A 2022-ben kirobbant nyílt konfliktus Oroszország és Ukrajna között régóta eszkalálódott már, hiszen a 2013-as tüntetéseket, illetve az ezekkel szorosan összefüggő 2014-es eseményeket követően is gyakorlatilag hadban állt a két ország a szakadár köztársaságok, Donyeck és Luhanszk révén. Az ukrán és az ukrajnai orosz nép tehát nem két, hanem valójában több mint tíz éve szenved a fegyveres konfliktusoktól, az utóbbi két esztendőben pedig gyakorlatilag a második világháború borzalmait (bombázás, megszállás, kegyetlenkedés a civilekkel stb.) tapasztalhatta meg a 21. század embere. Európa területén a délszláv háború óta nem zajlott ilyen borzalmas, és tegyük hozzá, értelmetlen pusztítás. Persze minden háború eleve értelmetlen, mivel leginkább azok szenvedik el, akiknek tényleg semmi közük hozzá: a civilek és azok a katonák, akiket kényszerből soroztak be, halálba küldve őket. Miért? Mi végett? Erre a kérdésre talán maguk a háború elindítói sem tudnának őszintén válaszolni, csak a propaganda és a nacionalista lózungok mögé bújnának.

A január 27. és február 4. között zajló 10. Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál több filmje is foglalkozik nemcsak az orosz-ukrán háborúval, hanem a tavaly kirobbant, nem kevésbé szomorú és felháborító Izraeli-Hámasz konfliktussal, illetve annak az előzményeivel is. A Keleti front, a Harcban, az Arcok visszapillantóban és a témához lazábban, de kapcsolódó Kiáltvány a gyerekekért nem könnyed szórakozást ígérnek, mindegyik tartogat olyan történeteket és momentumokat, amelyek láttán és hallatán a néző szíve összeszorulhat. A háború soha nem lehet dicsőséges, a győztesek szemszögéből sem, már ha beszélhetünk győztesekről úgy, hogy mindegyik oldalon rengetegen halnak meg, ez által rengeteg feleség válik özveggyé, gyermek pedig árvává. A BIDF impozáns kínálatából most két dokumentumfilmet emelünk ki, az Arcok visszapillantóbant és a Kiáltvány a gyerekekértet, amelyek az érem két oldalát mutatják be, azaz főszereplőik ukrán és orosz családok, gyerekek, illetve egyik a háborús pusztítás következményeit, a másik tulajdonképpen ennek lehetséges előzményeit vizsgálja.

Az Arcok visszapillantóban a háború sújtotta ukrán városokba és vidékre kalauzolja a nézőt. A lengyel rendező, Maciek Hamela maga is szereplője művének.

Misa – ahogy a filmben szólítják – sofőrt „játszik”, de nem akármilyent. Hamela az ukrán menekülteknek segít eljutni Lengyelországba, onnan talán Nyugatra. A jellemzően az orosz megszállás és a háborús pusztítás miatt útra kelt emberek főleg nők és gyerekek, talán ez az autóút az utolsó esélyük arra, hogy normális életet éljenek, sőt egyáltalán éljenek. Így az Arcok visszapillantóban szó szerint „cselekvő film” is, mivel nemcsak közvetetten, hanem direkten is segíti a szereplőit.

Maciek Hamela tehát összekötötte a művészetet a konkrét társadalmi cselekvéssel, a gyakorlati hasznosságot a filmkészítéssel. Ilyen módon ennél az alkotásnál a forma, a stílus, a megvalósítás tényleg egyenesen következik a témából. Hamela jellemzően nem alkalmaz hagyományos filmes technikákat, klasszikus plánokat és kameramozgásokat, az autójában elhelyezett fedélzeti kamera és érzékelhetően egy mellette ülő operatőr rögzíti az eseményeket (pontosabban kettő, mert Jura Dunay és Wawrzyniec Skoczylas kezelik a felvevőgépet). Ilyen módon az Arcok visszapillantóban a közvetlenség és a spontaneitás benyomását kelti, valamint virtuálisan a nézőt is beülteti az „anyósülésre”, mintha ő maga is utas lenne, aki szolidaritást vállal a menekültekkel, testközelből hallgatja meg történeteiket.

