Kuba, Havanna, 1962. A forradalom győzelme után három évvel kezdenek felsejleni az új diktatúra körvonalai. Egy kubai család a tizennégy éves Martina quinceañerájára készül, a nagy napra, amikor a gyermeklányból felnőtt nő lesz. A dráma főszereplője mégsem ő, hanem az életéről (ma még) döntéshelyzetben lévő felnőttek: édesanyja, Lucia (Kecskés Anna), nagynénje, Yanara (Németh Orsolya) és mostohaapja, Noslen (Boros Ádám). Az értesülések szerint másnap indulnak az utolsó repülők Amerikába, amelyek a Pán Péter-hadművelet keretében egy reménytelibb, szebb jövőbe repítik a kubai gyerekeket. Yanara mindenáron el akarja küldeni az unokahúgát, Noslen hallani sem akar az ötletről, Lucia pedig csak azt szeretné, ha a számára fontos emberek békében vacsoráznának a szépen megterített ünnepi asztalnál.

Az Apertúra Csányi utcai bázisán körben ülünk, közöttünk a három szereplő. A kör egyetlen helyen szakad csak meg, ahol egy szekrényen apró, rendszerváltás előtti időket idéző televízión fut a fekete-fehér film már az előadás kezdete előtt is. Az 1970-es évek jellegzetes híradós hangja mutatja be az autók térhódítását, az atmoszférateremtő, duruzsoló tévé  elindít minket az időutazáson, de témájával nem kerülünk közelebb a kubai világhoz. Aztán elsötétedik a színpad, és a készülékből már Fidel Castro szónokol. Az utcákon vonuló és katonai gyakorlatokat végző kubaiakat látjuk, miközben halljuk, ahogy a forradalmár biztatja híveit: ez a forradalom más lesz, nem olyan, mint amit az amerikaiak levertek, és nem is olyan, mint amit Batista államcsínye koronázott meg. Nem – itt és most egy szabad ország felé vezető út, egy szebb jövő kapujában állunk…

A felolvasószínház előnye, hogy letisztultabb formában találkozunk a szöveggel. Az alkotók jól egyensúlyoznak a keskeny határvonalon, ahol a gesztusok és mozgások, a minimális díszlet, a szereplők fölött-mellett fel- és lekapcsolódó fények még a központba helyezett szövegre irányítják a figyelmünket, de nem teszik vázlatszerűvé a színpadi történéseket. A díszlet a kis tévén kívül három székből és egy pálmafából áll. Előbbiek pillanatok alatt válnak a quinceañerára képzelt rokonság ülőhelyeivé, melyek előtt Yanara a beszédet gyakorolja; gyerekkori bunkerré; a hurrikán által megtépázott ház bútoraivá, ahol a családtagok menedéket keresnek; szerelmi fészekké; a győzelem ünnepi szobrává vagy fegyverré Lucia kezében. A színészek jól eltalált hangsúlyai és néha kevésbé jól eltalált hallgatásai építik fel előttünk a karaktereket, az általuk megszólaltatott hangszerek pedig elhozzák közénk egy szenvedésekkel teli, mégis varázslatos világ hangulatát. Az esőerdő, a tenger, a hurrikán hangjai eltávolítanak minket a Király utca közelségéből, de azért annyira nem repítenek messze, hogy a felmerülő kérdésekben időnként ne halljuk viszont a sajátjainkat.

A „Menni vagy maradni?” vívódása az 1960-as évek Kubájában élesebb a szorító idő miatt, és mivel a három felnőtt nem saját sorsáról, hanem a darabban csak hiányával jelenlévő kamaszlányéról dönt, hangsúlya is a „Küldeni vagy itt tartani?” dilemmájára helyeződik át. Mi a jobb: ha lehetőséget adok neki a szabadságra, de magányossá és gyökértelenné teszem, vagy ha itt marad nekem, és én is az ő számára, de elveszem tőle a valódi választás lehetőségét? A darab másik nagy témája a címadó könnyűség-nehézség, gyász és feldolgozás, ami azonban – a vissza-visszatérő repülésmotívumon túl – kevésbé tűnik kidolgozottnak a drámában. Pedig ezt hivatottak erősíteni a vendégszövegek is: a menekítési művelet névadójának, Pán Péter történetének részlete, A kis herceg szép, de kicsit elcsépelt beemelése, és egy kubai mese, ami eredetiségében vicces és találó.

A beszélgetések során egyre inkább láthatóvá válnak a családon belüli törésvonalak, a darab hitelesen mutatja be egy olyan életközösség dinamikáit, ahol a szereplőket legfőképp az határozza meg, hogy milyen módon viszonyulnak a hiányaikhoz. A két nővér közötti konfliktus leginkább abból fakad, hogy miután szüleiket a hatalom elleni kiállásért megölték, Lucia anyaszerepbe kényszerült, míg Yanara gyerekszerepbe ragadt. Lucia a jövővel szeretne foglalkozni, Yanara visszahozná a múltat, érzéseik és vágyaik őszinte megfogalmazásához nem találják a közös nevezőt. Hiányzik az apafigura is, a Yanara számára idollá nemesülő Ernesto, aki eltűnt a hurrikánban. Elvesztése nem lezárt tény, inkább a család fölött lebegő állandó kétség. Az ő szerepét próbálja betölteni Noslen, aki a Sierra hegységben Che Guevara oldalán harcolt. Bár eksztázisban ünnepli a forradalom győzelmét, mégis fél, hogy egyetlen rossz mondat vagy meggondolatlan cselekedet a hatalom ellenségévé teheti. Martinában egyszerre látja egy soha létre nem jövő szép család zálogát, és a veszélyt, hogy az esetleg lázadó fiatal miatt a rendszer látóterébe kerülnek.

A dráma térben és időben elég messze van tőlünk, de miközben a pálmafa plafonra vetülő árnyképét csodáljuk, nem tudjuk nem felfedezni a romló oktatásról és egészségügyről, élhetetlen országról beszélő Yanara mondataiban a szerzői szándékot, hogy a saját helyzetünkre is reflektáljunk. Szülőként talán meghatározóbb a gyerekünk elengedésének vagy védő bebörtönzésének kérdése, engem mégis inkább a fekete-fehér felvételen szónokló Fidel Castro mondatai gondolkoztattak el. Lehet-e másféle a forradalom, lehet-e jobb, ami utána következik? És mit tehetünk ezért mi, a lánglelkű, de egyszersmind kérdések nélkül a tömegek élére állót követő Noslenek? Az elképzeléseinkért megingathatatlanul küzdő, de hősöket kereső Yanarák? A béketeremtő, azonban olykor védekezésből vagy közömbösségből hallgató és háttérbe vonuló Luciák? Milyen rendszert építenénk mi, ha eljönne a változás?

Hodászi Ádám: Kikönnyítve

Lucia: Kecskés Anna
Yanara: Németh Orsolya
Noslen: Boros Ádám

videó: Burkus Dávid Egon
produkciós koordinátor: Iványi Bence

Bemutató: 2024. április 6.
Apertúra Bázis

Fotó: Tér12