PRAE.HU: A Keringőt olvasva Emil Walzról Szindbád jutott az eszembe. Akárcsak Krúdy hőse, ő is azt a térséget utazza be, amit Közép-Európának hívunk. Szerinted a művészettel, a különböző alkalmazott stílusokkal kapcsolatban meg lehet-e határozni ezt a regionális identitást?

A globális kultúra egy bizonyos lokációból és egy bizonyos korszakban vizsgálva csak egy felszín. Ha az ember a kultúra egészét vizsgálja, meg kell értenie annak részeit is. Akkor észre fogja venni a globális és a lokális kultúra összefüggéseit, s ezzel jobban megérti a világot. Közép-Európa azért is jelentős, mert itt több nagyobb lokáció – így a kelet- és a nyugat-európai jellemzői – kevert formában jelenik meg. Valami nagyon hasonló tapasztalható például a Közel-Keleten, ahol nemcsak keleti és nyugati vallások a kultúra együtthatói, hanem az évezredek óta fennálló kereskedelmi útvonalak a távolabbi kultúrák hatásait is biztosítani tudják.

PRAE.HU: Amennyiben ez meghatározható, miben különbözik az „itteni” közönség elvárása, attól, ami a világ más pontjain érzékelhető? Legyen szó irodalomról vagy a te esetedben zenéről.

Nincsenek igazán tapasztalataim a világ más pontjainak közönségéről, eddigi életem során alig mozdultam ki Közép-Európából. Azonban azt látom, hogy egy-egy lokáció jellemzői csak egy-egy másikra vonatkozva érdekesek, és ezek az érdeklődések sem állandók. Például Nyugat-Európára nagy hatással volt a latin-amerikai irodalom a múlt század második felében. Ma a skandináv és a balti irodalom megerősödését látjuk. Az orosz-szovjet irodalom pedig a huszadik században itt Kelet-Európában volt annyira domináns, hogy szinte elnyomta a német irodalom hatását. Az utóbbi évtizedben – amikor a legjelentősebb orosz írók Berlinben élnek – a német kultúra fogyasztója egészen izgalmas szellemi pezsgésnek lehet a tanúja. A zene is mutat hasonló irányokat, de a magyar zene a nagyvilágban jóval nagyobb fókuszt kap, mint a magyar irodalom. És ennek nem az volna az oka, hogy a zene világnyelv szerepét töltené be, ez felületes általánosítás. A zene nyelve önmagában kevés a globális reflektorfényhez, merthogy ugyanúgy nem egységes, mint a beszéd nyelve. A nagyobb fókusznak inkább az az oka, hogy a mai magyarországi zeneszerzés világszínvonalú. Ez nem valami eufemisztikus túlzás: a pandémia idején volt alkalmam a leginkább számontartott kortárs zenei fórumokra streamingelve belátogatni. Ugyanazt a technikai magasságot tudjuk hozni, amit a világ élvonala. Ez kábé olyasmi, mintha az összes magyar író anyanyelvi szinten beszélne angolul. Már csak a magyar közönségnek kellene a világszínvonalhoz felnőnie. Ugyanis a zene eredményei és itthoni fogadtatása között óriási szakadékot látok. Nemrégiben volt Budapesten koncertje Laurie Andersonnak. Több idősebb korú, sokat tapasztalt ismerősöm mondta, hogy élete legnagyobb zenei élményét élte át. Ehhez képest a kulturális közbeszéd csak érintőlegesen foglalkozott ezzel a koncerttel. Vagy novemberben volt Csapó Gyula zongoraversenyének bemutatója. A jelenlévő szakmabeliek mind egyetértettek abban, hogy ez a műfaj irodalmának kiemelkedő pontja. Ehhez képest még egy szakszerű tudósítás sem jelent meg a koncertről. Mintha meg se történt volna. A közönség soraiból senki nem érezte, hogy erről publikusan be kéne számolnia. Én sajnos egyik koncerten sem tudtam jelen lenni, olyan ok miatt, ami szintén szót érdemel: nem volt megfelelő szállásom. Magyarországon a belföldi kulturális turizmus egyszerűen nem létezik.