Persze Hamela műve nagyon is művészien megformált, olykor már-már költői dokumentumfilm, amely következetesen kigondolt struktúrára épül. A rendező alanyait általában nappal filmezi, majd történetük, utazásuk szürkületkor vagy este ér véget, de a sötétedés itt nem a reménytelenséget, hanem éppen ellenkezőleg, inkább az alvás előtti megnyugvást sugallja. Jóllehet, ezeket az embereket súlyos veszteségek érték, legyen szó egy apa, egy férj elveszítéséről vagy a hontalanná válásról, az Arcok visszapillantóbannak megvannak a maga boldog pillanatai. A veszteségek mellett ugyanis annak lehet örülni, ha újra egymásra találnak elszakadt családtagok – mint a film végén –, vagy ha sikeresen túlélték a kisgyerekes csonka családok az aknákkal és kiégett roncsokkal övezett veszélyes utazást. Sőt, egy-egy gyermek számára például élmény, hogy először láthatja a tengert, netán pusztán az, hogy ép városokon haladhat át, ahol némileg feledheti otthona szétbombázását.

A túlélés, a szabadulás, a békés városok látványa tehát nyilvánvalóan reményt kelt, ám dokumentumfilmként az Arcok visszapillantóbannak egyáltalán nem a „hurráoptimizmus” a célja. Maciek Hamela sem pusztán azért választotta ezt a formát, illetve koncepciót, hogy furgonjával segítse a menekülteket, hogy a jó dolgokat mutassa be, sőt a filmben fontosabb az utazás, mint a megérkezés. Éppen azért szerencsés ez az utazási szituáció, mert ez kevésbé mesterkélt, mint a klasszikus „beszélőfejes” dokuk alapfelállása egy szobával és a civil szereplőre meredő kamerával. A természetesebb közeg és helyzet – mármint nem a háborús helyzet, hanem a robogás az autóban – segít megnyitni a hétköznapi embereket, akik olykor könnyek között emlékeznek vissza traumáikra, a háború borzalmaira, előző életükre, amelynek Putyin bombái szó szerint egy csapásra véget vetettek.

Hamela utasai számára egyelőre minden csak „volt”, elmúlt, gyakorlatilag a nulláról kell újrakezdeniük az életüket. A beszámolókban az előző életek trivialitásai sejlenek fel, egy család például arról beszél, hogy a tehenük mi mindent megevett, még szalonnát is fogyasztott, ami az ukrán tehenek sajátossága. Ez a kedves, megmosolyogtató történet ugyanakkor szívfacsaró is, hiszen benne van, hogy ukrán jellegzetesség a szalonnát evő tehén, ilyennel lehet, hogy a menekültek nem fognak találkozni külföldön, ahol idegeneknek számítanak majd.

A bombák nemcsak házakat és embereket pusztítottak el, hanem identitásokat is. Roppant találó a film címe is, amely ezt a szomorú helyzetet összegzi a visszapillantóban mint allegóriában. A távozó autó tükre reflexió, a kocsi mögött álló, búcsúzó családtagok és az otthon távolodó képét mutatja, de a kép nem egyenlő a családtagokkal és az otthonnal. Ahogy a jármű halad, egyre kisebb és kisebb lesz a benne tükröződő emberek és házak képe, majd egy idő után el is tűnik, átveszi a helyét az idegen táj. Így illan el, válik pusztán emlékké, múlttá a menekültek jelenvalósága, például egy fiatal (bér)anya álma arról, hogy egy nap saját vállalkozást indít.

