Bruno Dumont a kortárs francia mozi egyik legizgalmasabb egyénisége, aki a ’90-es évek legvégén és a 2000-es években szerzett magának igazán ismertséget (Emberiség, Flandria), hogy aztán bő tíz évvel ezelőtt radikális váltásként a komédia irányába nyisson – persze csak amúgy Dumont-osan, hosszan kitartott jelenetekkel, mély empátiával a társadalom lenézettjei felé, amihez asszisztálnak az abszurd karakterek és a francia vidék egyszerre lenyűgözően szép és rendkívül sivár miliője. Dumont filmjei korántsem valók mindenkinek, és a Jeanne d’Arc életéről készített musicaljei után ezt az állítást talán még inkább aláhúzza eddigi legnagyobb költségvetésű filmje, a L’Empire (The Empire). A kis kutyafülű visszatérő, kelekótya nyomozópárosának ezúttal a falut megszálló földönkívüliekkel kell felvennie a harcot, akik, hogy-hogy nem, emberi testbe bújva vívják meg fénykardokat, űrhajókat, sőt, még fekete lyukat sem mellőző csatáikat, miközben a Rómeó és Júliától a Star Warsig terjed Dumont idézettára. A rendező gondoskodik róla, hogy Jó és Gonosz e csatájáról a nagy költségvetésű sci-fire jegyet váltók már az első percekben kimeneküljenek, de még Dumont vélhetően csekély számú, elfogult rajongói is újfent próbára tétetnek a két órát is meghaladó játékidővel, annak ellenére is, hogy kedvencük egyénisége letagadhatatlanul rányomja a bélyeget a L’Empire-re.

Bruno Dumont: L'Empire
© Tessalit Productions / Berlini Nemzetközi Filmfesztivál

A versenyprogram másik sci-fije, az Another End sem éppen könnyed szórakozásként marad meg az emlékezetünkben, még ha az olasz-francia-angol europuding szereposztása csábító nevekkel téveszt is meg. A történet depresszióba zuhant főhőse, Sal (Gael García Bernal) elvesztette szerelmét egy autóbalesetben. Vonakodva bár, de enged testvére (Bérénice Bejo) ajánlásának, és részt vesz az Aeternum cég programjában, amely lehetőséget kínál a lezárásra azáltal, hogy elbúcsúzhatunk az elhunyttól, akinek az emlékei addig egy másik, alkalmas testbe kerülnek át. Az idő azonban véges: az elalváskor a halott emlékei törlődnek a gazdatest agyából, de a találkozó néhányszor megismételhető. Sal, áthágva minden protokollt, felkutatja a valódi gazdatestet és kapcsolatba lép vele (Renate Reinsve). A főleg televíziós produkciókon edződött Piero Messina rendezőnek az Another Endbe nem sikerül érzelmileg bevonnia a nézőt, pedig az elmúlásról való gondolkodás ebből sokat profitált volna. Ezen a vontatott cselekmény, a két órát meghaladó játékidő és a nem annyira koherens világ éppúgy nem segít, mint az, hogy Bernal és Reinsve külön-külön sokkal jobban működnek a filmben, mint együtt.

Piero Messina: Another End
© Indigo Film / Berlini Nemzetközi Filmfesztivál

A többek között Dr. Moreau szigetét idéző Cuckoo jelenlétét a versenyen kívüli programban indokolja, hogy így a fotósok számára vonzó sztárok vonulhattak fel a Berlinalén (Dan Stevens visszatérő vendég, és mindenképp üdítő az Eufória sztárját, Hunter Schafert első filmfőszerepében látni), és nem elhanyagolható szempont, hogy a filmet Németországban forgatták, német-amerikai koprodukcióban valósult meg, német rendezővel. Nagy kár, hogy mindehhez erősen másodvonalba nyúló megvalósítás társul, pedig a kiindulópont ígéretes: az apjával és annak új családjával a német Alpokba utazó 17 éves Gretchen (Schafer) a környezetében egyre megmagyarázhatatlanabb dolgokra lesz figyelmes, köztük egy éjszakánként emberfeletti sebességgel szaladó és furcsa hangokat kiadó nővel, valamint  rejtélyes látomásokkal. Saját családja is veszélybe sodródik, ahogy egy volt rendőr segítségével egyre közelebb kerül a megoldáshoz. Klasszikus horrortoposz a közeli hozzátartozó elvesztésének traumája, majd feldolgozása. Az izgalmas környezet és ígéretes kiindulópont, valamint néhány izgalmasan bizarr ötlet ellenére a Cuckoo be nem váltott ígéret marad, és az idő előrehaladtával egyre inkább beleütközik saját költségvetési korlátaiba, illetve a stáb technikai tapasztalatlanságába.

Tilman Singer: Cuckoo
© NEON / Berlini Nemzetközi Filmfesztivál

A 2023-as év legjobban kereső hollywoodi sztárja Adam Sandler lett, így egészen nagy dobás, hogy új filmje, Az űrhajós a Berlinale programjában debütált – annál inkább, mert a Netflix aktuális produkciója Sandler kevés komoly filmje közé sorolható. A többek között Madonna (Nothing Really Matters) és David Bowie-videóklipeken (Lazarus), Chanel és Bulgari reklámokon, valamint a Csernobil és a Totál szívás tévésorozatokon edződött rendező, Johan Renck nagyjátékfilmes debütje ambiciózus túlvállalás, amelyben egy lengyel űrhajós az űr magányában váratlan útitársra lel egy pókszerű lény (Paul Dano) formájában, miközben a Földön a felesége úgy dönt, véget vet a házasságuknak, ezzel is veszélybe sodorva a küldetés sikerességét. Kétség sem férhet hozzá, hogy Renck képes izgalmas képi világot teremteni, mint ahogy Sandler is el tud vinni a hátán egy filmet, de a különböző okoknál fogva két és fél évre nyúló utómunkálatok végül sajnos nem eredményeztek a 2001 – Űrodüsszeiához vagy a Solarishoz méltó filmet. Igaz, ennél jóval kevesebb ambícióval is beértük volna – azonban ahogy az Another End, úgy Az űrhajós is olyannyira elmerül saját filozófiai futamaiban a létezésről, hogy közben megfeledkezik arról, hogyan tartsa magával a nézőt ezen az utazáson.

Johan Renck: Az űrhajós
© 2023 Netflix, Inc. / Berlini Nemzetközi Filmfesztivál

Bár a jelentős költségvetési megszorítások, valamint a kényszerből leköszönő fesztiváligazgatók elöljáróban nem sok jóval kecsegtettek, az idei Berlinalénak sok szempontból mégsem volt oka szégyenkezni, sőt, többévnyi távlatból is kiemelkedő programmal jelentkezett a nemzetközi filmfesztivál. Ezt azonban aligha érzékeltették a megszokottnál jobban előtérbe került zsánerfilmes kísérletek, így jelenlétüket tudjuk be inkább a különböző felületeken figyelemfelkeltően kommunikálható törekvéseknek, mintsem művészi szempontból indokolt választásoknak.