Az utóbbi időkben gyakran járok olyan koncerten, ahol valamely régen feloszlott (majdnem azt mondtam, „feledésbe merült”) együttes játszik, és ilyenkor általában arra vagyok kíváncsi, hogy mi értelme újra éleszteni azt, ami egyszer már elveszett: hogy a zenészek a régi formációban tudnak-e újat nyújtani, vagy csak nosztalgiáznak még egyet.



Bevallom, Alvin Lee egykori zenekara soha nem tartozott a kedvenc csapataim közé: meglehetősen korán a bonyolultabb ritmusok és hangszerelés felé fordult a figyelmem, ez a zene csak háttérzene maradt számomra. Így most némiképp lelkesületlenül igyekeztem az A38-ra - a szokott fél órás késésre számítva épp nyolc órára.

Többszörösen is szerencsém volt, hiszen a koncert pontosan a beígért időpontban, nyolckor kezdődött, így nem kellett sokat várnom, ám még maradt időm viszonylag jó helyet keresni magamnak a nézőtéren. És a koncerttel is szerencsém volt, hiszen minden szempontból a (várható) legjobbat kaptam.

Igyekeztem jól helyezkedni, azaz némi rálátással a színpadra és mégis olyan távol tőle, hogy ne süketüljek meg a hangerőtől. De ez csak viszonylag sikerült, mert szép lassan óriások lepték el a terepet és olyan számban, hogy csak itt-ott kukucskálhattam keresztül a réseken. Persze nem mindenki volt 2 méteres, de az átlag életkor azért jócskán 50 felett járt, időnként megszórva egy-egy fiatalabb csemetével.



A koncert gerjedő gitárral kezdődött, majd a zenészek bejöttek a színpadra, és „belecsaptak a húrok közé”. (Bár orgona-szintetizátor és dob is szerepel a hangszerek között, ez a zene alapvetően a gitárra épül.) Kicsit alaposabban szemrevéve a színpadképet, furcsa kontrasztra lettem figyelmes: a gitáros-énekes-frontember fiatal, nagyjából 20-30-as(nak látszó,) fickó volt, az összes többi zenész azonban 60 feletti, „meglett” férfi.

Miközben a régi hangzású, ám (legalábbis számomra még) ismeretlen számokat hallgattam, és időnként a tömegiszonnyal küszködve az ezúttal valóban szó szerint zsúfolásig megtelt koncertteremben azon tűnődtem, milyen lehet ennyire fiatalon egy régi, legendás együttesben játszani?

No meg a közönség: akik megszokták Alvin Lee szuggesztív személyiségét (és játékát) el tudnak fogadni egy ilyen fiatal „helyettest”? Egyáltalán jó dolog helyettesnek lenni? (Úgy értem egyéniség, kibontakozási lehetőség nélkül.)



Joe Gooch minden szempontból jól töltötte be a szerepét: brilliánsan (és pontosan) játszotta az egykori futamokat, szólókat és éneke is tökéletesen megfelelt a műfaj (és elődje) követelményeinek. Amennyiben újat hozott, az némiképp zavaró volt azonban számomra: a legnehezebb szólókat is (látványos görcsök, illetve más show-elemek nélkül) teljes nyugalomban „lágyan” játszotta – időnként szinte flegmán.

Nem mondható el ez azonban a basszusgitárosról, Leo Lyons-ról: szinte az első perctől vigyor árasztotta el a tisztes ősz hajjal keretezett arcot, és játékába is belekevert egy-két látványelemet. De joggal vigyorgott, hiszen a koncerten láthatóan felelevenedett az egykori legendás fellépések hangulata: a zsúfolásig telt nézőtéren a (nagpapa korabeli) közönség élvezettel rángatózott a ritmusra (és dúdolta a szöveget).

A szólógitáros fiatalsága nem okozott gondot: a közönség elbűvölten figyelte minden „tekerését”, minden szólója egyértelmű sikert aratott. Olyannyira, hogy egyesek alig bírták türelemmel a billentyűs (Chick Churchill kicsit lágyabb, „klasszikusabb”) és a dobos (Ric Lee kicsit hosszúra nyúló) szólóját a második, nagy slágerekkel tarkított (Love Like a Man, Going Home, Good Morning Little Schoolgirl, Sweet Little Sixteen stb.) részben és ezt füttyögéssel, beszólásokkal is jelezték. Hiába, gitárzene ez (és nem az számít, hogy hány éves „nyűvi” a gitárt).

A zenekar, miután rekordközönség körében nagy sikerrel felelevenítette a kora 70-es évek forró hangulatát, rövid ráadást adott, majd a hangosan követelt Choo Choo Mama-val zárta az estet, mindenki teljes megelégedésére.



