Závada Péter költészete folytonos megújulások tablója. A kötött formákkal, majd a vallomásos líra sajátosságaival operáló első két kötetet követően a harmadik, Roncs szélárnyékban című könyvtől kezdve dominálnak a fenomenológiai érdekeltségű, tárgycentrikus és térpoétikai aspektusok az életműben. A negyedik, Gondoskodás című könyv sajátossága az volt, hogy a harmadik kötetben kidolgozott versnyelvet ökokritikai perspektívába helyezte. A muréna mozgása újabb váltással él, ezúttal a tudományos, szakirodalmi tényezők állnak a fókuszban. Az új irányvonalat már a Gondoskodás záróverse, A műértelmezés szőre előrevetítette, mely vers az esszé műfajának értekező jellegét vegyítette organikusan a kötetlen költői képhasználattal. A műértelmezés szőrében alkalmazott eljárásmód tovább munkál az új könyv szövegeiben, így azok az esszévers magyar irodalomtörténetben ritkán felbukkanó és kevésbé kutatott műfaját gazdagítják.

Az esszévers műfaji hagyományának centruma a francia avantgárd és neoavantgárd irodalom, kiváltképp Francis Ponge költészete, de megemlíthetők még olyan szerzők is, mint Antonin Artaud vagy Philippe Jaccottet. Nem olyan meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy a francia eszmetörténetre milyen nagy hatást gyakorolt a 20. században a fenomenológia módszertana, elég csak a tárgyi észleléseket és objektív leírásokat középpontba helyező nouveau roman regényirányzat bőségére gondolni. Az esszéisztikus jellegzetességek verssel való hibridizációjára az elmúlt évekből magyar irodalmi példákat is találni. Závada Péterén kívül Szabó Marcell, Vörös István és Kerber Balázs életművében lelhetőek fel ilyesfajta kísérletek.

A muréna mozgása három részre tagolódik. Az elsőben két szövegcsoport (A gonoszság története és Ingamozgás) versei váltakoznak. Igencsak szerencsés kompozíciós elv ez, ugyanis a két szövegcsoport különálló ciklusként túlzott redundanciát és monotonitást eredményezett volna, keveredésük viszont sodró dinamikát kölcsönöz nekik.

Így az első rész kompozíciós értelemben azt az „oda-vissza játékot” valósítja meg, amit a kötet címével jelölt muréna-mozgás, valamint a Kettős inga nyitánya is nyelvileg leképez: „[n]em véletlen, csak kaotikus – egymásra / hanyatló görbék, játékukban dupla / szabadságfok szédít” (11.).

A gonoszság története nem esszéisztikus, „hagyományosabb” verseinek keretrendszerét a történelmi múlt egy-egy időszaka szolgáltatja. Belecsöppenhetünk a középkori jobbágyság egyszerre brutális és monoton hétköznapjaiba (A derékba törés fokozatai), elborzadva szemlélhetjük a 17-18. századi arisztokrácia tagjait, akik unalomból a rókadobálás nevű, közkedvelt állatkínzással szórakoztatják magukat (A nemesi sznobéria komikuma), vagy éppen a nagy földrajzi felfedezések korában a portugálokkal együtt utazva tehetjük fel a kérdést, vajon a rengeteg, feleslegesen kiontott vér jogos ár-e egy „jövedelmezőbb korszakért” (Az ismert világ térképének újrarajzolása). Nem csak az erőszak, a kegyetlenség és az amoralitás szolgáltatják az alaptémát, számos egyéb téma is felbukkan, mint a hatalom és az elnyomás dialektikus összefüggésrendszere (A csizmadiák utcáján), a múlt rekonstruálhatóságának és narratívába ágyazásának kérdésköre (Thomas Garrison naplója, El Zotz-i ásatás, Peten régió, Guatemala; Buckingham Glosternél), valóság és illúzió nem oppozícióként, hanem korrelációként megjelenített viszonya (Szent Apollónia mártíromsága; Az illúzió gyarmatosítása), vagy a művészet elinflálódásának veszélye annak áruként való felhasználásakor (A túra).

