A kosztümös történelmi film nagyon nehéz műfaj, nagyítóval kell keresni azokat a darabokat, amelyek sikerrel lavíroznak az ízlésesség, a hiteles ábrázolás és az élvezetes történetmondás vékony jegén. Hogy a filmi látvány varázsát megteremteni képes, kiváló hazai szakembereknek nem vagyunk híján, azt számos nálunk forgó külföldi szervízmunka mellett egy egészen friss, látványtervezésért járó Oscar-díj is bizonyítja. Ezen túl azonban a történelmi film rendkívül drága műfaj is, hiszen bármely korabeli miliő akkor lesz hiteles, ha a rengeteg kutatómunka mellett óriási pénzösszegeket is beleölnek a létrehozásába, méghozzá a legapróbb részletekre kiterjedő figyelemmel. Enélkül leginkább iskolás díszletek között elmímelt, kellemetlen hangulatú mórikálás marad a nagyívű történelmi tabló. A hatmilliárd forintos büdzsével operáló Most vagy sohán látszik a rengeteg látványba fektetett pénz, a jelmezek szépek és részletgazdagok, a puskák hitelt érdemlően lassúak és nehézkesek, és becsülettel összesározták azt a két utcát, ahol az utómunka során kikerekített külső jeleneteket felvették. Ezzel együtt egy kicsit sok a szemnek a szükségtelen történelmi-pátoszos félhomály, amelyben csaknem az összes jelenet úszik, hol a pillanat drámai hangulatát megteremtendő, hol pedig az anakronisztikus részleteket palástolandó.

A film egyetlen nap történetét meséli el, méghozzá úgy, ahogyan a forgatókönyvírói képzelet megálmodta a márciusi ifjak menetelését a Pilvaxból egészen Landererig, útközben a feje tetejére állítva egész Pest-Budát. A Most vagy soha! igazi forgatókönyvíró-iskola 101 – egyszerűen mindenből van benne, ami egy konvencionális romantikus kalandfilmhez kell: hősök, vígjátéki mellékszereplők, akció, tömegjelenet, még akció, egy velejéig romlott antagonista, akiről nem értjük, mit miért csinál, felvillanó, de tökéletesen semmitmondó szerelmi szál, további akció, meglepő pálfordulás, komikus epizódok, egyre grandiózusabb tömegjelenetek, növekvő tétek, közelharc. Egészen nyilvánvaló, hogy bár tálcán kínálja magát 1848. március 15. megannyi izgalmas történése, a sikeres vászonra vitelhez a dramaturgiát alaposan meg kell dolgozni, az eseményeket pedig fiktív elemekkel szükséges dúsítani a gördülékeny történetmesélés érdekében. Így lett a kokárda-tűzésen túl is megnövelt szerepe a női főszereplőként szolgáló Szendrey Júliának (Mosolygó Sára), és került bele a történetbe a fekete kabátos labancbérenc Farkasch (Horváth Lajos Ottó), aki az események közben megátalkodott módon próbálja levadászni Petőfit. Ezen fiktív elemek betoldásával az égvilágon semmi baj nincs, egytől egyig a kalandzsáner szabályai alá tartozó megoldások – ám mintha nem sikerült volna ezeket a történelmi hitelesség, korhű ábrázolásmód és világos dramaturgia kényes szövedékébe beilleszteni. A Szente Vajk, Rákay Philip és Kis-Szabó Márk által létrehozott forgatókönyv hemzseg a patetikus dialógusoktól, a teljességgel hiteltelen fordulatoktól, az unos-untalan kibontakozó akciójelenektől és a könnyfacsaróan grandiózus pillanatoktól. Helyenként olybá tűnhet, mintha a több mint két óra hosszú filmnek csaknem a felében lassítva látnánk az eseményeket, hogy annál jobban átélhessük a reformkori romantikus esztétika történelmi léptékű pátoszát. A tüntetés tömegjelenetei viszont valóban eddig soha nem látott, eposzi méretű giccsáriák a felhők fölött kisütő nappal, és folyamatosan izzó, heroikus tekintettel bámuló Petőfivel. A film dramaturgiai ívére a következetes önmagára licitálás jellemző. Lassú építkezésről ugyanakkor szó sincs, hiszen már kora reggel a Pilvaxban mindenki elsírja magát a Nemzeti dal hallatán, a film a márciusi ifjakkal együtt addig menetel előre, míg az epikus csúcspontban meg nem kapunk egy tankönyvi módon párhuzamosan vágott, történelmi jelentőségű, bár dramaturgiailag nem túlságosan izgalmas aláírás-jelenetet, valamint egy egészen meglepő páros között zajló kézitusát. Ennyi élmény és érzelem után már némi fásultsággal vesszük tudomásul, hogy az iménti katartikus képsort azután egy újabb, még grandiózusabbnak szánt tetőpont követi. 