Eredeti kérdésem azonban megválaszolatlanul maradt. A koncerten láttam, hogy lehet, hogy érdemes feleleveníteni, új vérrel felpezsdíteni a régi R'n'B hagyományt. De hogy ez csupán nosztalgiázás, vagy valami új is születik belőle – nos, erről a koncert alapján nem alkothatok véleményt.

Ten Years After

A Nottingham/Manshield környéki Jaybird, később Ivan Jay and the Jaymen, majd Ten Years After együttest Alvin Lee és Leo Lyons alapította 1960-ban. Ivan Jay 1960-62-ig énekelt benne, 1962-től 1965-ig Dave Quickmire dobolt, ekkor Ric Lee helyettesítette. 1966-ban a Jaybirds Londonba költözött, ahol Chick Chirchill (billentyűk) csatlakozott a csapathoz. Ezen év novemberében a kvartet szerződést kötött egy menedzserrel, Chris Wright-al, aki úgy döntött, hogy a nevet Blues Trip-re, majd Blues Yard-ra (e néven szerepeltek a legendás Marquee Clubban, a Bonzo Dog Band előtt), végül 1966 novemberében Ten Years After-re. 1967-ben meghívták őket a híres Windsor Jazz Festival-ra, és az előadásnak köszönhetően a Deram, a Decca egy alvállalata szerződtette őket. 1967 októberében jelent meg első, Ten Years After című album.

A Ten Years After név egyesek szerint (Jerry Hopkins) onnan ered, hogy Alvin Lee, aki nagy Elvis Presley rajongó volt, 10 évvel Elvis után indította zenekarát. Mások szerint létezett egy ilyen nevű londoni rádióállomás 1966-ban.



A skandináv és észak-amerikában turné után 1968-ban a Ten Years After kiadta második, koncertalbumát Undead címmel, első „klasszikus” slágerükkel, az I'm Going Home-al. Stúdióalbum követte, a Stonedhenge, másik „klasszikus” slágerükkel, a Hear Me Calling-al. 1969-ben a Newport Jazz Festival-on léptek fel (ahová először hívtak meg rockegyüttest), majd augusztusban Woodstock-on. Az 1970-es években jelent meg a Love Like a Man, az ötödik, Cricklewood Green című lemezen. (Olyan lemez, amelynek az egyik oldalát 45-ös, a másik oldalán pedig 33-as fordulatszámon kell hallgatni.) Ez év augusztusában 600 000-es közönség előtt játszottak a Wight-szigeti fesztiválon.



1971-ben jelent meg A Space in Time címmel a következő – valamivel kommerszebb – album, legnagyobb sikerükkel, az I'd Love to Change the World-el. Az 1974-es, Positive Vibrations album után azonban a zenekar feloszlott.

1988-ban újra összeálltak és kiadták az About Time-ot (1989). Alvin Lee ezután főként saját neve alatt játszott (és jelentetett meg felvételeket), így 2004-ben a többi zenész Joe Gooch-al helyettesítette és felvette a Now című albumot, majd 2005-ben egy dubla albumot Roadworks címmel.

Jelenlegi zenekari tagok:

Leo Lyons (született William Lyons, 1943) - basszus
Chick Churchill (szül. Michael George Churchill, 1946) – billentyűk
Ric Lee (szül. Richard Lee, 1945) – dobok
Joe Gooch (szül. 1977) – gitár, ének

Stúdió- és koncertalbumok:

Ten Years After, 1967
Undead, 1968
Stonedhenge, 1969
Ssssh, 1969
Cricklewood Green, 1970
Watt, 1970
A Space In Time, 1971
Alvin Lee And Company, 1972
Rock & Roll Music To The World, 1972
Recorded Live (dupla), 1973
Positive Vibrations, 1974
About Time, 1989
Live At The Filmore East 1970 (dupla), 2001
Now, 2004
Roadworks (dupla), 2005

Gyűjteményes felvételek:

Double Deluxe, 1970
Ten Years After, 1971
Classic Performances, 1976
Goin' Home, 1977
Greatest Hits. 1977
Profile, 1979
Ten Years After, 1980
Timewarps, 1983
The Collection, 1985
At Their Peak, 1987
Universal Music Co.(Classic Rock Gold – 2 lemez), 1987
Portfolio, 1988
The Collection, 1991
Essential, 1991
Pure Blues, 1995
I'm Going Home, 1996
Premium Gold Collection, 1998
The Best of, 2000
Very Best Ten Years After Album Ever, 2001
Ten Years After Anthology, 2002

Ten Years After honlap