Az Örkény Színház nagy hangsúlyt fektet a kortárs társadalmi kérdések felvetésére: részben fikcióként klasszikus művek kapcsán, részben direktebben, a színház agora, azaz vitafórum szerepére hangolva az előadást, mint az eutanáziáról szóló Isten, vagy korábban a Kiváló dolgozók esetében. A marosvásárhelyi születésű, Berlinben élő rendező, Kincses Réka és alkotótársai kezében ez az előadás a kettő között helyezkedik el: kortárs előadásszöveg klasszikusan színészközpontú és kerek történettel bíró produkcióban, de a felvetett problémák a közönség gyakori nevetése ellenére igencsak súlyosak. A történet egyszerű: karácsonykor a szülők meglátogatják az erdélyi kisvárosból Berlinbe költözött, német párjával élő lányukat. Ez a nem túlbonyolított alaphelyzet viszont nagyon is bonyolult viszonyokat és problémákat vet fel.

Miért is nevetünk ennyit az előadáson? Egyrészt magunkra ismerünk a karikatúrában: a piros lábos, a karácsonyi kocsonya, a pálinka, házikolbász és a konyha mint központi hely olyan ikonikusan magyar, hogy ennél magyarabb már nem is lehetne. Mint ahogy az is, hogy mindent az étellel (és pálinkával) akarunk megoldani: a karácsonyi közös kocsonyafőzés a béke és családi harmónia eszköze. Később, amikor a menekült afrikai lánnyal (Dyssou Bona) nincs közös nyelve a csak magyarul beszélő anyának (Csákányi Eszter), a „nem vagy éhes?” mondat és a virslivel kínálás természetesen, egyértelműen érkező gesztus tőle. Ugyanígy a tukmálás is: a vegetáriánus német vőjelöltet is ráveszik a húsevésre azzal, hogy „azért egy kis házikolbászt csak megkóstolsz, ez nem hús.”

Ismerősen, viccesen és fájóan magyar itt sok minden: a gurulós bőröndök mellett cipelt Auchan-os, 25 kilós bevásárlószatyor, az apuka (Znamenák István) divatjamúlt barna öltönye és cipője, az anyuka, Csöpi fiatalos, lakkfekete bakancsa és csillogó fekete farmerja, mely az összeveszés után átvált a megjelenésével már szintúgy nem törődő, középkorú anya és feleség kinyúlt, nyitott fürdőköntösébe, amit az arcáról lelógó fiatalító arcmaszk tesz teljessé. A jelmez (Kálmán Eszter) pontosan jelzi a szereplők helyzetét és önmegfogalmazásukat: a lány, Lujza színes garbója és farmer kertésznadrágja, német párjának, Filipnek (Mesés Gáspár) kockás nadrágja menően bohém, és éles kontrasztot teremt azzal, ahogy a szülők nemzedéke a múltban vagy egy elképzelt fiatalosságban ragadt.

Haladás és maradi gondolkodás, rákleves és kocsonya így kerül ellentétbe – legalábbis a külsőségeket tekintve. Bár a haladó gondolkodást sugallja mind a divatosan felfüggesztett ebédlőasztal, az újrahasznosított anyagból készült karácsonyfa, a lány munkája a menekültekkel vagy monológja arról, ahogy egy menekült kisfiút meghívna karácsonyra, amitől anyja megborzong, és  a „migránstévé” rasszista szólamait visszhangozza, belül más van.

Itt válik drámaivá a történet, amikor ellentétbe kerül az, amit teszünk, és az, amit mondunk, amikor igazán tisztában kéne lenni azzal, kik vagyunk. A franciául beszélő menekült lányhoz az anya viszonyul emberien, nem a lánya. Kezdetben a lányt, Lujzát sajnáljuk, akinek messzire kellett menekülnie egy ilyen kiképző őrmester típusú anya elől, de később Lujza szívtelenségén döbbenünk meg, azon, ahogy a mindent eltűrő (és egy kis szabad levegőért csak egyszer kirohanó) párja szemében vágja: „Ich libe dich nicht.” Itt senki nem egyszerűen valaki más vagy egy külső helyzet áldozata, és senki nem tud önmagával kibékülni.

Pedig a kibékülés lenne a kulcsszó, nemcsak karácsonykor, nemcsak a családban, hanem politikailag is. Ez visszhangzik abban, ahogy az előadás egy nagyon szép pillanatában a múlt hőstetteiben ragadt apa részeg beszédéből retorikai erővel és igazi, szívből jövő tiszta csengéssel bíró szónoklat lesz arról, hogy „lehetőségünk nyílik a kibékülésre”. Ennek a lehetőségnek a valóra váltása lett volna jó 1990 márciusában, Marosvásárhelyen, de ez hiányzik fájóan 2024-ben Berlinben vagy Budapesten is. Persze ezalatt a többiek nem rá figyelnek, hanem eszik a virslit.

Az Örkény Stúdió szűk terében három oldalról vesszük körbe a családot, a konyhaasztal-étkező szentélyében. Ez a szűk tér nem engedi, hogy távolságot tartsunk, és egyben jelzi azt a klausztrofóbiát is, melyből csak az egyetlen ajtó jelenti a menekvést: a kocsmába vagy haza, az ismerős nyomorúságba. A hangos német hiphop zene, a tánc sem jelent igazi feloldást, és a felvetett problémák velünk maradnak. Nemcsak az önazonosságra, haladó vagy múltban ragadt gondolkodás dilemmájára, de más kérdésre sem kapunk kész választ. Az előadás feldob más, magánéleti problémákat is, anyaságról, megcsalásról. Nagyon erős pillanat például, amikor az apa kijelenti, hogy „az anyaság a legcsodálatosabb dolog a világon”, és a két nő, az eddig ölre menő anya és lánya ugyanazzal a mozdulattal fordul felé némán, és az arcukra van írva ugyanaz az érzés: ennek pont az ellenkezőjét gondolják.

„Az otthon benne van a génekben”, mondják egyszer. Igen is, nem is, mondja az előadás. Mert nem lehet megúszni, mindenkinek magának kell megtalálnia, mit jelent magyarnak, erdélyinek lenni külföldön (vagy itthon), mit jelent a család, a párkapcsolat egy ilyen multikulti, globalizált világban, hogyan lehetünk boldogok, hogyan tudunk kibékülni magunkkal, a múltunkkal, a családi örökségünkkel. „Lujzika, boldog vagy?”, kérdezi az apa. Jó kérdés. Boldogok vagyunk?

Kincses Réka: Karácsonyozzatok velünk, vagy ússzatok haza

Lujza: Szandtner Anna
Csöpi: Csákányi Eszter
Géza: Znamenák István
Filip: Mesés Gáspár m.v.
Luna: Dyssou Bona

Rendező: Kincses Réka
Dramaturg: Enyedi Éva
Társszerző: Pálffy Zsófia
Díszlet: Sós Beáta
Jelmez: Kálmán Eszter
Zene: Matisz Flóra Lili
Fénytervező: Guti Tivadar
Asszisztens-ügyelő: Veres Emőke
Súgó: Kanizsay Zita

Örkény István Színház, Stúdió
2024. március 8.

Fotó: Horváth Judit