Ez a tevékenység egy ívet alkot, amelynek első pillére az idő végtelenébe vész. A világ első fényjelenségéig vezet vissza, az első duplikációig, amelyben felharsan a világ. A felharsanás az, ami van, és az, ami mint adottság kiolvasható. Az ív további pilléreit a fény lejegyző-rendszereinek evolúciója adja, ami átcsap a tudományba, ami négyzetekre emeli a duplikációkat, egy újabb végtelenséget teremt, amelynek a középpontjában ott áll az ember, aki elveszett, és akinek újra és újra fel kell találnia magát, mert létezik. 

A fotográfia a mai napig közvetíti felénk ezt az ívet. Minden foltjában vagy pixelében ott van az épp felharsanó világ, és ott vagyunk mi, akik az időben haladva nyelveket fejlesztünk, hogy megfejtsünk a végső kódot, a létezés nyelvét, ami világít nappal és átvált az éjszakában, amint a tudat is egyszerre folytonos és egyszerre végpontszerű. LUGO egyszerűen beszélt a tevékenységéről, azt mondta, amit csinál, az gyűjtés. Ez a folytonosság és a végpontszerűség egyben látása volt. Ránk maradt, mint példatár, mint a Budapest-nyelv archívuma. 

A második meghajlás az előző dekonstrukciója, de már csak alig egy hónapot ölel át. Amire vonatkozik, az a modern én megteremtődése. 1765. szeptember 12. és október 25. között J.-J. Rousseau a Bieli-tó Szent Péter szigetén pihent, egy komoly stresszt feldolgozandó került oda, mert házát ugyanazon év szeptember 6-áról 7-ére virradó éjjelén az anonim csőcselék kővel megdobálta. Egy napfényes őszi napon az üldözött szerző kievezett a tóra, lefeküdt a csónak aljába és hagyta magát sodortatni. Ebben az elsodródásban ünnepelhetjük a modern én önmagára ismerését, azt az Én-konstrukciót, amelynek mi magunk vagyunk a válogatott és konkrét esetei. Nem könnyű nyomon követnünk azt a csendes szenzációt, amelyben a modern egzisztencia a történelem színpadára lép, de itt történik meg, hogy az individuum a szabadság alanyaként azonosítja önmagát. 

Bátor általánosításokban J.-J.R. így tudósít erről: „A létezés érzése, ha lehántunk róla minden más érzelmet, önmagában is olyan drága s annyi megelégedést és békét hordoz, hogy egymaga kívánatossá és édessé teheti a létezést annak, aki távol tudja tartani magától az érzéki és földi benyomásokat, amelyek a figyelmünket szüntelenül elterelik róla, és megrontják idelent az ízét.” Istenhez hasonlóan nem szorulunk semmi másra. LUGO a fényképezéssel gyakorolta Rousseau kedvenc tevékenységét, a létezésben sodródást, amelynek gyakorlása során megörökítette Budapest lelkes tájait. A közlekedési, szállítási útvonalakat, az infrastrukturális nyomvonalakat, a kortárs információk ágenseit és áramlásait. Az első természet és a létrehozott természet metszéspontjait, a hegyek és dombok átváltozását rozsda-övezetté, a síkságba vesző, lassan elmaradó kertes házak oszcilláló és utazó limesét. A felhő és a templomtorony, az ereszcsatorna és az eső, a kosz, a megvillanó aszfalt, a villamossín és a varjú, az ipari telken álló télapóóriás. Sem egy teherpályaudvar, sem egy telefonfülke, sőt egy városi közmű doboza sem kerülhette el archeológiai figyelmét. Sem a direkt, sem a véletlen, sem az ok-okozati, sőt a megsejtett érintkezés, találkozás, sodródás, örvénylés sem maradhatott ki archívumából. Lefényképezte az írókat, a költőket, a festőket, a szobrászokat, a tudósokat, az építészeket, a fényképészeket. A műtermeket és a műveket. A fizikális és a szellemi Budapest-dzsungel részleteit. Így lett szinte teljes a gyűjteménye, a láthatóból a láthatatlanba, a tudottból a gyanúba vezető taktilis és optikai lenyomatok, nyomok, utak, térképek, feljegyzések, lejegyzések, naplók szubmediális tere, ahol a különböző rétegek rendezett és rendezetlen interakcióban állnak egymással. 

LUGO lett a magyar Proust, csak a teába (az emlékezés vizébe) nem a madeleine sütemény, hanem a falak (a kinti valóságosak és a benti szimbolikusak) merülnek, mindazzal, ami rajtuk kívül, vagy általuk határolva, vagy épp rajtuk rögzült.

A harmadik meghajlás az egyszerűségről szól. Egyetlen pillanatról, amikor megnyomod a gombot és kész a kép. A lét nyelve testi jelenség, amelyet az átlelkesített táj gesztusai táplálnak. LUGO-val magunk is Budapest húsává leszünk. Feltámad bennünk egy nyelv, amiben minden felesleges eltűnik, mert paradoxon ugyan, de a kevesebb által felharsan a világ, mint amikor Talbot kópiáján megjelent a világ fotogenetikus, vagy fényszülte negatív képe.

Fotó: Kurdy Fehér János