A buborékok átlóban kezdtek a vízfelszínre emelkedni. Talán az első tízet sikerült nyomon követnie, de a többi, legfőképp, amelyek egészen lentről indultak, egyszerűen kikerültek a látóköréből. Talpa olykor fölemelkedett a medence fenekéről, s mintha űrbéli sétára készülne, lassan irányba helyezkedett. A nehézségi erő azonban visszatartotta az ívet, így a talp sokkal messzebbre nem került eredeti pozíciójától. E helyváltoztatási próbálkozásnak hála buborékok százai kezdhették meg megsemmisülésüket. Lentről – ugyanolyan tudattalanul, mint létezésük addigi szakaszában – úsztak a felszínre, majd szétpukkantak, kidurrantak, eltűntek, odalettek, átalakultak, megszűntek buboréknak lenni.

Az a fájó bőrdarab időközben levált. Mini sztalaktitokká merevedve, csonkokra száradva csúfította a sarkat, aztán pedig egy kisebb dörzsölés, könnyed érintés hatására egyszerűen lepotyogott a fürdőszobacsempére. Ujjbegyét a darabokra nyomva szedte fel őket onnan, aztán nedves papírzsebkendőbe csomagolta, végül a szemétkosárba dobta az egészet. Ezentúl nincs rá gondja. A viszketés abbamaradt, az éjszakai pulzálás megszűnt. Mindegy volt, behajlítva vagy kinyújtva tartja-e lábát alvás közben. Mert újra tudott aludni is. A termálfürdő vendégköre persze nem vette észre a változást. A személyzetnek viszont föltűnt az új strandpapucs. Ejha! – mondták pénztárgépeik mögött a jegyeladók, amikor a kis ablakon keresztül meglátták a medence szélén sorakozó papucsok között az övét.

Nincs papucsod? Onnan leveheted – és az abla egy állvány felé mutatott, amely az öltözők jobb kéz felőli lépcsősorán helyezkedett el. Az ajtót magára zárta és levetkőzött. A pulcsit és a nadrágot otthagyta a pihenőágyon, az alsóneműt visszatette a táskába. Fiók nem volt. Le kell vetni a fürdőruhát? – kérdezte a hölgy, aki a város egyetlen méteráru boltjában dolgozott. Én nem szoktam. Tessék – azzal a nő kezébe nyomta a zuhanyrózsát. Bőre selymes volt mint egy sziromlevél. A munkaügyi hivatal titkárnői eközben már a szaunában izzadtak.

Meglehet, hogy aznap az ijedtség vezette őt oda. Szemergő esőben indult el megnézni a városrészt, ahol minden kockakövet ismert. Rá már úgysem emlékszik itt senki – a kabát, az esernyő, a sál, a sapka is eltakarja most. De a börekçi elárulta magát. Régen láttunk errefelé –  mondta, mire bensejében az elmúlt három esztendő egyszeriben pisztáciás baklavaként olvadt szét, még a hajszálerekben is felpezsdítve a véráramot. Hazaköltöztem, mosolygott vissza, és látszólag ennyiben maradtak. A földrengés híre addigra bejárta nemcsak a várost, hanem az egész országot is. A gyerekek iskolából hazafelé menet izgatottan kérdezgették szüleiket. A villamoson ki-ki sápadt arccal telefonált a rokonoknak, hogy ővele minden rendben. A forgalom bedugult, a mecsetek kitárták kapuikat az utcára menekülő tömegek előtt.

Burnun estetik mi? – tette föl a kérdést az abla, és pucér melle kissé az ő vállához simult. Bőre kipirosodott a dörzsöléstől, néhol fájt is, de nem szólt rá, hogy a húsát azért hagyja rajta, ahogy van. Szót fogadott, mert megbízott benne – az ő kezében egy szivacs sem lehet olyan érdes, hogy a hámszövet roncsolódjon. Gyakorlott, de sedre mozdulatokkal masszírozta végig a hátgerince mentén. Hol tanultad? A mesternőmtől. Sok hamamban dolgoztam már. A mosdás egészséges. Letisztulsz, ellazulsz, javul a közérzeted. Most pihenj. Mindjárt visszajövök. Őrölt kávé illatozott szemhéjon, orcán, ajkon, kulcscsont-tájon, hónaljban, köldök körül, de még a térdhajlatba is jutott. Ja, nem. Eredeti – válaszolt aztán. Aha – vette tudomásul a másik. De láttam, hogy itt nagy divat az orrplasztika. Azok a lányok a cukrászdában… Az orruk le volt ragasztva, nyilvánvaló volt, hogy egy klinikáról jönnek. Én az enyémet rövidíttetni akarom. Így túl görbe és hosszú. Ugyan, a te orrod csodaszép! Nagyon illik az arcodhoz. Ez a te szemed gyönyörűsége. Hozom a törölköződet. – Annyira csúszott a márványlap, hogy a papucsot fölösleges volt elővennie. Egyre csak csuszlogott benne, végül levetette, otthagyta a sarokban. Leült a kis lépcsőre, teleengedte a mosdókagylót, majd elkezdte locsolni magát langyos vízzel. Kis tálkájából lassan csurgatta halántékára a vizet. Érezte, hogy foltokban még találni kávét a csípője körül, de nem dörzsölte le. A csapok itt-ott elengedtek egy vízcseppet a márvány tartók irányába. Kicsit visszhangzott a terem, de egyébként csönd honolt. Légmentesen lezárt búra a hamam, lefojtott közeg, amely gőztől duzzad. Akárha egy női kebel belsejében időznél. [Olykor önvádtól feszül.] Félkörív, apró kupolákon kicsiny csillag-ablakok. Ősrózsaszín festék mállik és potyog alá a mosdókagylóba. Az ajtók csukva – kint fő a kávé, tele a hamutartó, bent szédülés, mámor, tiszta lebegés.

A jegypénztárak mögötti kis ablakból rálátni az egész úszómedencére – Klári néni mellúszásban előzi Terikét, miközben az ismeretlen gyorsúszó hullámokat ver köröttük. Senki nem süllyed el, senki nem tüsszög, senki nem csúszik meg a csempén, senki nincs kabátban. Huszonnégy karcsapás a medence hossza. Hátúszásnál hasznos tudnivaló. Csukott szemmel teljesíti a távot, nehogy a mennyezetről aláhulló páracseppek megzavarják a mozdulatsort. Papucsok gyülekeznek a kinti ülőmedence partvonala mentén is – minden színben, számban, mennyiségben. Olyan narancssárga az eleje, sajnos nem találom. – mondja a kezében fehér pálcát szorongató fürdővendég. Talán ez lesz az. Igen, lehet. Az öltözőkhöz megy? Jöjjön, segítek. Gyakran jár a fürdőbe? Nem, nem vagyok idevalósi. Hazaköltöztem, mosolygott vissza, és látszólag ennyiben maradtak.

Fotó: Mária Švarbová: Red Beauty (2018)