Az est első felében a „Nekem is van egy hőstettem, amivel dicsekedni lehet” – Dráma, adaptáció és teatralitás a Jókai-jelenlétben című tanulmánykötet szerkesztőivel, Hansági Ágnessel és Hermann Zoltánnal a kötetben tanulmányával szintén szereplő Kiss A. Kriszta, a FISZ elnökségének egyik tagja beszélgetett. A kötet előszavában Jókai egy rövid visszaemlékezését olvashatjuk, amelyben arról számol be, hogy a Nemzeti Színházban megakadályozta egy tűzeset kitörését – ezt nevezi az ő egyetlen hőstettének. Ezzel párhuzamot vonva

Kiss A. Kriszta a kötetet a szerkesztők hőstettének titulálta. A moderátor elmondta, hogy a  kötet alapjául szolgáló konferenciát még a pandémia idején, online tartották, amely a nehézségek ellenére roppant izgalmas volt. Ez a 2004-ben indult Jókai-konferenciasorozat ötödik tanulmánykötete.

Bár Jókait kora legnagyobb regényírójaként tartják számon, a szervezők a kisprózái után ezúttal a drámáira és a különböző adaptációkra fókuszáltak, részben azzal a céllal, hogy a Jókai-kutatást a megszokottól eltérő irányba tereljék. Hermann elmondta, hogy húsz évvel ezelőtt a Jókai-kutatás területén apályt figyelhettünk meg, a kritikai kiadások is leálltak, ezért a kezdeményezésükkel meg akarták mozgatni az irodalomtörténész szakmát.

A hellyel-közzel kétévente megrendezett konferencia mindig valamilyen tematika köré szerveződik, mint például Jókai és a világirodalom, a Dickens-párhuzamok vagy a pályakezdő korai munkái.

A legutóbbi konferenciát az is motiválta, hogy a szervezők – a Magyartanárok Egyesületével együttműködve – inspirálják a közoktatásban dolgozó kollégákat, hogy milyen rövidprózák lennének beemelhetők a hosszú, a diákok számára nehezen olvasható és befogadható regények mellé. Jókai szinte folyamatosan jelenlevő színházi szerző is volt – a XIX. század végén és a XX. században minden komolyabb író próbálkozott színdarabokkal, abból a gyakorlatias megfontolásból is, hogy siker esetén jó bevételi forrást jelentettek.

Hansági hozzáfűzte, szerinte például azért kell Jókaival foglalkozni, mert a most használandó új tankönyvek az 1848 előtti szerzőkhöz sorolják, Petőfivel együtt tárgyalják, ami zavart kelthet a tanulók között, hiszen Jókai még a századfordulón is jelen volt, rendkívüli népszerűségnek örvendett. Őt a nemzetközi ismertségben és a fordítások számában egyedül Molnár Ferenc előzte meg, ami felveti a kérdést, mégis hogyan lehetséges, hogy ilyen kis mértékben feldolgozott a Jókai-életmű, ilyen kevésre becsüli a magyar közvélemény.

Hansági szerint ma már nehéz elképzelni, hogy az 1870-es, 1880-as években Jókai rajongva imádott világsztár volt, amit viszont az árnyékába szorult kortársak nehezen fogadtak el.

Másrészt, tette hozzá Hansági, Jókai sok „panamát” leleplező történetet megírt, például a Fekete gyémántokban, amelyektől kortársai, Kemény Zsigmondtól Madách Imréig, kellemetlenül érezték magukat. Többek között ezzel magyarázható, hogy a magyar irodalomban kialakult egyfajta dac, távolságtartás az íróval szemben. Hermann beszélt továbbá arról a Jókai műveit érintő médiumváltásról, hogy az 1960-as évek végén leforgatott adaptációk  idővel átvették a regényolvasás helyét.