Závada Péter (fotó: Máté Péter, Jelenkor)

Ezek a versek precízen összerakott szövegek, ami különös módon néha a hátrányukká válik. A kontextusteremtés, a történelmileg hitelesnek ható leírások megkonstruálása esetenként háttérbe szorítja az izgalmas költői képeket és nyelvi megoldásokat. Például a Huizinga-montázs nők helyzetét érzékeltető, pár soros csiga-hasonlata önmagában érdekesebb, mint a szöveg többi része. Ezeknek háttérbe szorulása azért is fájó pont, mivel máskor olyan ötletes megoldásokkal találkozhatunk, mint az alábbi: „[a]hogy a naprendszernek egyetlen napja, / a kontinensnek csak egyetlen Napkirálya lehet. / Mégis kettő virrad, mióta méltó bécsi tükre vagyok / fényűző francia ellenfelemnek” (A nemesi sznobéria komikuma, 23.)

Ezzel szemben az Ingamozgás esszéversei tobzódnak a kreatív ötletekben. Az egyik első ilyen szöveg, A fül bőségszarujában bravúros módon rétegzi egymásra a fül képzetéhez tartozó intertextusokat a triptichon-festészettől kezdve a Marszüasz-mítoszon és az idősebb Hamlet megmérgezésén át Van Gogh lemetszett hallószervéig. Ezt tetőzi, hogy Závada Péter versnyelve soha korábban nem működtetett ennyi iróniát és humort, azok eddig csupán dramaturgi és drámaírói munkásságában kaptak központi szerepet. A tudományos igénnyel levezetett gondolatmenet talányos, de modoros részeit jól ellentétezik az abszurd szöveghelyek. Az említett versben például a szabadasszociációk hömpölygő folyama Szűz Mária szatirikus képében csúcsosodik, aki „szűzhártyája helyett inkább / dobhártyáját feszítette ki az árbócra vitorlának, / hogy révbe hajózzon.” (13.)

Az Ingamozgás esszéversei a szokatlan képzettársításokon kívül az értekező, teoretikus szövegek valahány jellegzetességét mutatják, azokat egyszerre működtetik és kiforgatják: a retorikai alakzatokban való tobzódás – „tudniillik”; „ennél fogva”; „nemkülönben”; „végeredményben” stb. –, az (ál)logikai levezetések és megállapítások– „[h]a kulcs az lehet, aminek fogazata van, / akkor zár az, ami ijedtében lenyeli nyelvét. / Míg nyelvezete csak akkor van, ha a kattogás is / beszéd (A kulcs, 40.) –, valamint a képzavarig fokozott, összetett jelentésstruktúrákat képező metaforák – „[a] vers minden bizonnyal vak sündisznó” (Oidipusz-sündisznó, 20.); „[a]z idézőjel tükör” (Negatív torony, 27.) – mind a gondolkodás és a nyelv viszonyrendszerét problematizáló, kísérletező eszközökként jelennek meg. Ugyanúgy hordoznak magukban „eszmei komolyságot” és „esztétikai önfeledséget”, miképpen a Kettős inga című vers tanulsága szerint a nyelvi jel egyszerre mutat önmagára és önmagán túlra. A Kettős inga egyébként egyfajta „tételverse” a kötetnek. A szöveg középpontjában álló metafora, a tintahalat üldöző muréna jel és jelentés komplex szemiotikai rendszerét helyezi fókuszba. A vadász-préda analógián keresztül nem csak a saussure-i jelelmélet összefüggései tárulnak fel (jel és jelentés megkülönböztetett, de nem elválasztható fogalmának jellegzetességei), a képlet kiterjeszthető a kötetstruktúrára is.

A költészeti („enigmatikus”) és teoretikus („értekező”) tényezők dinamikus párharca egymásra utaltságuk elismeréseként nyilvánul meg: a cél nem az, hogy az egyik legyőzze a másikat, hanem a küzdelem „bősége”.