PRAE.HU: Amikor megformáztad a regényedben szereplő karaktereket, inspirálódtál hús-vér emberekből, vagy ők mind pusztán a fikció szülöttei? Hol van a határ a fikció és a realitás között?

Nincs olyan erős írói fantáziám, hogy támaszkodási pontok nélkül találjak ki karaktereket. Mozart kortársai adták a neveket, és a róluk talált képek a karaktereket. Néhány elhunyt ember szerepel a saját nevén, ám csak említés szintjén. Pusztán a főszereplők mintázásához használtam valós embereket. Egy-egy szereplőt több ember tulajdonságaival is felruháztam, leginkább azért, hogy senkit ne lehessen egyértelműen felismerni. Ugyanakkor vigyáztam arra is, hogy a jellemeket ne túlozzam el. Már a folyamat közepén tudtam, hogy lesz a kötetnek illusztrátora, aki mind a karakterek, mind a helyszínek és a kor jellemzőinek ábrázolásában segíteni fog. Szerencsés vagyok, hogy az illusztrátor gyakorló író és költő is: Láng Orsolya.

PRAE.HU: Fontos volt írás közben, hogy a cselekmény főbb színhelyeit, Bécset, Budapestet, Pozsonyt te magad is jól ismerd, vagy inkább a fantáziádat engedted szabadon ilyenkor?

Mindegyik városban hosszabb időt töltöttem el, tehát jól ismerem a helyszíneket. Mégis inkább a fantáziámra hagyatkoztam, hiszen például Pozsonyban utoljára a rendszerváltás idején laktam, akkor az még Csehszlovákia volt. Gondolom, nagyon sokat változott azóta, ezért inkább elképzeltem a helyszíneket. Ebben a Google térkép volt a segítségemre. A szerkesztőt is arra kértem, hogy azon ellenőrizzen le.

PRAE.HU: Egyre inkább jellemző, hogy az úgynevezett populáris kultúra és a magaskultúra keveredik. Ez a motívum a könyvedben is megjelenik, hiszen Emil az undergroundból jut el a komolyzenéig. Te hogyan látod ezt a felállást magyar viszonylatban?

Én úgy látom, hogy itthon nem keveredik. És talán nem is kéne keverednie: egy gyors változás megrázkódtatásai több olyan zavart okozhatnak, melyekből nehezebb kilábalni, mint a lassú változás kisebb amplitúdókkal végbemenő átalakulásainál. A kérdés olyan hosszan tárgyalható, hogy köteteket tudna megtölteni. Nem is tudom tehát maradéktalanul megválaszolni. Inkább arra reflektálnék, hogy miért kerül ez szóba a regényben. Ott ugyanis megpróbálok láttatni egy ideális állapotot, amelyben a különböző műfajok képviselői megbecsülik egymást. Ezt ott a Lingeström-házaspáron mutatom be. Lingeström maga egy Rejtő-figura, tehát egy lektűrből került a mi történetünkbe. A helyzet az, hogy ma a könnyűzene és az elit kirekesztő módon különül el. A populáris műfajok képviselői alig mutatnak hajlandóságot arra, hogy a komolyabb műfajokat egyáltalán megértsék, nemhogy reflektáljanak rá. Véleményem szerint ez mulasztásos bűn. De ugyanez létezik az elit oldalán is. Például a magyarországi zeneoktatás semmit nem tesz azért, hogy a szintetizátor oktatása tanrendbe kerüljön. Pedig ma a szintetizátor a leggyakrabban vásárolt hangszer, hiszen az hangkártya formájában minden telefonban és laptopban benne van. Lehet azt mondani, hogy ez nem is hangszer, merthogy nincs egyedi hangja. Ám ugyanúgy lehet vele zenét előadni mint más hangszereken, ezért hangszernek tekintendő. Borzalmas már az a hazai gyakorlat is, hogy az elektromos gitárt csak az akusztikus gitáron és annak részben elavult irodalmán át lehet megközelíteni. A hangszer alapú képzés szerintem leszűkíti a valós lehetőségeket: nagyon sok tehetség megutálja így a zenét. Ezért nem kizárólag a hangszerességre, hanem a vokalizmusra és az elektronikus zenére építi iskoláját a könyv zenekara, a Midimal, mely a nevét is egy elektronikus zenei szabványról kapta. Ám a mintákat saját tanítási gyakorlatomból vettem. A minőség a regényben nem a színvonallal párhuzamos, hiszen a különböző műfajok színvonalai is különböznek. Egészen más technikai felkészültséget igényel a könnyű műfaj, és mást a komolyzene. Engem lenyűgöz az a teljesítmény, amikor azt látom, hogy egy műfaj jeles képviselője egy másik műfajban is magas színvonalon tud dolgozni, mint a Bartókot zongorázó Keith Jarrett vagy a jazzt is improvizáló Gyenyisz Macujev. Ám riasztó az is, hogy az elit a minőséget az igényesség mentén határozza meg. Az a véleményem, hogy az igényeket nemcsak kiszolgálni kell, hanem megteremteni is. Ezen dolgozik a regénybéli Walz.

