A történet azzal indul, hogy az időskori, monoton napjait nyugalomban élő Józsi bácsihoz vendégek érkeznek. Egy csapatnyi, az élet számtalan területéről érkező, lelkes figura, a monarchista Koordinált Platform – röviden: KáPé – jobboldali tagjai, akiknek célja a királyság restaurálása. Ők lesznek Józsi bácsi követői (tanítványai), akik kíváncsian hallgatják az idős férfi banálisabbnál banálisabb történeteit. Megtudhatjuk, hogyan koronáztatta meg őt titokban Horthy Miklós; miképpen ugrált magas fákról a vízbe Johnny Weissmuller („Johannesz Vejszmüller”) színésszel, a Tarzan címszereplőjével; vagy hogy milyen barátságot ápolt Christiaan Barnarddal, az első, szívátültetést elvégző orvossal. Mindeközben a külső narrátor fokozatos információadagolása okán újra és újra felmerül a kérdés: vajon mi igaz abból, amit Józsi bácsi állít és gondol?

Krasznahorkai új műve kisregény. A szónak nem elsődleges értelmében, hanem célkitűzését tekintve. Nem bocsátkozik hosszas filozófiai eszmefuttatásokba, helyette csupán rögzíti azon apró pillanatképeket, amik gondolkodásra késztethetnek. Gondolkodásra a post-truth állapotába zuhant információs társadalmunk lehetőségeiről, a szélsőséges nacionalizmus lélektani vonatkozásairól, valamint a magány és az időskor természetéről.

Ennek a „kicsit vállalásnak” az erénye paradox módon a hátránya is: a regénynek nincs lehetősége komplex világkép-ábrázolásra és történetvezetésre, ennek ellenére igencsak összetett jellemrajzokat mutat fel.

Krasznahorkai jellegzetes prózapoétikai eszközei – mint a kötet eleji, rövid, de talányos mottó vagy a fejezethosszúságú mondatok – ugyan mind itt vannak, a nyelvi bravúr mégis háttérbe szorul. Nincsenek robusztus, víziószerű leírások, csak az egyes szereplők kiszámíthatatlan gondolatritmusa és fecsegése. Puritán, mégis érdekfeszítően csapongó nyelvezet, mint amilyen Józsi bácsi is. Egyedüli formai érdekességként az eltérő tipográfiájú szöveghelyek szolgálnak: a regény néhány, rövidebb szövegrésze félkövérrel szedve szerepel, új sorba tördelve, néha még nagybetűvel is írva. Ezek a kiemelések, „szalagcímek” éppen olyan manipulatív módon irányítják a figyelmet, ahogyan Józsi bácsi akarva-akaratlanul befolyásolja követőit: „EZ MI?!” (123.); „AZT HISZIK, HÜLYE VAGYOK” (186.); „NÉLKÜL!!!” (189.);

A K-PAX című film alapötletéhez igencsak hasonló mű egyfajta libikókajáték: a regény egyik pillanatban bizonyosságérzetet ébreszt az olvasóban, a rákövetkezőben elbizonytalanítja őt. Nemcsak igazság és hazugság, valóság és illúzió között ingadozik a szöveg, váltakozva szerepelnek tragikus és komikus, patetikus és szatirikus, valamint realista és ironikus stílusjegyek. Nincsenek igazán éles határok. Kada Józsefet például csak két betű felcserélése választja el Daka Józseftől, attól a valóban létezett villanyszerelőtől, aki 2009-ben ténylegesen bejelentette trónigényét, és aki emiatt a regény fő inspirációs forrásának tekinthető.

De Krasznahorkai László is felbukkan a regényben, persze nem a híres író, hanem a tanárként dolgozó, gitáros vándorzenész, a „király dalnoka”. 

Az állandó bizonytalanság és kettősség tömör nyelvi leképzését hajtja végre frappánsan a cím. Zsömle Józsi bácsi első és második kutyájának a neve. Az állatok így „egylényegűek” egymással, átvitt értelemben pedig Józsi bácsival is, hiszen elmondása szerint „ő a saját szívét a Zsömlében hordja” (182.). Az odavan elsődlegesen Zsömle halálát, távollétét jelöli, azonban a szó hordozza magában a valami iránti rajongás jelentését is. Ez a poliszémia azért találó választás, mivel a két értelem egymásra olvasása Józsi bácsi követőinek érzelmeivel hozható párhuzamba: rajongás valami olyasmi iránt, ami már nem is létezik. Érzékletes megfogalmazása ennek az alábbi szövegrész is: „néztek egy irányba, Napnyugatra, miközben Napkeletre gondolt mind” (88.). Emiatt a lehetetlen vágyakozás miatt ezek a szélsőséges, nacionalista karakterek félelemkeltő vonásaik ellenére főképp elesettnek és komikusnak hatnak.

Krasznahorkai László (fotó: Olivier Roller, a szerző Facebook-oldaláról)

Az események középpontjában pedig ott van Kada Józsi bácsi, a hamis próféta, aki bizonyos módon mégis kilóg a hamis próféták sorából. Aligha nevezhető ördögi figurának, de még a fennálló rendet ostromló forradalmárt se juttatja eszünkbe. Bár fontos neki a „trónja”, bármikor odaadná a fele királyságát annak, aki segíteni tud alvási problémáin. A zavarodottnak mutatkozó, ugyanakkor határozott Józsi bácsi – baljós, valódi múltjának ellenére is – tulajdonképpen ártatlan, mint a kis Zsömle. Adódik tehát a kérdés: lehet-e hibáztatni azt a hamis prófétát, aki nincsen egészen tisztában saját szavaival, tetteivel és azok következményeivel?

Józsi bácsi olyan, mint egy fejsze: az egyik ember arra használja, hogy kárt tegyen mások testi épségében, a másik arra, hogy tűzifát aprítson a segítségével.

Némiképp ez is apokaliptikus regény, mint Krasznahorkai legtöbb műve. Ha más okból nem, akkor azon banális összefüggésből adódóan, hogy a regény 2012-ben, a „világvége évében” veszi kezdetét és utána fejeződik be. Az apokalipszis lerágott csont – mondhatnánk, azonban ezzel Krasznahorkai már régóta tisztában van, hiszen a csonthoz tartozó húsból maga harapott ki egy elég nagy darabot. A Zsömle odavan összképe olyan, mintha ezzel a hátra maradt csonttal valaki zsonglőrködni kezdene: kezdetben parádés, utána groteszk, végül elégikus. És amíg a mutatvány zajlik, nekünk érdemes elgondolkodni azon, hogy mennyit is ér az a vadul hajszolt igazság. Én szóltam.

Krasznahorkai László: Zsömle odavan, Magvető, Budapest, 2024.