A muréna mozgása verseinek esszéisztikus aspektusait mindezek mellett az is gazdagítja, hogy rengeteg filozófiai, esztétikai és ismeretterjesztő munkával lépnek közvetlen interakcióba Austin beszédaktuselméletétől kezdve (Angyali üdvözlet) Plinius anekdotáján keresztül (Kettős inga) Derrida Mi a költészet? című tanulmányáig. Utóbbi szolgáltatja az Oidipusz-sündisznó című vers alapmotívumát, az összegömbölyödő sündisznót mint költészetallegóriát, amelyhez Závada Péter hozzárendeli az Oidipusz-történet jellegzetességeit. A szöveg a hermetikus költészeti hagyomány és a jelentéstársításon alapuló lírai tendenciák kettősségének ironikus, ars poeticus leleplezéseként értelmezhető, hiszen a szöveg a megmutatás és elrejtés játékával a megmutatás és elrejtés játékosságáról értekezik. Emellett a vers interpretálható a szerző egy korábbi verse, az Oidipusz szatirikus újraértelmezéseként is a „rápillantás hűvös távolságából” (21.)

A muréna mozgása könyvbemutatója a PécsLIT Fesztiválon (fotó: Tóth László, PécsLIT)

A kötet második részének Munkajegyzetek főcímű verseit az köti össze, hogy mindegyik valamilyen alkotótevékenységhez kapcsolódik, mint a színház- és drámaelmélet (Az Ofélia- és a Melinda-mítosz hasonlóságai; Pièce bien faite), a performanszművészet (Hangoskönyv; Végtelenített szalag), de találni példát olyan szövegekre is, melyek a művészetet poszthumán keretrendszerben kísérlik meg elgondolni (Hámlás; Derengés). Az egyes versek önmagukban ugyan kellően érdekesek, viszont a cikluskompozíció sajnos kissé esetlennek, félkésznek mutatkozik. A főtémán kívül nem igazán tartja össze semmi a verseket, mintha azok nem kommunikálnának egymással, nem egészítenék ki egymást. Ráadásul az utolsó négy vers az eltérő központozással, sortöréssel és versnyelvvel olyan érzést kelt, mintha ezek egy teljesen másik kötetanyag részei lennének. Bár a tartalom szempontjából illeszkednek a könyvhöz, formai szinten igencsak kilógnak belőle.

A könyv utolsó részét – hasonlóan a Gondoskodáshoz – egyetlen hosszúvers képezi, melynek címe Egy alma határai. A szöveg főtémája az önvizsgálat, a lényegmegragadás és a nyelvivé tétel kapcsolatrendszere. A lényegmegragadás husserli fogalmának használata indokolt. A kötet versei közül ebben érhető tetten a fenomenológiai érdekeltség legközvetlenebb módon.

Tulajdonképpen az Egy alma határai a fenomenológiai redukció módszertanának egyfajta átkeretezéseként, problematizálásaként is interpretálható: a versbeszélő a külvilág létére vonatkozó feltételezéséinek felfüggesztésével küszködik, az érdekmentes szemlélő pozícióját igyekszik betölteni úgy, hogy közben érdekében áll értekezni erről a pozícióról.

Emellett a vers felépít egy életműértelmező, műhelynapló-szerű, pszichoanalitikus olvasati lehetőséget. A személyes problémáival küzdő, attól mindenáron eltávolodni igyekvő, és az észlelt világ felé forduló versbeszélő tevékenysége párhuzamba állítható Závada Péter költői munkásságának alakulásával. Ezzel egyidőben ki is forgatja ezt az alakulástörténetet, hiszen a szöveg a tárgyias közlésmódot visszavezeti az alanyi líra tartományába. Ennek az olvasatát erősítik a versben felbukkanó olyan motívumok, melyek az életmű korábbi verseiben is megjelentek már, pl. a kastélykert, a bástya, a színházelméleti elemek, de ilyen a címben szereplő, lényegéig hántolt alma motívuma is, mely a Gondoskodás egyik versének, a Távolabbi héjnak eszmeiségét bontja ki (ez esetben a szó átvitt és konkrét értelmében is.)

A muréna mozgásának megalkotása nagy intellektuális munkát követelhetett, így hasonlóan nagy munkát fog igényelni a befogadása is. Azonban olvasása legalább annyira játék, mint amennyire munka, hiszen a kulcsot „bármikor megtalálhatjuk”, hogy aztán „megízleljük” (A kulcs, 40.) A kérdés már csak az, merre halad majd ezek után Závada Péter költészete, miféle balesetet okoz legközelebb a versnek nevezett, úttestre merészkedő sündisznó?