PRAE.HU: Említetted, hogy Láng Orsolya készítette az illusztrációkat a könyvedhez, amik nem kiegészítői, hanem sokkal inkább részei a regénynek. Mi adta az ötletet, hogy együtt dolgozzatok, és hogyan működött a kettőtök közti munkafolyamat?

A szakaszolásra kitaláltam egy koncepciót. Ennek lényege, hogy a cselekmény jelen idejű történése egy hét alatt zajlik, ezeket szakaszoltam napokra. A napokon belüli fejezeteknek pedig létező vagy valaha létezett, de később törölt zeneműveim címét adtam, és úgy írtam meg a fejezeteket, hogy ezek a műcímek szóba is kerülnek a cselekményben. Ám már a bécsi történések során láttam, hogy ez a szakaszolási elv nincs mindig párhuzamban a szöveg dramaturgiájával. Néha ott is meg kellett törnöm a szöveget, ahová nem jutott fejezetcím. Ekkor már tudtam, hogy grafikus segítségét fogom kérni. Láng Orsolyára azért esett a választás, mert akkor jelent meg a Személyes okok című verseskötete, amelyben másoknak állít emléket. Ez az ötlete engem is inspirált, végül emiatt került a regénybe néhány kulcskarakter. Ám ezzel együtt sem merem a regényt kulcsregénynek nevezni, a kitalált karakterek nagyobb szerepet kapnak. Orsolya a kiadó munkatársa volt, nem is nagyon jöhetett más szóba. Volt a dolognak kockázata, még pedig az, hogy Orsolya azelőtt nem illusztrált regényt. Ezt a kockázatot kiegyenlítette, hogy korábban én sem írtam regényt. A folyamat nem volt egyszerű, mert az alkotói elképzeléseink nagyon különböznek, sőt ellentétesek. Ő az egyéni gondolat képviselője, én inkább az anyagszerű plaszticitást helyezem előtérbe. Nagyobb részben az egymás iránti toleranciának, kisebb részben pedig a szerencsének köszönhető, hogy az ellentétek ellenére a grafika teljes értékűen kiegészíti a szöveget. Így összeállt egy kollektív műalkotás: magamban a regényt nem az én könyvemnek tartom, hanem a mi könyvünknek. És itt meg kell említenem, hogy az illusztrátor írói-költői ötletekkel is segítette a regényt. Vannak olyan jelenetek, melyek kifejezetten az ő kérésére kerültek a szövegbe. Verset is írt a regényhez, mely a cselekményben dalszövegként jelenik meg. Végül, de nem utolsósorban: komoly biztatást is kaptam tőle. Végig voltak kétségeim, hogy nem elég jó, amit csinálok, ezeken a kétségeken lendített át.

PRAE.HU: A Morgen című fejezetben olvashatjuk, hogy: „Viszont, ha ugyanezt a Beethoven-szimfóniát meghallgatja élő előadásban, majd egy másik alkalommal szintén élőben ugyanazzal a zenekarral és a karmesterrel, akkor a két előadás között jelentős különbségek vannak. Ez az interpretáció miatt van. És ez hiányzik a rögzített művészetből.” Ha megfordítjuk a felállást a hang és az írott jelek között, van-e olyan része az írásnak, amit tudunk hang útján közvetíteni?

