Ráérsz jövő héten? Csütörtökig igen. És azután? – folytatta a kérdezősködést, miközben kint esni kezdett az eső.

Három napig tombolt a vihar. Megáradtak a folyók. A falióra mutatója nehézkesen járt. Az idő természetét fürkészte. Hol úgy tűnt, a linearitás rendszere a nyerő, hol az eternalizmus elmélete látszott valósághűbbnek. Mármint kinek a valósága? – tűnődött. Van ebből közös is, vagy maradjunk az egyéni elgondolásoknál? Ki dönti el, kinek mit jelent egy hulló falevél?

Elindultak föl, a Stefánia utcán. Az egyébként is foghíjas allé még kopár. Rajtuk sapka, nagykabát, csizma, hátizsák. Az intim pirszingről nem osztottak meg képet az instán. A szalon mesterének többi munkája azonban szabadon megtekinthető bármely felületen. Ide akarod? Kicsit lejjebb. Itt jó. Most lehet. És a tű végre áthaladt a testén – azon az egyetlen ponton, amelyet kiválasztott magának.

A kislány is jelentkezett volna egy fülbelövésre, de türelemre intették. Előbb a diszkó és az éjszakai élet! Az idő linearitása mint szabályrendszer. Pedig valószínűsíthetőleg nem is létezik. Vagy nem minden percepciós szinten. Az éjszakából hajnal, a hajnalból reggel lesz. A gyermek felnőtté válik. Érik, majd satnyul a test. Közben még visszavágyódni olykor az anyaméhbe, kideríteni a titkait. Nem lehet. A szavak bent rekednek – artikulációs bázis és artikulációs bázis között hosszú az út, torlaszokkal nehezített terep. Hangok és zajok motoznak odabent, mégsem sikerül a párbeszéd. De ez (még) nem a teremtés csődje. Prenatális korszak. Prekambrium. Időszámításunk előtt. Az ultrahang újdonságot nem mutat. Anyám teste nyomokban még mindig engem tartalmaz. Én pedig őt hordozom. Tengeri csiga házának lenyomata egy homokkődarabon. Kromoszómák. Ugyanígy a szerelem-párok: egymás megfelelői. Persze előbb a diszkó és az éjszaka. Vagy nem is – egymásnak lettek teremtve: behatolás a predesztináció-labirintus oldalsó kapuján.

Szereti maga körül a csöndet. Végre nem történik semmi.

A kislány a játékai közt kotorászik. Inkább a bűvös kártya, semmint bármelyik baba. Pedig a Terhes Barbie is felbukkan a keze alatt. Nem veszi elő. Tudja, hogy a Barbie-gyermek születéstörténete meg sem közelíti a Jézuskáét. Máriának nem forog a hasa a ruhája alatt. Nem is Kinder-tojás formájú ez a has, és nem lehet csak úgy kipattintani belőle a kis Jézust. Mert ugye, ha minden igaz, ő a jászolba született bele, a Szent Lélek által. Valahogy így mesélték neki. Barbie családjának nincs (valós) előtörténete. Itt a – ragyogásának legfényesebb korszakát élő – nő a fontos, nem a gyermek, s nem a férj. Lényének jelentősége a családi élet kihívásait nem foglalja magába. Kenről sem tudjuk, milyen mértékben szomszéd, milyen mértékben szerető. A kislány most mégis kiveszi, hüvelyk- és mutatóujja közé fogja a baba hasát, és elfordítja. Utána azonnal vissza. Barbie arca mindeközben nem változik – merev tekintete a plafon irányába feszül. A falióra mutatója nehézkesen járt. Jövő karácsonyra Miss Astronaut Barbiet szeretne, ezt már most tudja. A pirszingtől egyelőre eltekint. Addig valósítsák meg vágyaikat azok, gondolja, akik nála (sokkal) régebben voltak gyerekek. A linearitás és relativitás is hadd gyűrűzzön tovább úgy, ahogy eddig. Kuszáljanak össze mindent! Csigaház-spirál. Homokkő-lány. Homokkő-anya. Éva, Mária, ..., Borbála, ... [Lilith, Erzsébet, ..., Jina, ...] „Mindamellett, kedves Adso, én kötve hiszem, hogy Isten legalább egy-két erénnyel fel ne ruházta volna ezt a tisztátalan lényt, ha már belekeverte a teremtésbe.” Az abszolút igazság relatív.

Azután is jó. – válaszolta végül. Addig eldöntöm, valójában mit is akarok.