Ezzel összefüggésben pedig az Arcok visszapillantóban lélektani mélységekbe is hatol, kitér a háború lélektanára, a poszttraumás stresszzavarra. A film elején idősebb nők vallják meg, hogy álmukban folyton újraélik a bombázás rémét. Egy kislány az édesapja szerint azóta nem tud beszélni, mióta a bomba eltalálta a lakásukat, és majdnem meghaltak. Egy afrikai nő pedig nemcsak lelkileg, hanem testileg is megnyomorodott az agresszió során, mivel valószínűleg bőrszíne miatt annak ellenére is tüzet nyitottak rá az orosz katonák, hogy megadta magát, illetve látták, hogy fegyvertelen. Utazása során csak feküdni tud. A színes bőrű nő állítása szerint második otthonaként tekintett Ukrajnára, így duplán traumatizálta őt a háború.

Megrendítő a története, de talán a legmegrendítőbbek a gyerekek és kamaszok esetei, akik számára nem adatott meg, hogy békében nőjenek fel. Életüket, lehet, örökre tönkretették Putyin bombái. Ideje korán olyasmiről kell gondolkodniuk, ami már a felnőttek világához tartozik: halálról, halottakról, romba dőlt városokról, mindezek miértjéről. Ezeknek a felnőttek világához sem kellene tartozniuk, nem szabadna, hogy a felnőttek a konfliktusokra a fegyvereket hozzák megoldásnak. Így tönkre teszik nemcsak egymást, hanem a gyerekeket, a gyermekéveket, ezzel veszélyeztetve a jövőt, ami a fiataloké kellene, hogy legyen. Az egyik utazócsoport tagjai sírva számolnak be arról is, hogy egy gyerekkorból alig kilépett fiút Donyeckben letartóztattak az oroszok, és besoroztak akarata ellenére. Nekik és a nézőnek is eszébe juthatott, illetve juthat a film nézése közben, hogy vajon ma hol lehet az a fiú, él-e még egyáltalán. Vagy tőle is elvették úgy a jövőt, mint attól a rengeteg embertől, akiket lebombáztak vagy lelőttek az agresszió során?

Míg az Arcok visszapillantóban a háború sújtotta Ukrajnával és az ukrán menekültekkel foglalkozik, akiknek az orosz invázió miatt kellett elhagyniuk az otthonukat, addig a Kiáltvány a gyerekekért, Angie Vinchito műve az oroszokat, a másik oldalt vizsgálja. Ha úgy tetszik, Maciek Hamela dokumentumfilmje a múlt tükrében a jelenbe és a jövőbe tekint, Vinchito alkotása viszont a háború előzményeit térképezi fel, azaz bepillantást nyújt az orosz mindennapokba, az iskolákba és a családokba. A Kiáltvány a gyerekekért a közelmúlt közösségi oldalakon, videómegosztókon is fellelhető, jellemzően iskolások által készített felvételekből építi fel cselekményét kezdve az ártatlan ébredéstől, az olykor vicces készülődéstől a bombariadó-gyakorlatokon és a szimulált terrortámadásokon át a valódi, sokkhatású iskolai lövöldözésig.

Ha úgy tetszik, ez a doku egyfajta látlelet az orosz Z-generációról, amely bizonyos tekintetben hasonlít az amerikaira, más szempontból viszont nagyon különbözik attól, mégpedig azért, mert ott áll tagjai mögött a 20. század kommunista diktatúrájának az öröksége és ezzel összefüggésben a jelen elnyomó rezsimje.

Vinchito kreatív döntése kétségtelenül nagyon merész, hiszen amatőr anyagokból dolgozott, tulajdonképpen töredékekből építkezett. Szinte minden, amit a dokumentumfilmben látunk, okostelefonnal készült, néhány hivatalos felvétel szerepel köztük, egyébként gyerekek, kamaszok, ritkábban fiatal felnőttek az „operatőrök”. Vinchito tulajdonképpen a vágással alkotta meg a saját filmjét, amelynek ez a radikális formai koncepció egyben az Achilles-ina is. Mivel a vágás orientálja a jelentést, az alkotó hiába is rak ki figyelmeztetést a Kiáltvány a gyerekekért elejére arról, hogy semmiképp sem akar Oroszország, illetve a putyini rezsim ellen uszítani, bármilyen szintű fegyveres ellenállásra felbujtani. Műve mozgó röpiratként működik, főleg, ha a jelen orosz-ukrán konfliktusa felől olvassuk.

