Az előadás az Örkény Színház nagyszínpadának lecsupaszított fekete terében játszódik, csak a két oldalról nyíló ajtók és egy irodai forgószék töri meg az ürességet és játszik még szerepet, illetve ez a tér telik majd meg a felfújt óriás zöld nejlon szemeteszsákkal és annak maradványaival. Az üres tér a színház alapja, ahogy ezt Peter Brook megfogalmazta, ha már bejön valaki, elkezd beszélni, mozogni, és van, aki ezt nézi, megszületik a színház. Csakhogy nem mindegy, a közönség tud-e menni a színészekkel és az előadással, vagy sem, „élő” vagy „halott” színház születik. A klasszikusok színre vitelénél sajnos gyakran marad halott a színház, ha a rendezés nem tudja a kortárs közönség érdeklődését felkelteni, és csak a poros hagyománytiszteletre alapoz. Gáspár Ildikó rendezéseinél szerencsére sosem látjuk ezt a kultikus, unalmas felfogást, azonban az minden előadásnál kérdés marad, a kortárs, modern felfogás tud-e működni a közönség számára.

Lenne sok kapcsolódási pont a 19. század végi orosz és a mai magyar nyomorultak között: alkoholizmus, társadalmi lecsúszás, végleges elkeseredettség, gyermekprostitúció vagy pedofília, szegénységből fakadó családi tragédiák, érdekházasságok és általános boldogtalanság a társadalom alsóbb szintjein. Odafönn pedig az „önjelölt Napóleonok” és trükkös üzletemberek uralkodnak és gazdagodnak. Hát csoda, hogy egy elkeseredett fiatalember, aki fasiszta Übermensch eszmékkel kacérkodik magára hagyatottságában, gyilkosságra vetemedik? Sajnáljuk-e, szánjuk-e, hiszen négy napig fekszik ideglázban a tett után, és utána is szinte keresi a rendőrnyomozóval való intellektuális párbajt, félig-meddig feladva magát? Vagy elítéljük, és távolságot tartunk tőle?

Ha picit messzebbről szemléljük az előadást, látjuk ezeket a párhuzamokat és kérdéseket. Azonban a nézőtéren ülve nem tudunk igazán közel kerülni sem a problémákhoz, sem Raszkolnyikovhoz (Polgár Csaba). Pedig minden becsületesen el van mondva, a Pussy Riot-maszkokba és Örkény Színház-logós melegítőbe öltözött kórus tájékoztat minket arról, hanyadik napon járunk, a történetet végigviszi a produkció, jól lehet követni, hiába viseli mindenki ugyanazt a fekete melegítőalsót és kapucnis pulcsit (Raszkolnyikov fehér pólója az egyetlen kivétel). Közben sok megrázó mini-drámával szembesülünk, Raszkolnyikov anyja (Kerekes Éva) és húga (Kókai Tünde) személyes tragédiája és önfeláldozása, Marmeladov (Friedenthal Zoltán) és családjának története elkeserítő, sőt, még gyerekszínészek révén is megpendül az alkoholizmus mindenre megoldást kínáló, de pusztító illúziója. Velük szemben Hajduk Károly Luzsinként és Terhes Sándor Szvidrigaljovként a „győztesek” oldaláról pedig túl jól ismerős figurák nekünk a mai Magyarországon is.

Ezen mozaikjelenetek és a kreatívan megálmodott, jelentéstelien Pussy Riot-jellegű kórus nagyon izgalmas zeneisége jelentik az előadás erős pillanatait. A színészeknek köszönhetően még ilyen pici, rövid térben is, ami nekik adatik, belepillantunk a nyomor bugyraiba, az emberi szenvedésbe. Az oldalról, „kintről” érkező rendőrnyomozó, Porfirij (Mácsai Pál) pedig a két világ közti semleges szakmaiságot közvetíti – Columbóként szórakoztat, de felderíti a bűnt. A színészi játék remek, de ehhez sajnos nem igazán tud hozzáadni pluszt sem a kamerahasználat, sem egyéb trükkök. Egyedül a hatalmasra felfújódó, az egész színpadot elfoglaló zöld szemeteszacskó hatásos metafora, mely a falhoz szorítja Raszkolnyikovot, erőteljes képben megmutatva, hogy ez a szűkre szabott világ nem ad neki más lehetőséget, mint a bűnt.

