Nyitányként a költő felolvasta az Átvilágítás, az Életpálya-modell, A magatartásfelügyelő jelentése és a Szenvedő című verseket, majd a moderátor kifejtette, Láng előző könyve, a Személyes okok megjelenése után legtöbbször a személyesség és a nyilvánosság közötti kapcsolatról beszélt a kritika. Emellett a szerző a Kortárs Online-on megjelent műhelyesszéjében az állította, hogy egy új kötet mindig a dolgok aktuális állását mutatja az életművön belül. L. Varga arra volt kíváncsi, ez a mondat hogyan vonatkoztatható a Ház, délutánra. Láng elmondta, eredetileg az előző kötetet sem szerette volna két ciklusra osztani, úgy tervezte, hogy majd jönnek egymás után a versek mindenféle elválasztás nélkül, ami végül az új műben jöhetett létre.

Hozzáfűzte, ez a könyv kevésbé akar megfelelni bárminek, kényelmes, otthonos állapot jellemzi a könyvet, ami alkalmas visszatekintésre és elemzésre egyaránt.

L. Varga a könyvborítóra tért ki, hiszen mindkét könyv Láng fényképeinek felhasználásával készült. Az előző könyvön kívülről látjuk a házakat, az új pedig a címében viszi tovább a motívumot, ami miatt a moderátor arra volt kíváncsi, a tér milyen poétikai téttel bír a szerző költészetében. Láng elmondta, sokkal több ebben a könyvben a személyes tér, mint az eddigiekben, ráadásul olyan helyek, amelyekről amiket ismer, mióta az eszét tudja, de ahogy a borító is egy lefelé néző tekintet szemszögéből látható, úgy ezeket a tereket is eltávolította magától.

A moderátor szerint a költőt az érdekli, a nyelv hogyan teszi külsővé a belső megéléseket, mire Láng elmondta, nagyon érdekli, mennyiben különbözik egymástól az irodalmi és a beszélt nyelv. Már a Személyes okok is rengeteg idézetet, függő beszédben írt megszólalást rejtett, néhol még a saját gondolatok is önidézés formájában jelentek meg. A valahonnan kiemelt és valahová beillesztett mondatok esetében mindig az utóbbi művelet érdekes, az, hogy milyen kontextusban találhatják meg újra a helyüket. Elmondta, arra volt kíváncsi, hogyan lehet idézett mondatokból felépíteni egy-egy történetet. L. Varga szerint a könyvben több olyan szöveg szerepel, ami párbeszédet feltételez, de lehet, hogy ezek valójában monológok és mindegyik hang a beszélőhöz tartozik, ez az önidézetes forma pedig semlegesíti a vallomásosságot. Arról is beszélt, a költő átformálja a valahonnan kigyűjtött, kihallott idézeteket, amik új térbe kerülnek, de ezekben a terekben már mondtak előtte valamit, így a nyelv mindig felidézi a korábbi megszólalásokat, visszautal rájuk. Láng elmondta, sosem ragad ki úgy egy-egy mondatot, hogy elvesszen az eredeti szövegkörnyezet, sőt, ez a kiragadás felstilizálja a hétköznapi párbeszédet, amiben elhangzott.

Szerinte ez a gesztus a naplóíráshoz hasonlít, vagyis különböző fajtájú és kategóriájú emlékek kerülnek rögzítésre. Elmondta, sosem tudott fantáziából írni, mindig dokumentarista jellege volt a szövegeinek.

A következő kérdés azt kívánta feltárni, a benyomások, elkapott pillanatok, amikből a felolvasott versek építkeznek – hajókikötés, ajándékozás –, túlmutatnak-e önmagukon a szerző fejében.

Láng elmondta, sokáig matróz akart lenni. Mikor Berlinben járt iskolába, sokat küzdött a tanulással, mert nem igazán tudott németül. Májusban volt egy osztálykiránduláson, amikorra már egész jól megtanulta a nyelvet, így nagyon felszabadító volt számára az eseményt.

Napközben hajóztak, éjjel a kikötőben aludtak, ő pedig mindig téblábolt a fedélzeten, amikor megfigyelte, hogy nők töltik be a legénység pozícióit, akik könnyed csuklómozdulatokkal életmentő vagy legalább balesetelkerülő manővereket hajtanak végre, ami párhuzamba állítható a költészettel, az alkotómunkával. A másik motívum kapcsán pedig nevetve kifejtette, elképzelte magát ajándékként, miközben arra jutott, ez egy nagyon hálátlan szerep, hiszen vagy örülnek neki vagy nem, vagy visszaváltják a boltban vagy hagyják kallódni, de ő maga – az ajándék – nem befolyásolhatja ezeket a folyamatokat. A szerző szerint vannak olyan élethelyzetek, amikor ez a tárgyias jelleg valósággá válik és ahogyan az ajándék sem tudja viszonozni az örömöt, amit kap, úgy a hétköznapokban is megjelennek egyes helyzetek, amik nem kölcsönösek.