A Kilátvány a gyerekekért felfogható a háború „előzményfilmjének”, ami azt sugallja, hogy ezek a 2010–2020-as események, amelyeket itt látunk, az Ukrajna elleni agresszióhoz vezető társadalmi szimptómák. A cselekmény során bár feltűnnek Putyin ellen tüntető fiatalok, de az iskolai lövöldözés és az „orosz Bonnie és Clyde”, vagyis Kátya Vlaszova és Denisz Muravjov destruktív utolsó epizódja, amelyben rendőrautóra lőnek, majd maguk ellen fordítják a fegyverüket a tinédzserek, nagyobb sokkhatással bírnak.

Beteg, militarista, destruktív társadalom képe rajzolódik ki az egymás mellé szerkesztett videókból, és ez a reprezentáció veszélyes, mert ugyanahhoz a fajta leegyszerűsítő retorikához vezethet, amelyet Putyin is működtet. Holott – mint arra a vezető ellen tüntető fiatalok klipjei is röviden következtetni engednek – Oroszországban sem ért mindenki egyet a propagandával, nem mindenki kerül ennek bűvöletébe. Miként az is hazugság, amit az orosz álhírekben terjesztenek, hogy Ukrajnában fasiszta hatalomátvétel történt, ezért van szükség a fegyveres beavatkozásra.

Ez a probléma persze elsősorban az aktualitásokból, a kulturális kontextusból fakad, ám ezeket leszámítva is vannak gondok a dokumentumfilm szerkesztésmódjával. A Kiáltvány a gyerekekért persze intenzív mű, Vinchito hatásosan összerakta, jól felépítette a cselekményt, amely fokozatosan halad a gyermeki poénoktól Oroszország, illetve az iskolák hétköznapjainak bemutatásán át a terrorizmusig és a tragédiáig. Ám nem szerencsés különnemű történeteket vagy inkább történettöredékeket ilyen módon tulajdonképpen egy cselekménnyé formálni. Oroszországból, a klasszikus montázsiskolából származik a híres Kulesov-kísérlet, amelynek lényege, hogy a vágás segítségével több város képéből egy fiktív, valójában nem létező metropoliszt is össze lehet rakni. Ez a filmillúzió lényege, amit a propaganda és a nagy szerzők egyaránt kiaknáztak a filmtörténet során. A Kiáltvány a gyerekekértben is működésbe lép a kulesovi mechanizmus, azaz a néző kap egy történetet arról, hogy milyen káros hatással van az ideológia és az elnyomó rezsim a gyermeki pszichére Oroszországban. De nagy kérdés, hogy ez valóban, illetve általában így van-e? Főleg, hogy Vinchito műve vállaltan dokumentumfilm, nem dokumentarista játékfilm, tehát, amit látunk benne, az megtörtént, alapanyagai valódi felvételek a YouTube-ról vagy TikTokról. Önmagában pedig mindegyik közvetít érvényes üzenetet, mindegyik egyfajta társadalmi látlelet. Ám a vágás által egymás mellé helyezve összességében egy nem feltétlenül autentikus és adekvát jelentést hoznak létre, amelyet az orosz-ukrán háború kontextusában, afelől olvasva érvényesnek tekinthet a néző, de sem ebben, sem a nagyobb társadalmi vetületben nézve nem biztos, hogy az.

A Kiáltvány a gyerekekértben persze kétségtelenül sokatmondó és erős jelenetek láthatók. Az aktuálpolitikai olvasat mellett egy felnőtté válási történet is kirajzolódik az archív felvételek összességéből. A bevezető képsor még párhuzamos montázs a kamaszok ébredéséről, bohókás reggeli készülődéséről, mókás megjegyzéseikkel, amelyekkel szórakoztatni akarják reménybeli nézőjüket, aki miatt a felvételt készítik. Aztán, az iskolába tartva, légvédelmi szirénák szólalnak meg, az egyik tanóra még inkább vidám hangzavarát pedig a tanár ordibálása, majd egy másik oktató által alkalmazott testi fenyítés váltja fel. Ezek még csak a jéghegy csúcsát képezik, hiszen a mindannyiunk által valószínűleg megtapasztalt tűzvédelmi gyakorlatok mellett szimulált terrorakciók is megjelennek a filmben.

