Mihalicza Csenge tavaly diplomázott zeneszerzésből Tornyai Péter növendékeként. Már a diplomakoncerten feltűnést keltett I shall not live in vain című zenekari dalműve. 2024. február 4-én a Fuga Asztromuzsika sorozatában megszólaló szerzői estjén dalaiból mutatott be keresztmetszetet. A műveket Thurnay Viola és Nagy Bernadett énekművészek adták elő, zongorán Andor Krisztián működött közre. A felvételt Asbóth Kristóf készítette.

A zongorakíséretes dalirodalom óriási. Csak a Petrucci online kottatárban több mint hatmillió dal kottája lelhető fel, azonban a számuk ennél jóval nagyobb lehet, mivel ez még nem tartalmazza sem a kottatárból hiányzó elfeledett szerzők lappangó műveit, sem az átiratok mintegy negyedmilliós számát. Egyetlen emberélet kevés ahhoz, hogy valaki az összes fellelhető dalt meghallgassa, sőt a műdal mint műfaj az egyik legnagyobb zeneműsüllyesztő. Komoly érvek kellenek ahhoz, hogy valaki ilyent komponáljon. A legnagyobb dalszerzőnek ma Franz Schubertet tartjuk, nemcsak azért, mert vele érte el a műfaj a csúcsát, hanem azért is, mert rövid élete alatt mintegy hatszáz dalt komponált, ebből 559 fenn is maradt. Számon tartott dalszerző a műdal kategóriájában a megkomponált dalok mennyisége sorrendjében Liszt Ferenc, Camille Saint-Saëns, Max Reger, Ludwig van Beethoven, Mogyeszt Muszorgszkij, Hugo Wolf, Robert Schumann, Johannes Brahms, Wolfgang Amadeus Mozart, Claude Debussy, és Nyikolaj Rimszkij-Korszakov. A műfaj tehát a romantika idején érte el a csúcsát, a huszadik században a populáris műfajok megerősödésével hanyatlott, és most, a huszonegyedik században érzékelhető egy speciális újjászületés, melynek lényege a reflexió és a kontextus-áthelyezés. Ennek egyik magyarországi képviselője a fiatal Mihalicza Csenge.

Kompozícióinak legfőbb ereje a személyes szenzibilitásban rejlik. Így a romantika ideáit követi, ám figyelembe veszi a műfaj korábbi és későbbi eredményeit is. A FUGA Breuer Marcell termében tartott koncert első darabja, a The Authors Abstract for Melancholy nem is egyszerűen kontextus-áthelyezés, hanem újraértelmezés. A szöveg alapja Robert Burton (alias Democritus Junior) Anatomy of Melancholy című művének részlete. Dialógus, ahogy a mű kottáján lévő alcím is mutatja, ám a dialógust egy énekes – a színészeket megszégyenítő átéléssel előadó Nagy Bernadett – énekli. Az előjátékkal, közjátékkal és utójátékkal keretezett formát nagyon nehéz a hagyományos értelemben vett dalnak nevezni. A csaknem félórás mű inkább dalciklus irányába mutat, ám faktúrájának visszatérő elemei annyira koherensek, hogy egy nagyforma bontakozik ki belőlük, és nem különböző dalok sorozata. A tematikája is egyívű: a melankólia változatos ismérveit festi le, hozzátéve azokat az ismereteket, amik nem egyszerűen valamiféle romantikus mélabú, hanem a mai korban nagyon is ismert depresszió árnyalatait dolgozzák fel. Mindezt olyan expresszív módon teszi, hogy hirtelen nem is tudok hozzá hasonló példát mondani. A mű hallgatása közben többször eszembe jutott Schönberg Erwartungja, mint kapcsolódási pont. Különösen a motívum-orientáltság késztetett erre az összehasonlításra.Tulajdonképpen nem tudok olyan előzményt mondani, ahol a fájdalom, és a rettegés ennyire egységes, szinte egymást kiegészítő módon szólalna meg.

Hasonló tematikájú, de az előző dalnál jóval feszesebb ritmusú, összefüggéseiben tonalitás-közeli reflektív mű a Life of a Schizotypal című mű. Diatonikus megoldásokat használ, és Mozart 488-as Köchel-jelzetű A-dúr Zongoraversenyének Andante tételére is reflektál. Szövegei internetes bejegyzések részletei, melyek anonim emberek életéről, nehézségeiről szólnak. Jelentését értelmezve nyilván ez a szöveg is pszichózisról szól, ám az előző szorongó dalhoz képest meglehetősen álomszerű, illúziók és víziók váltakozásai, megszólalásaiban inkább drámai, így tulajdonképpen kisoperaként is el tudom képzelni. Ez a mű is egy könnyen felismerhető formán nyugszik, ami azonban nem egy vonalszerű folyamat: az expresszív kezdés után folyamatos meglepetésekben van része a mű hallgatójának, amit egy lekeveréshez hasonló, ismétlődő és elhalkuló motívummal helyez hallótávolságon kívülre.

Az est számomra legzavarbaejtőbb műve az Emily című dalciklus. A kotta alapján azt hihetnénk, hogy ezt már bátran nevezhetjük valódi ciklusnak, hiszen jól elkülönülő tételekre bontotta a szerző, azonban ezek csak egységes előadásban alkotnak egy egészet. Ezúttal a tüneményes muzikalitású Thurnay Viola énekelte az Emily Dickinson verseire írt dalokat. A mű énekszólama itt is az est során végigvonuló diatonikusságot hordozza, ám a zongoraszólam ebben a műben nem segíti annyira az énekszólamot, mint az előző dalokban. Mihalicza Csenge e ciklusban inkább a zongorára bízza a lélek rezdüléseit, amit Andor Krisztián – a legifjabb zongoristageneráció különlegesen sokoldalú kamarazenésze – maradéktalanul teljesített. Ebben a darabban megjelenik a jókedv, a tréfás játékosság, és kitörő öröm is, hogy aztán visszasüllyedjen egy reménytelenül ismétlődő fájdalmas fásultságba, már-már cinikus szomorúságba. Visszaemlékezés és a jelen kettőssége, Emily halálának feldolgozása.

Összegezve Mihalicza Csenge három művének előképei a német expresszionizmus környékén keresendők. Jóllehet ő nem német és nem expresszionista. Zenéje inkább az angolszász tradíciókat hordozza, talán nem véletlen, hogy mindhárom mű angol nyelvű. Kifejezőerejében sem az expresszionizmusra jellemző szélsőségekre emlékeztet, hanem fokozott érzékenységre, egyfajta új, eddig nem tapasztalt művészi szenzibilitásra. A hangfelvétel meglepően dokumentatív, még a hangpozíciókat – az énekes, és a zongora közötti távolságot – is hallani lehetett, közönséghangot pedig egyáltalán nem vettem észre. Örömmel és megnyugvással tapasztalom, hogy a FUGA Nagy Bálint nyomdokain folytatja sajátos kortárs művészeti misszióját.

A szerző fotóival