Ezen hatásos színpadi metafora kivételével viszont a tér üres marad: a fekete csupasz falak sem igazi klausztrofóbiát (a regénybeli Raszkolnyikov odúját), sem a nyomor sötétjét nem adják át igazán, csak valami ürességérzés járja át az előadást, és ez jellemzi a főhőst is, akit követnünk kéne. Talán túl intellektuális ez a Raszkolnyikov, talán túl idős: egy alig huszonéves fiatalemberről könnyebben elhisszük, hogy kétségbeesése világraszóló, és ezért lázálma is szélsőséges magáról mint zseniről, és a nem túl kedves öregasszonyról mint értéktelen társadalmi és emberi elemről.

Polgár Csaba kiváló színész, de az előadásban tőlünk távol marad érzelmileg – lehet, hogy ez a cél, de így kiürül a Dosztojevszkij-regény humanizmusa, melyben a megértés és a megbocsátás csírája is ott rejlik az alkoholista, családját tönkretevő Marmeladovval vagy a gyilkos diákkal szemben. Ez a Raszkolnyikov simán kegyetlen: sem barátjával (Borsi-Balogh Máté), sem az anyjával, húgával szemben nem tud kedves lenni, pillanatokra megszán idegeneket, majd önmagára fordítja ismét a tekintetét. Egyetlen egyszer kerülünk csak közel hozzá, amikor egy gyermekkori élményét meséli. De hiába idézi fel az ok nélküli kegyetlenséggel való első szembesülésének pillanatát, nem tanul belőle, csak filozofál tovább, kívül maradva az emberi együttérzésen. Így, mikor a végén kijelenti: „Egy féreg vagyok, nem zseni”, nem tudjuk igazán sajnálni.

Lett volna pedig miről beszélni – a mai Magyarországon sok fiatal érzi abszolút kilátástalannak az életét, nem látva, hogy bármikor vagy bármitől is jobb lehet a helyzete, a világ. A nyomor sötét változatai is itt vannak velünk. Mégis, ebben az előadásban, minden erénye s erős pillanata ellenére több az elszalasztott lehetőség, mint a mára is érvényes, élő dosztojevszkiji tartalom.

F. M. Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés

Dosztojevszkij regénye alapján írta: Gáspár Ildikó Görög Imre és G. Beke Margit fordítása nyomán

Kórusszövegek: Tóth Réka Ágnes és Gáspár Ildikó; Zenéjét szerezte: Matkó Tamás

Raszkolnyikov: Polgár Csaba
Porfirij: Mácsai Pál
Dunya, Raszkolnyikov húga: Kókai Tünde
Anya: Kerekes Éva
Szonya: Szaplonczay Mária e.h.
Marmeladov: Friedenthal Zoltán
Katyerina Ivanovna, Marmeladov felesége: Józsa Bettina
Szvidrigaljov: Terhes Sándor
Razumihin, Raszkolnyikov barátja: Borsi-Balogh Máté
Luzsin: Hajduk Károly
Aljona Ivanovna, zálogosnő: Pogány Judit
Lizaveta, Amalia Lippewechsel, Marfa Petrovna: Takács Nóra Diána
Zamjotov, rendőrtiszt: Vajda Milán
Zsukovszkij, orvos; Rendőr: Novkov Máté
Mikolaj, szobafestő; Lebezjatnyikov: Patkós Márton
Nasztaszja: Gellért Dorottya e.h.
Valamint: Mátyássy Kála Cecília, Szilágyi Aliz, Jancsa Hetény, Markó Berzsián, Rátkay Ábel, Balázs-Magyar Nimród, Deim Lorina, Harmati Tímea

Rendező: Gáspár Ildikó
Dramaturg: Ari-Nagy Barbara
Díszlet: Izsák Lili
Jelmez: Szabados Luca
Világítás: Balogh Csaba Andor
Zene: Matkó Tamás
Mozgás: Szabó Veronika
Médiadesign: Juhász András
Díszletasszizstens: Gergely-Farnos Lilla
Szcenikus: Nyegota Krisztián
Asszisztens: Érdi Ariadne
Színházi coach, gyermekvédelmi szakember: Berta Ferenc
Ügyelő: Sós Eszter
Súgó: Horváth Éva

Örkény István Színház
2024. március 24.

Fotó: Horváth Judit