L. Varga újra a műhelyesszére hivatkozott, amiben Láng azt állította, egy lendületből ír, ahogy jön az élmény, ami valamilyen versszituációt eredményez, egyből megírja belőle a verset, ami vagy sikerül vagy nem. A költő elmondta, ez a munkamódszer az évek során nem változott, úgy érzi muszáj azonnal munkához látnia az érdekes helyzetek kapcsán, különben elveszik az anyagban, elfelejti, hogy mit akart eredetileg. Megemlítette, nemrég letörölt mindent a számítógépéről, ahol volt néhány vázlat. Ha ezek fontos szerepet töltöttek volna be az alkotói munkafolyamatban, akkor tragédiaként élte volna meg mindezt, így viszont nem számított, mert úgy érzi, amelyik szöveg a felénél leáll, miközben íródik, annak meg kell halnia.

A moderátor arra tért ki, az elhangzott Életpálya-modell című szöveg kapcsán felmerül a versírás terapikus jellege, de mindig eltávolítva. Hozzáfűzte, az irodalom egyszerre előidézi az objektivitást, illetve Láng egy korábbi magyarázatára hivatkozott, a Személyes okok mint cím erősen utal a távolmaradásra, a gyakori szófordulatra: személyes okok miatt nem tud valaki valahol megjelenni. De ott van az is, hogy a tapasztalatok által jelenik meg az átélhetőség, a bevonódás. L. Varga arra volt kíváncsi, a nyelv maga is ilyen-e, hogy a versek írója kénytelen alkalmazni ezt az ellökődést, miközben ahhoz, hogy megértsük egymást, mindig kell legyen személyes perspektívája a megszólalásnak. Láng véleménye szerint a nyelv egy nagy csapda, nemcsak az írás, a beszéd szintjén is, hiszen minél pontosabban akarunk megfogalmazni valami, annál távolabb kerülünk tőle. És közben annál több lehetőség nyílik meg azzal kapcsolatban, hogy mit is mondhatnánk még .

Az élményhez, a tapasztalathoz nem férkőzik hozzá a nyelv, a beszéd mindig absztrakció. A legprimitívebb ember áll a legközelebb az érzéseihez, hiszen az egyszerű kifejezésmódokból tisztán látjuk, milyen hangulatban, lelkiállapotban van.

Ezután elhangoztak a Trentignant-ok nyomok a villamoson, a Mit rejt a kő?, az Illúziók tárháza és a Ház, délután című szövegek. A kérdező a különböző nem irodalmi műfajok használatát, és ennek  hagyományát említette meg, vagyis azt, hogy a szerző elhangzott verseiben sokszor idéződnek fel képek, filmek, szobrok, ami nem példa nélküli az irodalomtörténetben, itt azonban alapos életrajzi oka van. Majd arra tért ki, a címadó szöveg nagyban emlékezteti őt Mészöly Miklós Film című regényére, amiben a T/1-es elbeszélő hangja közbeiktatódik a képzelt filmforgatás történéseinek narrállása során. Arra volt kíváncsi, hogyan csapódik le a versírás folyamatán az, hogy a szerző több művészeti területen alkot, mire Láng elmondta, sosem gondolkodik más megalkotási formán, amikor ír, viszont az érdekli, hogyan tükröződik a művész személyisége a műalkotáson.

A rövid elemzés után, mely szerint a látás, behunyt és kinyitott szem, valamint az álomképek motívuma végigvonul a köteten, L. Varga arra volt kíváncsi, mi ennek a valós szerepe  a versekben, mire a költő elmondta, szerencsésnek tartja, hogy nagyrészt emlékszik az álmaira, legyen szó egy társ megjelenéséről vagy egy macska meggyilkolásáról. De úgy véli, az álom önmagában költészet, a legkönnyebb alkotási mód ezek átültetése valamilyen művészeti ágba, hiszen olyan rétegeket tárhat fel, amikhez a fantázia kevés. Végezetül elhangzott az Oda-vissza és Közelgő vihar, ingamozgás, a szerző pedig a bemutató után dedikált.

A beszélgetés megtekinthető a Kis Présház Facebook-oldalán.

Fotók: Mariia Kashtanova