Ezután a szerkesztők a könyv tartalmába nyújtottak betekintést, Hansági Hermann tanulmányát, a Fekete gyémántok elemzését, Jókai nyelvalkotó tehetségének bemutatását, valamint Gelencsér Péter hiánypótló, az időközben eltűnt némafilmeket is magába foglaló filmográfiáját emelte ki. Ezek a filmek nem csupán a Jókai-kutatás szempontjából bírnak jelentőséggel, hanem a bennük szereplő filmsztárok, például Somlay Artúr és Jávor Pál miatt filmtörténetileg is fontosak. Ebből is jól látszik, hogy a különböző művészeti területek hogyan találkoznak egymással. A harmadik megvilágító erejű tanulmány, amelyről szó esett, Zentai Máriáé, aki Jókai A cigánybáró megírásában játszott valódi szerepét tárta fel. Hermann az új magyar királyi himnusz bemutatásának, fogadtatásának, a korabeli konverzációs kultúrának, a politikai közbeszédnek a megmutatását, illetve Szajbély Mihály az 1980-as évekbeli rádiójáték technikai lehetőségeit, a dramaturgia, a narráció megoldásait vizsgáló tanulmányát találta még kiemelkedően izgalmasnak.

Végül a beszélgetésben résztvevők eljátszottak a gondolattal, hogy ha Jókai-művekből modern hangjátékokat készítenének, miket és miért ajánlanának.

Hermann választása A három márványfejre esett a betoldott párbeszédek miatt, melyek szerinte sokat tanítanak a regényírásról. Hansági Nemes Nagy Ágnes véleményével egyetértve sajnálja, hogy annak idején a Várkonyi-sorozat abbamaradt, és szorgalmazná, hogy a jó magyar regényeket dolgozzák fel filmekként, így megőrizve a történeteket a közösségi emlékezetben, és felkeltve az érdeklődést az olvasás iránt. Ő a Szeretve mind a vérpadig című művet nevezte meg. A filmes narrációk képesek áthidalni a nyelvi problémákat, és kiválóan promotálják az irodalmat, a kultúrát. Kiss megjegyezte, hogy Jókai tárcaregényírói munkásságát a legjobban a sorozatok médiumára, műfajára lehetne lefordítani. Abban azonban mindannyian egyetértettek, hogy ez csak akkor lehetséges, ha adott hozzá a megfelelő szakértelem. A beszélgetés zárásaként elhangzott, hogy Hansági és Hermann tervezik folytatni a konferenciákat, a fiatal kutatókat, egyetemistákat mindinkább bevonva, azzal a céllal, hogy ők vigyék majd tovább.

A rendezvény második része Jókai Mór után Oravecz Imrét állította a középpontba. Az álom anyaga – Tanulmányok Oravecz Imre A rög gyermekei című regénytrilógiájáról tanulmánykötet szerzőit, Mészáros Mártont és Pataki Viktort Hansági Ágnes kérdezte. A szerzők és a kötet méltatása után Hansági első kérdése arra vonatkozott, mennyire változtatta meg a látásmódjukat, perspektívájukat az, hogy egymás után jöttek az Oravecz-kötetek, másképp viszonyulnak-e az elsőhöz a második és a harmadik ismeretében.

Mészáros A rög gyermekeit A keresztapa-trilógiához hasonlította, amennyiben az első rész nagyon jó, a második szintén, de máshogy; a harmadikat azonban nem tudta megszeretni – ettől függetlenül, ha újraolvasásra kerül a sor, egyiket sem hagyja ki.

Ő a Kaliforniai fürjnél látta meg, hogy a regényvilág mennyire komplex, mégis nagyon hasonló sémákra épül. A korai elmarasztaló recenzió is ennél a kötetnél váltott irányt. Pataki tapasztalata némileg más, hiszen ő a Halászóemberrel kezdett el először foglalkozni, és onnantól haladt visszafelé az életműben. A komplexitást szerinte is csak később lehetett látni, és Mészárossal szerzőkként amiatt is gondban voltak, hogy Oravecz  átírta. Az első kötet önmagában áll, a második viszont olvashatatlan az első nélkül, ellenben nem igényli a harmadikat, ami egy gyors lezárás az előzőek összetettségéhez képest – ekkor Oravecz már minden létező elismerést megkapott. Pataki az első részt tartja a legjobbnak, Mészáros szerint a második van olyan jó, ha nem jobb, a harmadikról viszont egyelőre még keveset írtak, beszéltek.

