, a Tanácsköztársaság vagy Trianon okozott.

Kovács Dominik és Kovács Viktor neve nem ismeretlen a színházi világban, több drámájukat játsszák itthon és külföldön, írtak már remek Lear király-adaptációt (A plüss), kortárs monodrámát (Mintapinty) és párkapcsolati duettet (MILF), Petőfi-drámatöredékből vásári komédiát (A hiéna), Jégtorta című előadásuk pedig külföldi színpadokra is eljutott. Emellett novellákat és tudományos írásokat is publikáltak, mégis, a Lesz majd minden, mint regény egyértelműen új szín szerzői palettájukon.

Ahogy korábbi nyilatkozataikból is kiderült, ahhoz a világhoz fordultak vissza, amelyet a legjobban és legbensőségesebben ismernek: a mezőföldi falusi világhoz, amelyben felnőttek.

Ennek képe a századfordulós Égetthalom, ahol a „tserebogár, sárga tserebogár”, a Marica grófnő és a Jókai-regények jelentik a magaskultúrát, melynél azonban jóval fontosabb a falu saját magára formált, belső kulturális öröksége, önmitológiája. Például Genovéva királyné és Simon anyjának egybejátszatott története, amely narratológiai szempontból több szerepet is betölt, az olvasók több perspektívából ismerik meg a cselekményszálakat. Balogh Juli, a két zsugori báty által elkényeztetett, ezért „kisasszonyféle, rátarti leány” (54.) a neki udvarló örök-vőfély Póka Sanyival Genovévának hívatja magát, mert a saját nevét nem tartja szépnek, a „Juli vagy öregasszony, vagy tehén” (55.). A faluban mindenki tudja, ki az a Genovéva. „Merthogy volt itt Égetthalmon egy könyv, valami hollandus akárki írhatta. Abban lehetett olyat olvasni, hogy a Genovéva királyné mellől elmegy az ura a háborúba. Közben meg egy nagy szentes ember ott az udvarban, egy szerzetesféle megkörnyékezi a jóasszonyt, ígér neki mindent, ha Genovéva vele hál. De a Genovéva azért se. Hogyan is csinálna ilyet?” (55.)

A történet a középkori Türelmes Grizelda-történet verziója, hiszen a férje („ez a böszme király”) elűzi Genovévát gyermekeivel együtt, és hét évig az erdőben élnek bogyókon, amíg egy vadászaton meg nem látja őket a király, aki akkor azonnal „elsírja magát, mert rögtön rájön, hogy becsapták. Hiszen ha akkora nagy cemende lenne a felesége, mint azt neki a szerzetes előadta, akkor a hét évet se böjtöli ki az erdőben, kerít egy fickót, eltartatja magát vele, aztán kész” (55.). Ez a másfél oldalas szakasz egyszerre jellemzi a karaktereket, és ad információt az őket körülvevő közösség műveltségi szintjéről és pragmatikus pszichológiai magyarázatairól, miközben szépen példázza azt a kultúrantropológiai jelenséget, miként alakul át egy írott és nyomtatott (elit) irodalmi történet a falusi szóbeliségben. Emellett előrevetíti Juli későbbi sorsát, akit elűz előbb Póka Sanyi, majd a saját bátyjai. Mivel óvták, rendes munkára nem tanították, Juli tragikusan kiszolgáltatott: „Azt csinálta, amit a hollandus história tanácsolt neki, ő lett az Égetthalom és Benedekvár közötti akácerdő Genovévája” (64.), majd innen kerül a báróhoz szeretőnek, ahol majd megfogan Simon.

Ebben a világban a családi emlékek, anekdoták, adomák határozzák meg nemcsak a közösség öndefinícióját, de a személyes identitást is.

A burjánzó történetekben a jelenben is élő múlt elevenedik meg, melynek kiváló mágikus-realista metaforája a „kikísérés” évi rítusa, amikor a falu ősanyja, nemes Aradi Erzsébet Gizella vezetésével visszatérnek a már régen elhunytak rétest enni és enyhén narkotikus „novabort” inni a maiakkal, és nem egyszer aktívan bele is avatkoznak a sorsukba, gyermeket nemzenek, vagy előre jeleznek történelmi eseményeket, míg a jelenkori lakosok nagyon is hiteles irigységgel és kivagyisággal versengenek azon, ki legyen megtisztelve (és ezáltal anyagilag megterhelve) az adott évben a kikíséréssel. Míg „törvény a faluban, hogy mire a diófának a fekete levelei is lehullnak, meg kell bocsátanunk a másiknak, össze kell békülnünk, ha nem is szemtől szembe, de legalább a magunk lelkében (...) éppen a kikísérés helye körül kerekedik mindig éktelen verseny (...) A Pusztujkáknak éppen ez volt a harmincharmadik próbálkozásuk” (25.).

