Talán érdemes kicsit beszélni a nemrégiben létrejött, független társulatról, amelyik azt tartja alapelvének, hogy olyan témákat érintő előadásokat tűzzön műsorra, melyek nap mint nap foglalkoztatják az embereket, és amelyek a mai Európát, Magyarországot érintő társadalmi kérdéseket járják körül. A társulás igyekszik tabutémákat bemutatni, nyíltan beszélni olyan dolgokról, amiket az emberek nagyrészt elhallgatnak.

Így van ez a Bármi lehetséges… esetében is, hiszen a darab többek közt egy gyerek elvesztésének feldolgozási lehetőségei mutatja meg. Többek közt, hiszen rávilágít két ember végtelen különbözőségére, az eltérő személyiségtípusokból adódó konfliktusokra, férfi-női sztereotípiákra, illetve az anyaság kérdéseire. A darab két részét ugyanis összeköti egy eleinte jelentéktelennek tűnő motívum, méghozzá az, hogy Rupert (Rusznák András) mintegy mellékesen elejti egy alkalommal Alexnek (Sodró Eliza), hogy egy egyedülálló nő örökbe fogadta. Később Alex számon kéri a férjét, hogy miért beszél vele, hiszen nem az anyja. A darab tehát feszeget egy a bonyolult és igencsak aktuális kérdéskört is, vagyis: ki „vállalhat” gyereket, ki az igazi szülő? Akihez biológiailag kötődik az ember, vagy aki felnevelte? Annak ellenére, hogy a téma a hollywoodi filmek miatt kezd elcsépelté válni, jelen esetben jól működik, ugyanis inkább csak kitekintőként szolgál. Prezentálja, hogy a szülőségnek a fókuszba került eshetőségen kívül még számos tisztázatlan szempontja van.

Az előadás két, mindig szimpatikus színész által játszott, nagyrészt szerethető karakter traumafeldolgozását kíséri végig, akik hol vállt vállnak vetve, hol egymásnak hátat fordítva haladnak a gyász rögös útján. Az alaphelyzet szerint ugyanis Rupert és Alex a metrón ismerkedik meg egymással, majd – annak ellenére, hogy az egyikük élére vasalja a zoknijait is, a másik pedig kócos hajjal, gyorsan magára kapott, egymáshoz nem illő ruhákban jár – boldog házasságban élnek. Születendő gyerekük neve kapcsán és a kifestésre váró szoba színén is össze-összekapnak, de a halva világra jött Teddy miatt érzett fájdalmuk ugrasztja őket egymásnak igazán. Jót tesz a darabnak, hogy nem akar szépíteni, sőt, nem törekszik arra sem, hogy úgy tűnjön, mindkét szereplő ugyanakkora figyelmet kap. Alex karaktere akaratlanul is előtérbe kerül, hiszen egyrész ő éli át fizikailag a szülés folyamatát – ami egyébként önkéntelenül behozza a Pieces of a Woman című film egyes jelenetit – másrészt Rupert csendesebben, visszafogottabban kezeli a helyzetet.

Annak ellenére, hogy egy tragikus eseményt állít a fókuszba, rendkívül szórakoztató előadásról van szó. Dinamikáját a házaspár évődése, egymásnak célzott gúnyos megjegyzéseik és Alex bolondos, örök gyerekre valló jellemvonásainak megnyilvánulásai, valamint ezeknek a találkozása Rupert megfelelésikényszeres, kimért, pontosságra törekvő világával adják. A két színész között egyszerre van jelen a nyugalom és a vibrálás, ami tulajdonképpen minden pillanatot hitelessé tesz. Ennek kapcsán érdemes megemlíteni, hogy Sodró és Rusznák a való életben is egy párt alkotnak, amit az előadás kapcsán adott interjúkban gyakran említenek úgy, mint a jelenetek magabiztos előadásában segítő tényezőt. Ráadásul az összképhez Reisz Gábor szintén idén ősszel bemutatott, Magyarázat mindenre című filmjében nyújtott közös alakításuk is hozzátesz, ahol ugyancsak egy egymástól elhidegült házaspárt keltenek életre.