Meg kell hagyni, hogy a forradalmi ifjúság tagjainak dicséretes módon igyekeztek új, valóban fiatal arcokat találni, amely megoldás mindig sokkal üdítőbb, mint amikor befutott, harmincas-negyvenes színészek adják az ifjakat a mozivásznon. Az már sokkal inkább forgatókönyvírói és dramaturgiai kérdés, hogy milyen megkérdőjelezhető módon igyekeztek személyiséget adni a legalább irodalmi alakként ismert Petőfi és Jókai mellett tömbszerűen összeálló többi már márciusi ifjúnak, vagy hogy milyen eltékozolt lehetőség volt egyikből-másikból botcsinálta comic relief karaktert faragni. Senkit nem hagyunk azonban kétségek között: a főszerepet alakító Berettyán Nándor ékesen bizonyítja, hogy egyenesen Petőfinek született. Hiszen amellett, hogy valóban tisztességgel elszavalja a Nemzeti dalt, aligha akad még egy olyan magyar színész, aki ennyi őszinte pátosszal, mindenféle esztétikai távolságtartással játszó, kortárs-ironikus idézőjel nélkül tudná adni a nemzet költőjét. Berettyán tehát beleadott mindent, szemmel láthatóan fontos volt neki ez a munka, távolról sem vette félvállról a feladatot. Kár, hogy egy osztályterembe kifüggesztett portréhoz hasonlóan kétdimenziós marad ez a Petőfi, akinek még a líráján is átszüremkedő szellemes és humoros oldala ezúttal a legkevésbé sem tudott megcsillanni. 

Az eddigi legdrágább történelmi szuperprodukciónk kurzusfilm, amilyen a Sacra Corona, a Bánk bán, a Hídember vagy a Sorstalanság is volt, és amelyre hasonlóképpen fogunk emlékezni, mint az elődeire. A produkciós költségvetés tekintetében egykor csúcstartónak számító – és hasonlóan a romantikus kalandfilm sikerműfajában utazó – Kincsem esetében annak idején egy veretlen versenylóban találták meg az alkotók azt a nemzeti minimumot, amelyhez, legalábbis a film bemutatáskori sikeréből következtetve, a magyar társadalom szélesebb rétegei is kapcsolódni tudtak. Hogy az iskolai ünnepélyek homályos emlékeiből táplálkozó, közös nemzeti tudattalan mennyire lesz fogékony a Most vagy soha! akcióhős Petőfijére, a kellemetlen aktuálpolitikai utalásokra holmi unió emlegetésétől a tüntetők számának félrebecsléséig, valószínűleg a március 15-i nyitóhétvégén kiderül. Ám az újabb nemzeti gigaprodukció, ha másra nem is, iskolás csoportok moziztatására és polgári körös nagymamák szombat délutáni elfoglaltságára szépen pántlikázott, kézenfekvő megoldás lesz.

Most vagy soha! – magyar történelmi kalandfilm, akciófilm, 135 perc, 2024. Rendező: Lóth Balázs. Forgatókönyvíró: Szente Vajk, Rákay Philip, Kis-Szabó Márk. Producer: Csincsi Zoltán, Fülöp Péter, Kriskó László. Kreatív Producer: Rákay Philip, Szente Vajk. Zene: Gulya Róber. Operatőr: Dobos Tamás. Vágó: Hegedüs Gyula, Kertai Gábor. Szereplők: Berettyán Nándor, Mosolygó Sára, Horváth Lajos Ottó, Jászberényi Gábor, Szerednyey Béla, Fehér Tibor, Koltai-Nagy Balázs. Korhatár: 12. Forgalmazza a Fórum Hungary. Bemutató: 2024. március 14.

Képek forrása: Fórum Hungary