Az est elején Sándor L. István röviden ismertette a kötet megszületésének történetét, valamint a kifejezetten színházi könyvekre szakosodott Selinunte Kiadó célkitűzéseit. Bár Forgách András jelentős sikereket ért el színházi bemutatóival, mégis hosszú ideje nem jelentek meg drámái könyvformátumban. Mint bevallotta, arra várt, hogy a kiadók akarják ezt a kötetet, a Selinunte pedig vállalkozott a hiánypótló feladatra. Forgách kiadványa az egyrészt újonnan írott műveket, másrészt az elmúlt harminc-negyven évben meghatározó szerzői életműveket összefogó Kortárs drámaírók sorozatban kapott helyet, olyan impozáns névsorhoz csatlakozva, mint Darvasi László és Kárpáti Péter.

Sándor L. elsőként a fülszöveggel kapcsolatban tett fel kérdést Forgáchnak. Elmondása szerint két irányból lehet közelíteni a drámákhoz, az irodalom és a színház szempontjából, és azért elégedett a választott részlettel, mert a színházi ember nézőpontja érvényesül benne. Ennek mentén kíváncsi volt rá, hogy Forgách is színházi emberként definiálná-e önmagát. A szerző elárulta, kezdetben egyáltalán nem foglalkoztatta a színház, inkább a filmeket szerette. Mindössze megragadható álláslehetőséget látott a dramaturg szakmában, írói ösztöndíjként tekintett rá. A kecskeméti színházi élet azonban beszippantotta, élvezni kezdte, mennyi különböző oldalát pillanthatja meg a helynek és az alkotásban résztvevő embereknek.

Ezek után a drámaírásra – mint azt a kiadóvezető tréfásan megjegyezte – azért tért át, mert míg a dramaturgokat általában a színlap alján, addig a drámaírókat a tetején szokás feltüntetni. Forgách a drámák kapcsán is a kötet megjelenésénél említett elvét hangoztatta, miszerint felkérésre dolgozik a legszívesebben. A friss válogatásba viszont hét olyan darab került, melyeket önszántából írt, köztük a két legsikeresebbje, A kulcs és a címadó A játékos. Utóbbi Dosztojevszkij-adaptáción kívül számos más jelentős szerző, például Gabriel García Márquez és Danilo Kiš regényeit is feldolgozta, ám ezeket a szerzői jogok miatt nem publikálhatta a kötetben. Forgách örömmel fogalmazta meg, hogy a kiadvány összeállítása koherens világot alkot, „van egy zenéje”, ami összefogja a műveket. A tény, hogy manapság nem az ilyenfajta szerzői darabok népszerűek, nem érdekli, a lényeg, hogy saját írói világának fontos aspektusa nyilvánul meg a végeredményben.

Sándor L. István ezt követően a több kortárs drámaírót felfedező Radnóti Zsuzsához fordult azzal a kérdéssel, miképpen talált rá Forgách Andrásra, beváltotta-e a hozzá fűzött reményeket. Radnóti azt felelte, természetesen beváltotta, rátalálnia pedig nem volt szükséges, hiszen Forgách maga jelentkezett nála egy, a Vígszínházi portán hagyott írásával. Ezen a ponton kisebb derültséget okozott, hogy Forgách és Radnóti eltérő emlékeket őriznek arról, melyik volt a szóban forgó dráma: a dramaturg ragaszkodott a Mandulákhoz, viszont a szerző szerint A játékosnak kellett lennie, hiszen a másik darabot már az első pillanattól a mentora gondozta. Radnóti elismerte, valószínűleg azért a Mandulák maradt meg az emlékezetében, mert Forgách drámái közül ez volt az első, ami igazán megérintette őt. A játékost illetően Forgách méltatta Radnótit, mivel nem sokan fogadták volna be kísérletező jellegű, ötvenhat, kizárólag betűkkel és számokkal megnevezett karaktert felvonultató drámáját. Támogatójának sikerült megtalálnia az egyetlen embert, Nádas Pétert, akinek oda lehetett adni ezt a darabot, így bekerülhetett a Dinamit című antológiába.