A kezdeti könnyed hangulat hamar beszippantja a nézőt, sodorja magával, és szerkezetileg olyan tudatosan felépített előadásról van szó, hogy lépésről lépésre viszi csak be az örvény közepébe. Hiszen a szülésnél bekövetkező tragédiát már előkészíti a veszekedés, Alex teljes megőrülését pedig a kórházi csend. A női karakter néha tesz olyan gesztusokat, amik már-már idegesítővé válhatnának, például, hogy egy idő után folyton a halott gyerekéhez beszél, vagy minden pénzüket – miután rájönnek, hogy spórolniuk kell – gyerekholmikra költi, és nem érti, mi ezzel a baj, ám Sodró olyan figurát teremt, aki pontosan meg tudja húzni a határt, épp annyira engedi bele magát az őrületbe, amennyire még működőképessé tud válni az észhez térés és az utána következő béke. Rusznák könnyedén átadja az általa megformált szereplő hidegségét, és bár a túlságosan is józan gondolkodása, kimértsége eltávolítja a nőzőtől, abban a pillanatban válik igazán emberivé, amikor táncolni kezd.

Az előadásnak ugyanis két olyan jelenete van, ami nagyban épít csupán a látványra, ám szavak nélkül, pusztán a színészek mozgása által több érzelmet ad át, mint egyes esetekben a dialógusok. Az egyik ilyen jelenetet Rupert indítja el, akit arra tanított a nevelőanyja, hogy ha nagyon fáj neki valami, táncoljon, attól könnyebb lesz. Amikor a már jó ideje tartó gyászfolyamat alatt Rupert sokadszorra látja szenvedni Alexet, és a kettejük közt kialakuló újabb vitába már nem akar belemenni, hirtelen táncolni kezd, sőt addig győzködi feleségét, míg ő is vele tart. A két színész percekig sodródik az elektronikus zene ritmusával, miközben villognak körülöttük a reflektorok, és bár alig történik valami, a jelenet alaposan megszorongatja a befogadót, akár könnyeket is képes a szemébe csalni. A másik ilyen jelenet Alexhez kötődik, aki fejébe veszi, hogy mindenáron kifesti a gyerekszoba falát, ami egy szinte meditatív rítusba csap át. A nézői figyelem az ecsetvonásokra koncentrálódik, amiknek szabálytalanságában, durvaságában ott van az a mondhatatlan fájdalom, ami szinte szétfeszíti ennek a teljesen hétköznapi, de nagyon erős a nőnek az elméjét.

Nehéz a témáról vagy az ide tartozó érzésekről úgy beszélni egy művészeti alkotás által, hogy ne legyen szájbarágós, ne váltson ki sajnálkozást a nézőből, de az lássa közelről, a maga brutalitásában a történteket. A Bármi… azonban képes megtartani úgy a szívbemarkolóságát, hogy ki-kilök ebből a mederből, megnevetteti majd újra a sötétség felé fordítja a befogadót, pont, ahogyan az Alexen eluralkodó depresszió teszi.

A boldog vég mindig megkérdőjelezi az addig átélt borzalmak hitelességét, itt azonban épp csak feloldás van, egy rövid monológ a tovább lépésről. Ritkán tapasztalt elemi erő árad a zárlatból, ami egy precízen és jókor kitett pont, pedig ezt a történetet akár még tovább is néztük volna.

Cordelia O’Neill: Bármi lehetséges, ha elég erősen gondolsz rá 

Fordította: Horváth János Antal
 

Alex: Sodró Eliza

Rupert: Rusznák András

Zeneszerző: Farkas Virág ‘Zazie’

Dramaturg: Sándor Júlia

Látványtervező: Fekete Anna

Látványasszisztens: Kaszás Nina

Koreográfus: Molnár G. Nóra

A rendező munkatársa: Fazekas Anna

Rendező: Horváth János Antal

Bemutató: 2023. november 11.

Marczibányi Téri Művelődési Központ

Fotó: Loupe, Theater Online