Egy, a regényben meg nem nevezett vidéki városban játszódik a történet, melynek életét jelentősen felbolygatja a nyári időszakban a levelek eltűnése a fákról. Ez a természeti zavar annyira megzavarja a helybélieket, hogy további problémák egész sorát indítja el, ahogy tehetetlenségükkel szembesülve próbálnak megoldást találni a semmiből jött, különös jelenségre. „Sokan jártukban-keltükben, a legváratlanabb helyzetekben elsírták magukat, mások törni-zúzni kezdtek, egy gazda idegösszeomlást kapott, és láncfűrésszel derékban kettévágta az összes gyümölcsfát a telkén. […] A nyugtalanság, mint egy ismeretlen járvány, megállíthatatlanul terjedt, és észrevétlenül, akár rádióhullám, de vitathatatlan erővel hullámzott a levegőben a kétségbeesés.” (84–85.)

Összességében már-már komikus is, hogy a levelek hiányától milyen hisztérikussá válik a hangulat a városban.

A probléma begyűrűzik az iskola falai közé is, a főszereplő gimnáziumi irodalomtanár, Koroknai János életébe, az emberek hétköznapjaiba. A levelek lehullása előtt egy másik bizarr esemény is sújtja a közösséget, az ezzel kapcsolatos helyszíneléssel indul a történet – a város határában felfedezett libatetemek titokzatos ügye foglalja le rövid időre a helybéli rendőrséget. Tökéletesen felvezetett detektívtörténet, melyben a hobbifotós irodalomtanárt állatorvos barátja révén a rendőrfőnök fényképezni hívja a tett helyszínére: „Mielőtt beült volna a kocsiba, még felnézett az épület előtt álló hatalmas szelídgesztenyefára. Úgy érezte, mindjárt beszippantja a friss lomb átható zöld ragyogása, de bármilyen kellemes is volt ez a jelenés, mégis egészen biztos volt benne, hogy egy emberi szavakra lefordíthatatlan, baljóslatú üzenet rejlik a mélyén.” (58). Így kerül Koroknai a történések sűrűjébe, ezáltal kaphatna a későbbiekben kulcsszerepet a rejtély felgöngyölítésében is.

A detektívtörténet szempontjából tehát minden adott – látszólag megmagyarázhatatlan történések, tanácstalan hatósági szervek és egy kíváncsi főhős, aki számos véletlennek köszönhetően első kézből értesül az esetről. Az első nagy rejtély – a libák tömeges elpusztulása vagy elpusztítása – már a regény első negyedében érdektelenné válik, mind a szereplők számára, mind az elbeszélés szempontjából. A libák ügye valóban foglalkoztatni kezdi Koroknait, de az újabb természeti csapás következtében (levelek lehullása) a rendőrség nyomozása, ezzel a cselekményszál jelentősége is elsikkadni látszik. Eszter, Koroknai egyik régi ismerőse teszi azt a kijelentést randevújuk során, amely összefoglalja a kötet egyik legfőbb jellemzőjét: „Egyre több a részlet, de egyre távolabb kerülünk az összképtől.” (189.)

Deczki Sarolta az Akik már nem leszünk sosem kapcsán fogalmazta meg(1) a következőt: „az az egyik nagy ambíciója, hogy mindenre magyarázatot adjon, és ne maradjanak elvarratlan szálak”. A Levelek nélkülben ennek éppen az ellenkezője történik, az olvasó megválaszolatlan kérdésekkel szembesül, melyekre nincs válasz a regény végéig sem.

Ezzel Krusovszky merően más összefüggésekre helyezi a hangsúlyt, másfajta világszemléletet sugallva, eltávolodva az Akik már nem leszünk sosem regényvilágában körvonalazott történetfelfogástól.

Míg az első regény egy „mesterséges” világkonstrukciót ábrázolt, melyben végül minden apró részlet a helyére került, minden cselekményszál összefutott, és minden rejtély megoldódott, addig ebben a történetben a hasonlóan izgalmas alapbonyodalom megoldására sosem derül fény, legalábbis nincsenek egyértelmű, végérvényes válaszok.