A tanulmánykötet címét – Az álom anyaga – a trilógia első kötetének alcíme adja, de mindegyikben meg lehet találni, sőt az álom az életmű egészében hangsúlyos. Az elemzések hívószavai Hansági szerint a leírás, az emlékezés és az idegenség lehetnének. Maga az írásaktus teremti meg a lehetőségét az emlékezésnek, a nyelv az, ami emlékezik, például a topográfiára, arra a Szajlára, ami már nincs.

Hansági úgy véli, Oravecz megemeli a leírások ázsióját, visszaadva a kritikusok által elvitatott jogait. Mészáros a szövegek világszerű működéséről beszélt, a komplexitás, a részletesség, az imaginálhatóság miatt eshetnek bele sokan abba a hibába, hogy azt gondolják, ez egyfajta dokumentáció.

A leírások túlmutatnak önmagukon, igazából történések, a megismerést, a megértést szolgálják. Pataki a leírás narratívateremtő funkciójába avatott be, véleménye szerint ezt Oravecz tökélyre viszi, és tévedés akár újrealistaként, akár XIX. századiként, avíttként felcímkézni. A legfontosabbnak azt tartja, hogy Oravecznek kellett megteremtenie a XIX. században virágzó paraszti kultúra nyelvét, azt, amin a regénybéli emberek megszólalnak.

Pataki személyes megjegyzése szerint az a baj vele, hogy ő elsősorban líraolvasó, aminek hátránya, hogy nem bír komplex struktúrákat leírni a regények összefüggésében, helyette inkább részletmegfigyeléseket tesz, a hangulatok szenzualitására fogékony. Mészáros szintén így van ezzel, számára a versolvasásból, fáradtság vagy unalom esetén, nagyon jó kiugrás az Oravecz-próza – ez az egyetlen, amiről írt, a kritikákat leszámítva.

A beszélgetésben kiemelték, hogy a Kaliforniai fürj után érzékelni lehetett egyfajta fellendülést az Oravecz-kutatásban.

A Mészáros-Pataki szerzőpáros a történeti körülmények felderítése és az ideológiai olvasatok helyett az alapos, szövegekre koncentráló értelmezéseket választotta. Ebben segítségükre volt, hogy Oravecz nem lett sztár, nem vált kiárusíthatóvá. Azt azonban Pataki óriási problémának tartja, hogy nem nagyon születtek fordítások. Ezt követően a beszélgetők végigvették, hogy kik voltak, kik azok a kortárs magyar szerzők, akik ezt a típusú prózát viszik tovább. Elhangzott Grecsó Krisztián, Háy János, Juhász Tibor, Márton László és Darvasi László neve, de arra jutottak, hogy ők más utat választottak, más műfajban alkotnak, vagy (még) nem jártak sikerrel az effajta prózai örökség folytatásában. Szerintük, amit Oravecz csinál, más így nem tudja – ahogy 1998-ban Esterházy Péter fogalmazott, „ez rá lett kiszignálva”. Szó esett Oravecz friss kötetéről, az Alkonynaplóról is, amiben nagyon erős a személyes múlt eltűnésének és a nyelv konzerváló funkciójának megjelenítése – az utóbbi közben ellene is dolgozik, mert a megőrzéssel együtt eltávolít, például a fiatalabb generációktól.

FISZ

FISZ

FISZ

FISZ

FISZ

Természetesen, mivel FISZ-rendezvényről volt szó, nem maradhatott el a fiatal alkotók bemutatkozása sem. A program zárásaként a FISZ évközi prózaműhelyének résztvevői olvasták fel szövegeiket. Gleb Anitta a Szépirodalmi Figyelő gondozásában 2023-ban megjelent Pálok című kötetéből adott ízelítőt, őt követte Ocsenás Péter Bence Megszáradt ételmaradék című novellájának egy részletével, majd Mindák Dániel Csokitorta című szövegét hallhattuk. Utánuk Orbán Krisztina Somlói galuska szombaton a Donnában című története következett, végül Király Csenge Katica Don Quijote című írását osztotta meg a közönséggel.

Képek forrása: FISZ / Szirák Sára