A cselekményt Kátya Vlaszova és Denisz Muravjov utolsó videója zárja, ami alaposan megdolgoztathatja a néző pszichéjét, trivialitásában is kegyetlen és elgondolkodtató az éles lőszerek és puskák társaságában néha mániákus őrült, néha depresszív fejtegetésekbe bocsátkozó kamaszok látványa. Azaz eljutottunk a vidám gyerekkortól (az ébredés kezdő képsoraitól) a kiábrándító felnőtt korig. A rohamrendőrök szorításában, valódi fegyvereikkel a 15–16 éves fiatalok ideje korán belépnek a felnőttek világába, ahol börtönbüntetés a jussuk, vagy az életükkel fizetnek azért, hogy lövöldöznek.

Kátyáék tragédiája nem feltétlenül szimptomatikus, azonban a film szerkesztésmódja miatt nem nehéz hibás következtetéseket levonni ebből. Természetesen van gond Putyin Oroszországával, nem is kevés, elő is kerülnek a már említett tüntetések, amelyeken részt vesznek diákok is, akiket azt követően kegyetlenül megfenyítenek. Ám a Kiáltvány a gyerekekért felépítése olyan, mintha azt sugallaná: „Ezek az orosz fiatalok”. De tényleg ezek? Tényleg ilyenek? Valóban gyilkos válhat valakiből azért, mert a tanár lekevert neki egy pofont, mert az oktatási rendszer régimódi és „poroszos”? Egyáltalán, általánosíthatunk-e a film alapján és kijelenthetjük-e, hogy ilyen az orosz oktatás? Ezért nem szerencsés tehát különnemű, különböző történetek töredékeit egymás mellé helyezni, ok-okozati rendbe állítani, mintha a tanórai erőszakból, a kemény szülői bánásmódból vagy a terrortámadás-szimulációkból következne az „orosz Bonnie és Clyde” rémtörténete.

A Kiáltvány a gyerekekért ettől még nem rossz film, viszont megköveteli a kritikai gondolkodást a nézőtől. Nyilvánvalóan a 21. században nem tűnik normálisnak az, hogy egy oktatási intézményben a tűzvédelmi gyakorlat mellett terrorakciókat vagy atomtámadást szimulálnak. Ezt tekinthetjük a Putyin-rezsim egyfajta szimptómájának, hiszen erről a rendszerről tudjuk, hogy minimum autoriter, antidemokratikus, amelyben az emberi szabadságjogokat olykor két lábbal tiporják, elég csak az ellenzékisége miatt, politikai okokból börtönbüntetésre ítélt Alekszej Anatoljevics Navalnij esetére gondolni. Azt is tudjuk, például éppen a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál egyik korábbi filmjéből, az Andrej Losak által rendezett Szétrombolt kapcsolatokból, hogy a propaganda mennyire áthatja az orosz médiát, gyakorlatilag alternatív valóságot hoznak létre az álhírek és a politikai beszélgetős műsorok az (ezekre fogékony) emberek fejében. Ebben az álrealitásban Putyin Ukrajna elleni háborúja felszabadító, fasisztaellenes hadművelet, és az ukránok mellett az USA és a Nyugat az ellenségek, akár az 1989 előtti hidegháborúban.