Nem maga a „katasztrófa” és annak feltárása kerül a történet középpontjába, az okok végig homályban maradnak, a lényeg az emberek reakcióiban keresendő – ezért is irreleváns a kötet fókusza szempontjából,  hogy politikai vagy ökológiai, „zöld” allegóriaként fogjuk-e fel a levelek eltűnését. Egy mikroközösség látható, az eseményekre adott reakciókra fókuszál a szöveg, az egyénit, emberit igyekszik ábrázolni. Ezt támasztják alá az ismeretlen író bejegyzései is, aki alapos megfigyelőként, kissé lírai hangnemben tudósít a városban zajló eseményekről Áttetsző fák című blogján – „[…] nem egy robbanás volt, nem egy gát átszakadása, nem a föld pár percnyi gyilkos remegése, megtévesztően lassú folyamat zajlott a szemeink előtt […]” (166.). Koroknai is érdeklődve követi a bejegyzéseket, melyekből az előzőhöz hasonló konkrét idézetek is megjelennek a regényszövegben: „Ma már nem is az a legfontosabb kérdés, hogy a levelek miért hullottak le, hanem az, hogy mit tudunk kezdeni a hiányukkal az elkövetkező napokban, hetekben, hónapokban […].” (166.)

Ezek a szövegrészek nyelvi szinten megelevenítik az első regényben megismert Krusovszky-prózát, és bár tekinthetnénk mindezt a korábban alkalmazott elbeszéléstechnika ironikus felmutatásának, önkritikának, de a szövegben ezt semmi sem támasztja alá,

és mindemellett Koroknait is lenyűgözi a fogalmazásmód: „[…] ügyesen bánik a szavakkal, akárki is írta” (166.). Az eset kilátástalansága a szereplők, köztük Koroknai tehetetlenségének is metaforájává válik, egy helyen arra utal az elbeszélő a tanár kapcsán, hogy „az otthoni fák szerencsétlensége hirtelen a saját szerencsétlenségévé vált […]”.

A felütésben ott van az ígéret, hogy a szálak végül összefutnak, és minden rejtélyre fény derül, ahogy történt az Akik már nem leszünk sosem zárlatában. Értelemszerűen ennek a kulcsfigurája lehetne a tanár, Koroknai János.

Adódik a lehetőség, hogy párhuzamot vonjunk a két mű között, és a tanárt összehasonlítsuk Lente Bálinttal, a fővárosi újságíróval, Krusovszky előző regényhősével. Ugyanakkor

a Levelek nélkül főhőse kissé sematikusan ábrázolt karakter, átlagos férfi, akinek alakja még annyira sem kidolgozott, mint az Akik már nem leszünk sosem figurája.

A cselekmény kiüresedésének és Koroknai passzivitásának akceptálását követően a legérdekesebb szálnak az anya életútja és sorstragédiája bizonyul. A kötetben szerkezetileg is középpontba került az a betéttörténet, melyben Koroknai anyjának nézőpontjából követjük végig egy nyári délelőtt eseményeit. Ez a rövid fejezet nem nyújt magyarázatot a családot övező nemzedéki titkokra, mégis izgalmasabb összefüggésbe hozza a szülők múltbéli problémáit, a felmerülő generációs kérdéseket – például, hogy milyen  volt Koroknaiék apja, vagy volt-e harmadik fél a szülők kapcsolatában. Ez a második, az anya szemszögét bemutató fejezet csak tovább bővíti a szöveg által kínált bonyodalmak számát.

Innentől válik igazán frusztrálóvá az eddigiek során bemutatott szálak elvarratlansága. Sem a krimitörténet, sem a kibontakozó családi dráma feszültsége nem oldható fel a regény keretei közt.

