Kissé szokatlanul, egy vallomással kell kezdenem: én nem szeretem a musicaleket. Ugyanakkor megértem mindazokat, akiket a musicalek varázslatos világa beszippant, a nagyszabású díszletek, óriás ívű, fülbemászó dallamok, koreográfiák és persze a lebilincselő történetek… De engem grandiozitásuk megijeszt, elveszni érzem a lényeget a kavalkádban, így inkább távolról csodálom a műfajt. Épp ezért gyanakodva fogadtam a hírt, hogy a számomra igen kedves Üvöltő szelek című regényből (amiből készült már többé és kevésbé elfuserált, illetve sikerült tévéfilm, mozi, balett, képregény, és igen: musical is…) magyar szerzők alkottak zenés darabot, musicalt. De az Eötvös 10 Művelődési házban látott és hallott produkció kellemes csalódás volt: a dolog működik, talán azért, mert itt nem a grandiózus, lehengerlő musical műfaj uralta a teret – hanem éppen ellenkezőleg: egy intim, kevés látványos eszközzel, de annál több ötlettel és tehetséggel megalkotott, egészen különleges színházi előadást láthattunk. 

A darab rendezője Máthé Zsolt, a szöveget, dalszövegeket is ő írta Emily Brontë regénye és versei alapján, zenéjét Kákonyi Árpád szerezte, és mindössze négy színész játssza – ami, ha valaki ismeri a regényt (és látott már musicalt), nem kis teljesítményt sejtet. Zsigmond Emőke, Tornyi Ildikó, Formán Bálint és Mátyássy Bence nemcsak eljátsszák és eléneklik az összes szerepet, de közben ők maguk a zenekar is, ami a néha fojtott és nyomasztó, néha üde, és kifejezetten fülbemászó dalokat kíséri. Zongorán, dobon, xilofonon, harmonikán – mikor épp mi szükséges – játszanak, persze Kákonyi Árpád profi zenei közreműködése adja az alapot a játékukhoz.

Mindehhez pedig hihetetlen precizitással kell a különféle karakterek bőrébe bújniuk néhány kiegészítő (egy kesztyű, egy kendő, egy mellény, masni vagy kalap…) segítségével. A regény összetett idősíkjait, narrációját és szövevényes generációs családtörténetét igazi bravúr ezzel a módszerrel színpadra vinni, közben persze zenélni, énekelni, játszani – de a négy színésznek ez látszólag könnyedén megy. Mind a négyen remekül énekelnek, pedig Kákonyi dalai nem egyszerűek, nem tipikus popos musicalslágerek – de a szöveg, zene és játék egysége tényleg pörgő és izgalmas előadást eredményez, egy percig sem unatkozunk (pedig egy szünettel is elég hosszú, két óra negyven perc).  

A látvány szintén minimalista eszközökkel dolgozik: minden lepedőkkel, leplekkel letakarva várja a szereplőket a színpadon, mint egy elhagyatott, régi ház bútorai – hogy aztán a leplek alól hangszerek bukkanjanak elő, amelyeken a színészek megszólaltatják a darabot. Az első és a második felvonás látványát is egy-egy festmény uralja, Catherine kislánykori és felnőttkori képei, a két színfolt egy szürke, lehangoló és változó világban. Fábián Réka Margit képei, jelmezei és díszletei egy kortalan klasszikus élményét adják, reflektálva a klasszikussá emelt regény kortalanságára és a friss szemléletre, amit a darab nyújtani igyekszik. Máthé Zsolt rendező ki is használja ezt a teret, ami intimitásával együtt (vagy éppen azért) nagyon intenzív feszültségek helye lesz: a gyermeklét és felnőtté válás, a szerelem és gyűlölet, a születés és halál felkavaró ütközeteit láttatva a színészektől hihetetlen koncentrációt és precizitást, a közönségtől feszült figyelmet igényel az előadás minden pillanata.

Zsigmond Emőke egészen zseniális Catherine-je egyszerre angyali és ördögi, egyszerre szerethető és követhetetlenül szertelen. Az ő alakításában jött át számomra eddig legjobban az az ambivalens karakter, akivel Brontë lapjain találkozunk. Mátyássy Bence Heathcliffje talán nem elég agresszív, nem elég kegyetlen, nem érezhető benne az a dühödt őserő, ami Catherine és Izabella számára is ellenállhatatlan – inkább egy elfojtott, tétovább szomorúságot hozott, leginkább arccal-tekintettel, ami nem ártott egyébként a karakternek, és amit talán a hangszer, a nyakában lógó basszusgitár állandó korlátai közé szorítottság felerősített. Az énektudása és hangbiztonsága viszont egészen kivételes, és az általa előadott dalok megteremtették a szükséges feszültséget a színpadon. Tornyi Ildikó a darab narrátoraként, Nellyként biztos keretet ad a történetnek – de mégis Izabellaként igazán erős: teljesen átlényegül a szerepei közt, és a törékeny Izabella (aki a könyvben eltűnik a többi szereplő monumentalitása mellett) itt sokkal láthatóbb, sokkal markánsabb karakterré formálódik általa. Formán Bálint a Heathcliff árnyékában megjelenő, de erőteljesen különböző férfi szerepek (Edgar Linton, Lockwood és Hareton) egyikéből látszólag játszi könnyedséggel vált át a másikba, az ő hangszeres és énektudása szintén nagyszerűen építi az előadást.

Kákonyi Árpád dalai „kiszolgálnak” minden karaktert és minden színészt: a melankolikus és sötétebb hangulatok között megjelenik a humor is, és egészen fülbemászó, napokig kísértő dallamok szintén feltűnnek az előadásban. Kiemelkedik szerintem Catherine két dala, az Angyal… és az Az a kislány, (amihez kedvcsináló videó is készült), a gyerekkort idéző duett, A kedvedért…, illetve Heathcliff jellem- és záródala is emlékezetes egyszerre elfojtott és erőteljesen kitörni akaró basszus dallamával, előadásmódjával.

Szóval én nem szeretem a musicaleket – de ezt az előadást, talán azért, mert úgy musical, hogy nem az, és úgy klasszikus, hogy újszerű látásmóddal, nagyszerű alakításokkal és elvárásokat lerázó szabadsággal él a színpadon, minden feszültsége és szokatlansága mellett – szerettem.

Brontë - Máthé - Kákonyi – Mátyássy: Üvöltő szelek

Szereplők:
Tornyi Ildikó: Nelly Dean, Isabella Linton
Formán Bálint: Lockwood, Edgar Linton, Hareton Earnshaw
Zsigmond Emőke: Catherine Earnshaw, Cathy Linton
Mátyássy Bence: Heathcliff, Linton Heathcliff
Kákonyi Árpád: Joseph

Színpadi változat, dalszöveg, rendezés: Máthé Zsolt
Zene: Kákonyi Árpád
Látvány: Fábián Réka Margit

Külön köszönet az Örkény Színháznak.
A Benoit Produkció, a Szentendrei Teátrum és az Eötvös10 közös produkciója.

Kép: Fábián Réka Margit, valamint a produkció Facebook-oldalal