Persze. A szöveg is hang, azt az olvasója hallja belső hallással, amikor olvassa. Azonban a szöveg zenéhez mérhető interpretációja ma csak a színházban tud megvalósulni. Nagyon behatárolt módon persze az egyéni olvasónál is, ha kellően kifinomult a képzelete. Minden olvasó a saját tapasztalata alapján hall, de a szöveg sokkal szűkebb szabvány, mint a kotta. A szövegben meg lehet határozni a hangerőt például egy felkiáltójellel vagy kapitálissal, de közel sem olyan precízen, mint egy kottában. Nem meghatározható az olvasási sebesség, azaz a tempó, bár ezt is lehet különböző írói eszközökkel indukálni. Erős olvasói képzelet kell ahhoz, hogy a hangpozíció is meghatározható legyen, tehát az, hogy egy hangot honnan hallunk. A hangérték pedig inkább a verselésben játszik szerepet, de rejtőzködve a prózai szövegben is jelen van. A hangmagasság megjelenik a mondatok lejtésében, a hangszín pedig a különböző karakterekben. Ám ezek csak az elsődleges értelmezés jellemzői. Többféle értelmezés lehetséges, az egyéni értelmezések igen sokfélék. Az igazi interpretáció az, amikor egy szöveget egy másik nyelvre fordítanak le. Magyarországon jelentős publikációnak a lefordított mű kiadása számít. Ami csak egy nyelven jelent meg, az gyakorlatilag nem létezik, így egyelőre a Keringőt sem tartom jelentősnek. Nagyon remélem, hogy a mesterséges intelligencia ki fogja tágítani a szövegek interpretálási lehetőségeit is.

PRAE.HU: Pár évtizede egy regény vagy az olvasás, mint olyan teljesen más szerepet töltött be az emberek életében, mint ma. Mit tud nyújtani egy regény a siker receptjét leíró számtalan könyvvel, idézetes kötettel, és motivációs írással szemben? Vagy nem is lehet versenyezni, és az a tendencia, hogy az irodalom egy kisebb réteg kikapcsolódási formája?

Én nem így látom, szerintem az irodalom népszerű. Ugyanakkor a regény ma már nem a legnépszerűbb műfaj. Csak akkor tud felszínen maradni, ha reflektálni tud arra az információmennyiségre, amit a televíziós sorozatok hoznak. Ma az információ elsődleges, és a könyv nem tud versenyezni az elektronikus médiumokkal. Ám tud annak kiegészítője lenni, így a jövőt valamiféle új hibrid műfajban tudom elképzelni.

PRAE.HU: Talán banálisnak tűnik ez a kérdés. Miben különbözik számodra az az élmény, amikor zenét és amikor regényt írsz? Mire figyelsz oda az egyiknél, és mire a másiknál?

Másképpen figyelek a szöveghangra, mint a zenei hangra. Zenében szeretem a szillabikát alkalmazni, főleg vokális vagy elektronikus szólamokban. Gyakran használok ostinatót, illetve visszatérő elemeket. Sokszor gondolkodok tiszta prím hangközben, nem ritka a szólamaimban az unisono. Mindezeknek inkább formai-stiláris jelentésük van, mint tartalmi. A szöveget egészen másképp építem. Ott is törekszem az egyszerűsített hangzásra, de kerülöm a ritmikus monotóniát. Igyekszem a magánhangzókat változatosan sorakoztatni, azaz nem szillabikusan, hanem melizmatikusan írok. Viszolygok a szóismétléstől, de visszatérő vagy régebbi szövegeimben előforduló motívumokat íráskor is használok. Úgy vélem, a zárt formájú műalkotások mára elavultak, ezért a Keringőt is úgy írtam meg, hogy azt lehessen valami folytatásának érezni. A Szindbád ugyan nem jutott eszembe, de a meglátás telitalálat, köszönöm. Ugyanígy ügyeltem arra, hogy a Keringő akár folytatható is lehessen. Erre a zeneműveimben is központi figyelmet fordítok.

