„The trees will burn with blackened hands
We returned with the light of the evening
The trees will burn, blackened hands
Nowhere to rest, nowhere to land”

(Nick Cave: We No Who U R, 2013)

De Závorszky-Simon Márton munkássága nem csak azért figyelemre méltó, mert különleges technikát alkalmaz. Művészeti képzésben soha nem vett részt, autodidakta módon sajátította el a festészet fortélyait. Rájött, hogy az alkotás „megy neki, mint a karikacsapás”. Tehetségére korán felfigyelt a szakma. 2014-ben Ezüstgerely Különdíjban részesült, rá egy évre a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület (FKSE) tagjai közé választotta, tagja az Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének.

Hogy mi vezette a művészetekhez, arról egy interjúban nyilatkozott. 2008-ban a Műszaki Egyetem Vegyészmérnöki Karára járt. Ekkoriban olvasta Van Gogh életrajzát, ami meghatározta művésszé válását. A posztimpresszionista mesterről szóló biográfiát lapozva úgy érezte, szüksége van a szavak nélkül önkifejezés módjára. Ecsetet ragadott, és elkezdett kísérletezni.

Honlapjának Galéria menüpontja alatt csupán néhány alkotást találunk. Ám ezek is elegendőek, hogy lássuk a belőlük „kirobbanó” expresszivitást. Azt a szenvedélyt, szilaj vadságot, ami művészetére oly jellemző. Hogy milyenek képei? Szimbolikusak, indulatból fakadnak, komor színvilágúak. Závorszky csak néha visz a fekete-fehér színekbe egy cseppnyi derűt. Ilyenkor barnás, kékes, szürkés árnyalatok oldják a drámaiságot. 

Miként a tárlat rövid leírásában olvasható: munkásságának elemi élménye a tűz. A perzselő láng „egyrészt a szellemit jelképezi művészetében, másrészt fizikai fájdalmainak kifejeződése”. Závorszky-Simon Márton hosszú évek óta küzd betegségével. Autoimmun ízületi gyulladásos kór támadta meg. Rosszabb és jobb állapotai váltakoznak. A friss, egészséges lét átmeneti nála. 

Betegsége nyomott hagyott és hagy művészetén. Érthető, hogy miért ilyen hangulatúak alkotásai, melyek az indulat festészet körébe sorolhatók. A The trees will burn blackened hands esetében sincs ez másképp. Élénk, vibráló színeket kár is keresnünk. Életművének legfrissebb alkotásaiban a tőle jól megszokott fekete, fehér, szürke, barna színek keverednek egymással. Vásznaira fekete-fehér fotókat applikál, melyeket aztán tűzzel roncsol. Vissza-visszatérő fotómotívumai, mint a fa és a rózsa most is látható képein. Miként a ravatalszerű emelvény, a tövis, a gyertyatartó, a térdeplő, ruhátlan női alak úgyszintén. A roncsolással együtt építi is képeit, növényeket, ágakat illeszt hozzá. 

A tárlat az újdonságok ereje nélkül is rabulejtő. Závorszky-Simon Márton aktuális képei a tűz által létrejött izgalmas felületek miatt drámai erejűek. Pályája elején még hagyományos olaj-vászon technikával dolgozott apokaliptikusan égő tájakon. „Mostani művein fára vagy vászonra viszi fotóit, majd égetéssel roncsolja és dramatizálja őket – tájakba, virágokba vetíti az élet tragédiáját” – foglalja össze az ismertető a fő tartalmat. Závorszky jól bizonyítja, hogy ez az elemi erő alkotáshoz is használható, ha kellő bátorsággal rendelkezünk.

Ahhoz kell bátorság és elszántság, hogy az alkotó a saját művét rombolja. Závorszky-Simon Márton roncsolja, pusztítja a felületet, mindennapi fájdalmát „festi le”, amely nemcsak fizikai, hanem szellemi is.  Hogy a kompozíciók mögött ott van-e a remény? Néhány világosabb folt, fény utal erre a képeken. No meg az alkotó saját vallomása, hogy némileg terápiás jelleggel készültek művei, melyek által „egy lassú, de előrehaladó – talán a békesség felé tartó- folyamat indult meg művészetében”.   

Závorszky-Simon Márton tárlata január 26-ig volt megtekinthető a Vízivárosi Galériában (1027. Budapest, Kapás u. 55)

A kiállítást Molnár Eszter művészettörténész nyitotta meg