A Kiáltvány a gyerekekértben megjelenő iskolai terrorakció-szimulációk és az atomtámadás-gyakorlatok ennek az alternatív valóságnak lehetnek a tünetei. Ez nem hangzik el a filmben, mivel nincs direkt kommentár vagy narráció, amely elmagyarázná a látottakat a nézőnek, így azt sem tudjuk biztosan, hivatalosan mi céllal történnek ilyenek az oktatási intézményekben. Valószínűleg az orosz politikusok azzal indokolnák, hogy fel kell készíteni a háborús helyzetben az állampolgárokat a legrosszabbra már gyerekkorban. A terrorizmus valós veszély, ahogy természetesen a háborús helyzet miatt az atomfegyverek bevetésétől is lehet tartani. Igaz, ezeket nem az „ellenség”, az USA elnöke, hanem éppen a háborút indító Putyin emlegette beszédeiben, mintegy fenyegetve a nyugati országokat, amelyek embargót hirdettek Oroszország ellen. Az viszont kétségtelen a felvételeket készítő és azokon megjelenő gyerekek reakcióját látva, hogy ezen akciók, gyakorlatok tökéletes félelemkeltő mechanizmusok, amelyek állandó készültségben és szorongásban tartják az embereket. A fejlődő szervezeteknél pedig a félelemre való kondicionálás fals ellenségképek és képzetek rögzüléséhez vezethet. Ez nyilvánvalóan káros, de nem feltétlenül azért, mert oda vezethet, hogy tinédzserek fegyvert ragadnak és rendőrökre lőnek. Sőt, éppen ellenkezőleg: inkább oda vezethet ez a militarizmus és paranoia, hogy a gyerekek egy része elfogadja például az Ukrajna vagy a korábbi Grúzia elleni agressziót és uszító propagandát.

A Kiáltvány a gyerekekért tehát bizonyos szempontból elhibázott, más szempontból pedig erős és sokatmondó film, így kétségtelenül érdemes látni. Ám sokkal inkább szükséges ehhez a távolságtartás, mint az Arcok visszapillantóban esetében. Hiszen az abban megjelenő emberi sorsokból kirajzolódik egy általános kép a háborús menekülthelyzetről, amely hiteles is, mivel a lebombázott városokból távozni kényszerülő családok ugyanazon okból válnak hontalanokká: Putyin agressziója miatt. Ellenben a Kiáltvány a gyerekekért számos hibás következtetést kínál fel, holott az iskolában kiabáló és pofozkodó tanárból nem vezethető le az „orosz Bonnie és Clyde” tragédiája.

Főleg, hogy a film alkotója nem mutatja be az öngyilkos tinédzserek háttértörténetét, semmit nem tudunk meg róluk azon a videón túl, amely szerepel a dokuban, holott ennek feltérképezése megért volna egy teljes dokumentumfilmet. Mindenesetre mindkét alkotás megvilágítja, hogy a gyermeki lélek mennyire sérülékeny, milyen súlyos károkat lehet benne tenni bármilyen súlyos traumával, legyen az a bombától felrobbanó gyerekszoba vagy az iskolai erőszak.

Arcok visszapillantóban (2023, r.: Maciek Hamela)

A film adatlapja a BIDF-en

Vetítési helyszínek és időpontok:

• Budapest, CC Mammut II., január 30. 19:45
• Budapest, CC Mammut II., január 31. 18:00

Kiáltvány a gyerekekért (2022, r.: Angie Vinchito)

A film adatlapja a BIDF-en

Vetítési helyszínek és időpontok:

• Budapest, CC Mammut I., január 27. 19:45
• Budapest, CC Mammut II., január 28. 19:30
• Budapest, CC Mammut II., január 29. 11:15
• Budapest, CC Mammut II., január 31. 13:45
• Budapest, CC Mammut II., február 1. 11:15
• Jászberény, Lehel Filmszínház, február 1. 17:00
• Pécs, Apolló Mozi, február 1. 17:30
• Veszprém, Foton Audiovizuális Centrum, február 1. 17:30
• Szombathely, Agora Savaria, február 1. 17:30
• Szolnok, Tisza Mozi, február 2. 18:00
• Szeged, Belvárosi Mozi, február 2. 18:30
• Budapest, CC Mammut II., február 2. 19:45
• Debrecen, Cinema City, február 2. 20:00
• Győr, Cinema City, február 3. 16:30
• Székesfehérvár, ALBA, február 3. 17:00
• Budapest, CC Mammut II., február 3. 20:00

A cikkhez felhasznált képek a BIDF-től származnak.