Már a múltbéli „őstörténet” is felveti a főhős, Balogh Simon karakterét meghatározó jegyeket, mely az ő és felesége történetének révén egyfajta allegóriájává válik a magyar paraszti létnek, annak minden hibájával együtt, de egyben megmutatva legnagyobb erényét: a nyakas, konok ragaszkodást bizonyos értékekhez, melyek mindennél fontosabbak. Nemes Aradi Erzsébet Gizella a törökdúlás idején a gyermekei nélkül nem volt hajlandó elmenekülni a felégetett faluból, hiába tehette volna meg. Balogh Simon, az árván maradt fattyú – akit zsugori és ájtatos nagybátyjai, a Pusztujkák neveltek –, sem adja fel soha a törekvést arra, hogy jobb legyen családjának. Konokul, idősen is iskolapadba ül, hogy az új „masina” kezelését megtanulja, a lányát iskoláztatja minden áron, de azt is elfogadja, hogy az utódok más utat választanak, vagy ha a felesége kétségbeesésében egyszer másutt keres szerelmet.

Kevés dialógus van a regényben, bár azok mindig drámaian precízek, és pontos képet adnak a szereplők jelleméről. Balogh Simon alig beszél a regényben,

összetett érzelemvilágát és gondolkodási mintáit leginkább nem saját szavaiból, hanem a narrációból ismerjük meg: „Utoljára talán legénykorában törte a fejét olyasmin, ami nem a gazdaság dolgába tartozott, a meghatódást például teljesen kiűzte magából. Úgy bánt a szívével, mintha egy télire való krumpli lenne, elrakta jó mélyre, a hidegbe, nem volt más választása” (12.). Újszülött fiát kezében tartva viszont „Egyszeriben kicsírázott benne a ráncos krumpliszív” (13.). Felesége, Mihalik Zsófi is hányatott sorsú, de Simonnal együtt a túlélésre és kitartó érzelmekre született, még ha időnként hibázik is, és olyat tesz, melyet később megbán. A regény nála is többször egybejátszatja a mágikust a szociografikus realizmussal: Zsófi „holdivása” lányának, Nusinak alkoholizmusát jelzi előre, annak mesei előképe.

Az elbeszélői pozíció változatos: hol a mindentudó narrátor hangja, hol egy-egy szereplő szemszöge meghatározó, néha ki is szól az olvasóhoz a narrátor. A szerkezetet tekintve egy adott ponton vált a regény. Az első szakaszban a történetek lazábban kapcsolódnak a Balogh Simon-féle vezérfonalhoz: fiának születése és a hozzá kapcsolódó babona

olyan gazdag történetburjánzást indít el, mely Virginia Woolf Mrs Dalloway-ére emlékeztet, egyes anekdoták pedig J. M. Synge vagy Martin McDonagh ír faluközösségről szóló darabjait is megidézik.

Később a történetek, adomák, közösségi emlékek már céltudatosabban, szorosabban kapcsolódnak Simon és családjának sorsához, a történetátívelések száma is csökken, a regény fokozottabban koncentrál a fő történetszálra. A regény eleje egy kicsit más típusú szerkezetet ígér, mint amivé később válik. Azonban az elágazásoknak, kiegészítéseknek végig fontos szerepük van: nem egyszerűen tágabb kontextusba helyezik a családtörténetet, hanem különböző viselkedési módokat, jellemtípusokat, életlehetőségeket is felvillantanak. Minden családi-falusi anekdota példázat és minta, mellyel szemben vagy azt követve határozhatják meg magukat az utódok.

A regény egyik legnagyobb erénye az áradó mesélőkedv mellett a nyelv, melyben együtt van jelen a líraiság („Közben az este lidércesre sárgult” 29.), a tájnyelv („góré”, „pazalsz”, „ölőfene”, „bolondforma irigység”), a megértő humor és a paraszti hétköznapokból nem hiányzó vulgaritás („Házasodsz ám a rabok faszát, azt!” 53.). Képzelet és valóság tűnik át egymáson a történetekben, a szavak és kifejezések pedig evokatív erővel bírnak: nemcsak a paraszti világot idézik meg érzékletesen, hanem a szereplők belső világát, érzelmeit is könnyen átélhetővé teszik. Nyelvileg sokszínű regényt vehet kézbe az olvasó. Mindez a látszólagos könnyedség azonban nem kisebbíti a magyar falusi sors számtalan tragédiájának hitelességét. A narrátor emberséggel és megértéssel figurázza ki még a negatív szereplőket is: „Ez a két fivér a férfirondaság legvégső fokán élt. Azon a fokon, ahonnan nincs már tovább, amit semmilyen arcra kiülő indulat nem tud tovább csúfítani” (14.). Együtt él e faluban tragédia és komédia, ezért katartikusan erős, egyszerre szomorú és vidám, reménykedő és reménytelen a zárómondat, mely akkor hangzik el, amikor az általunk követett, sok tragikus fordulattal terhelt életút végén ismét elszakad a rétestészta nyújtás közben, akárcsak Simon gyerekkorában: „Nem baj – feleli a Mariska. – Máskor majd több szerencsénk lesz.” (469.)

Kovács Dominik, Kovács Viktor: Lesz majd minden. Budapest, Európa, 2024. 470 o.

Fotók: Az ikrek portréját Gulyás Dóra készítette.