PRAE.HU: Említetted, hogy a zárt formájú műalkotások elavultak. A saját zenei és irodalmi alkotásaidra egymás kiegészítőiként tekintesz, vagy két külön világban léteznek számodra?

Ha metaforával szeretném láttatni, akkor egy különböző anyagú fonalakból font egységes szövetről van szó. A zárt műalkotások is kapcsolódnak egymáshoz, de inkább láncszerűen, ahol a legutóbbi láncszemek egyre erősebbek, a régebbiek pedig lassan gyengülnek aszerint, hogy a láncnak melyik szakasza van hozzánk közel. A hagyományos polgári esztétika szerint az ember művészetének szépsége felülmúlja a természet szépségét, mert az emberi szellemtől született művészet tartalmazza a természet szépségeit is, mivel az ember a természet része. Ennek következtében az emberi szellem bekerül egy evolúciós folyamatba, gondolkodásának állomásai pedig a korszellemekhez igazodó műalkotások. A folyamat jellegzetessége, hogy a műalkotások egymásra épülnek, egymást meghaladják, és mindig valami újat képviselnek egy előző állomáshoz képest. Ezzel mutatja a művészet az emberi gondolat felsőbbrendűségét. Ám engem nemhogy az emberi gondolat nem érdekel, hanem a saját gondolatom se, ha az nem folytatható. Szerintem nem megújulni kell, hanem változni. Én nem új műveket csinálok, hanem más műveket. Azt hiszem, a művészetnek ugyanaz az értelme, mint az életnek: ez pedig a folytathatóság fenntartása. Ezért igyekszem a személyes érveimet minimalizálni, és inkább a természet szépségéről tudósítani. Mivel az ember tényleg a természet része, fölöslegesnek gondolom a természet egészétől elkülöníteni. Ám nem vagyok forradalmár, sem paradigmaváltó. Nem szeretném az egyéni szellemi teljesítményeket megszüntetni, csak vitatom az emberi szellem felsőbbrendűségét. Hiszen a szépség, a harmónia és a kiegyensúlyozottság benne rejtőzik a környezetünkben, azaz a természet anyagaiban. Elég csak a madarakra utalnom: nem egyszer szebben és bonyolultabban énekelnek az embernél. Lehetséges, hogy ez az arisztotelészi alapállás ma már tarthatatlan, de én még mindig látok benne kihasználatlan értékeket. Szerintem nem megújuló gondolatok viszik előre a világot, hanem egy élhető, mindent átfogó, és állandóan változó emberi léptékben megfogható organikus környezet halad előre. A bolygó az ember nélkül is forog. Az embernek ebben a környezetben nem produkálnia kell a szépséget, hanem észrevenni és megmutatni.

PRAE.HU: Regényírás közben milyen munkafolyamatot alkalmaztál? Amikor megjött az ihlet, leírtad a benned lévő gondolatokat vagy esetleg jegyzeteket készítettél, és amikor ezek összeálltak akkor írtál le egy nagyobb részt?

Nem jön ihlet. Inspirációk jönnek, melyek invenciókká alakulnak. Ugyanaz a feladat, mint a komponálásnál: ki kell találni egy formát, és azt meg kell tölteni tartalommal. A komponálásnál vázlatot használok, néha régebbi műveimből folytatok tovább egy-egy motívumot. Az írásnál pedig elég sok jegyzet segít: így a naplóm, facebook-hozzászólások, olvasási élmények továbbgondolása. Mindenekelőtt írtam egy szüzsét, amihez végig ragaszkodtam.

PRAE.HU: Mire figyelsz oda, amikor kiválasztod a helyszínt, ahol leülsz, és zenét vagy regényt írsz?

A csendre. Nekem a feltödődéshez kell a társaság, az emberektől kapott impulzió. Ezeket extrovertált módon provokálom ki. Ám az íráshoz és a kottázáshoz csend, és egy befelé figyelő introvertált állapot kell. Eléggé skizoid helyzet, amit nehezen tolerál a közvetlen környezetem, de ez van.

Fotó: Láng Orsolya