Nyelvi és elbeszéléstechnikai megoldásaiban a második regény nem rugaszkodik el jelentősen elődjétől. Ismét egy külső, korlátozott tudású elbeszélőt alkalmaz a szerző, akinek szemszöge a főhős nézőpontjához tapad. Bizonyos pontokon az is kérdésessé válik, hogy narrátori kommentárt olvasunk, vagy a szereplői nézőpont egyenes idézését: „Olykor mindannyian arra vágyunk a leginkább, ami a legkevésbé áll a rendelkezésünkre, az anyja alighanem szabadságra vágyott […]” (199.) Míg az ugyanezzel a narrációs technikával bemutatott Lente Bálint összetettebben ábrázolt karakter volt, addig Koroknai érzelemvilágát nem tárja fel kimerítően a regény. Az elvarratlan szálak tengerében éppen a karakterábrázolás, a szereplők belső gondolati tartalmainak bemutatására kerülhetne a fókusz. A tanár mégsem olyan mélységeiben bemutatott karakter, akinek sorsát lebilincselő lehet négyszáz oldalon keresztül figyelemmel követni. Életének legfőbb kérdése, hogyan alakult volna az élete, ha apja halála után nem költözik haza a vidéki kisvárosba édesanyját ápolni. Ez a dilemma sem képes feltölteni elég tartalommal a szereplőt, bár érdekes kontrasztba kerül többek között a testvér, András által. András sikeres üzletember, aki politikai karrierje beindításán fáradozik, méregdrága autóval jelenik meg a szülővárosukban, és rengeteg elfoglaltsága, vagy éppen a külföldi nyaralás okán nehéz kapcsolatba lépni vele. Az éles kontrasztok ellenére Koroknai és bátyja között nem alakul ki jelentősebb konfliktus sem, amikor az idősebbik hazalátogat anyjuk temetésének apropóján.

A történet szempontjából hasonlóan jelentéktelennek és lezáratlannak tűnhetnek a tanár szerelmi életével kapcsolatos történetfoszlányok. Felbukkan egy korábbi, beteljesületlen szerelmet megidézve Eszter, aki egy egyéjszakás kaland után Koroknai megválaszolatlan emailjei között végzi, illetve Borbála, akivel egy-egy jelentőségteljesebb összepillantás ellenére sem kerül közelebbi viszonyba.

Az Akik már nem leszünk sosem kissé már túlzottan líraiba hajló nyelvezete ebben a szövegben finomodni látszik – ebből a szempontból tekinthető sikerültebbnek a második regény, mert nagyobb szabadságot enged az olvasó képzeletének. A regényszöveg a korábban felvázolt karakterközpontúság okán kevesebb tájleírást tartalmaz, kevésbé hangsúlyoz túl egy-egy mozzanatot, ezzel nagyobb teret engedve az „imaginárius rétegnek” (a képi ábrázolás direktsége ellenében), mely problémát korábban Bartók Imre cikke(2) vetett fel Krusovszky prózai nyelve kapcsán. Bartók kifejti, hogy az olvasó részéről hozzáadott konstruktív, kreatív folyamatok kizárásával a készen kapott értelemalakzatok azonosításává válik a befogadás. Ebben állt a szöveg „szabadsághiánya”, mely a cikkíró szerint összekapcsolható a szereplők szabadsághiányával. A Levelek nélkülben már nem látjuk ennyire kijelölve a szereplők és az olvasó útját, ebből a szempontból tehát felszabadultabb olvasásfolyamatot ígér a regény – jóval kevesebb ilyen szövegrésszel találkozhatunk: „[…] elég jól megismerte ahhoz az anyja hallgatását, hogy ráérezzen a belőle áradó sokfajta csönd eltérő állagára” (57.).

Míg a sokat emlegetett első regény kapcsán a forgatókönyvszerűség, a cselekmény kompaktsága és az összefüggések lekerekítése, a rejtély feloldása hozta meg a sikert Krusovszky Dénesnek, látszólag mindezek ellenében íródott második kötete. Kérdés, hogy a hiány felmutatásával és érzékeltetésével mi marad az olvasónak.

Krusovszky Dénes, Levelek nélkül, Magvető kiadó, Budapest, 2023, 512 oldal, 5499 forint.

(1) Deczki Sarolta, Bazi nagy magyar lagzi, műút.hu (2018.11.14.)

(2) Bartók Imre, Akik már nem leszünk sosem, avagy a csalódás, amit Trónok harcának hívnak, dunszt.sk, 2019.06.06.

A szerző portréját Valuska Gábor készítette.