Következőként a moderátor azt a merész kérdést intézte Radnóti Zsuzsához, hogy írt-e Forgách András igazán maradandó anyagot. Radnóti elsőként az egy római császár végnapjait bemutató Viteliust emelte ki mint hihetetlenül szellemes és gonosz, mégis remek szerepet nyújtó drámát, mely a hatalom ma is aktuális szörnyűségeire szintúgy rávilágít. Emellett neki a személyes kedvence a korábban már említett Mandulák, ami sajnos nem ért el akkora népszerűséget, mint Forgách más művei. A dramaturg számára azért sugárzó ez a darab, mert egy különös család sorsán keresztül mutatja be nagyon pontosan, didaktikusság nélkül az adott korszakot. Forgách elmesélte, egy csehovi hangulatú családtörténetet akart írni, és csak később döbbent rá, mennyi elemében közös A kulccsal, hogy lényegében mindig ugyanazt a tébolyult családot írja. Azonban későbbi, nyersebb hangvételű írásaihoz képest „kicsit pasztell”, éteri finomságú, tele szubtilis utalásokkal, talán emiatt nem kedvelik annyira a rendezők.

Sándor L. István megerősítette, hogy Forgách András remek szereplőket és helyzeteket képes kitalálni, de hiányérzetet kelt benne, hogy a szerzőt nem igazán érdeklik a történetek. Forgách helyesbített: a történet létezik, csupán rejtve marad, a nézők és kritikusok pedig hajlamosak nem nézni a felszín alá. Őt viszont jobban izgatják a felszín alatt maradó történetek, akkor is, ha ezzel a cselekményesség ellen dolgozik. Az író ezt ahhoz hasonlította, hogy kamaszkorában a Gábor Miklós főszereplésével készült Hamletből egyedül a szellem suhanását találta maradandónak, ellenben az azóta látott jó előadásoknak sokkal nagyobb volt a tétje, ami a rejtett történetekből kibontakozott. A kiadóvezető itt a kötetből A fiú című drámára hivatkozott, melyben rengeteg különböző történetszál indul el, ám ezek mégsem futnak ki sehová, vagy legalábbis nem úgy, ahogy az olvasó elvárná. Az írás, ahogy A kulcs is, a Spanyol lovasiskola című etűdsorozat részeként látott napvilágot, ahol Forgách azzal kísérletezett, miképpen tud mindössze két-három szereplővel drámai helyzeteket teremteni. Ez a technika annyira foglalkoztatja Forgáchot, hogy szívesen tanítaná is drámaíráskurzus keretében.

A Mandulák Zilahy Tamás által rendezett tévéfilmváltozatából ízelítőként levetített negyedóra után a moderátor ismét Radnóti Zsuzsát kérdezte, ezúttal arról, egyszerű-e egy szövegben meglátni, hogy színpadra való-e, mivel úgy véli, napjainkban nehéz helyzetben vannak a kortárs drámák a színházi világon belül. A dramaturg ezt másképp látja, szerinte a színházak számára a közönség megszólítása a fontos, legyen szó klasszikus vagy friss darabról. Forgách is pozitív példákat tett hozzá: az Örkény István és a Katona József Színház újdonságait, ezenkívül Pintér Bélát mint szerzeményeivel önálló jelenséggé váló drámaírót.

Sándor L. István befejezésül arról érdeklődött, mikor ment el Forgách András kedve a drámaírástól. A szerző ellenkezett ezzel az állítással, ugyan bevallotta, hogy mostanában jobban érdekli a próza, de továbbra is szívesen ír drámákat, ha kimondottan őt keresik meg az ötlettel. Darabjainak megrendezésével szintén próbálkozott, ám csak kíváncsiságból. Úgy gondolja, nincs olyan „rendezői világa”, amilyen írói.

A beszélgetés bejelentéssel zárult: május 18-án, a Katona József Színházban a könyv újabb bemutatójára kerül sor, melynek középpontjában a kötet első és utolsó darabja, A játékos és A kulcs áll majd, valamint A kulcs Ascher Tamás rendezte előadásának részletét is megtekinthetik az érdeklődők.

Képek forrása: Írók Boltja, Selinunte Kiadó - Facebook