Szembejött a japán fiú. Biztos, hogy nem koreai volt. A barátnője rövid fehér szoknyát viselt. Fanni azt mondta, fél éve költöztek ide, és ez egy frenchise. Nem tudta, mi az a frenchise. Ahhoz a keleti archoz tartozó szemöldök szerda óta még mindig kipirosodva. Kéz a kézben sétáltak a Király utcán. Japánok Pécsett. Az Anikó Szépségszalon Véménden működik. Nincsenek elszállt árai, az elvégzett munka minősége megbízható. Vendégeiknek a fertőtlenítő oldatot ajándékba adják. Olaszországból importált ruhanemű a Citrom utcában. Butiknosztalgia. Meggyleves a Három Sólyom étterem kerti asztalánál. Szeptember végén is harminckét fok. Hajszárítóbúgás, a kapuhoz közel egy Škoda Fabia. Nem akar máshol átvágni, csak itt. Azt sem szeretné, hogy őt átvágják. Max átlőjék. De nem ott, ahol fáj. És nem ott, ahol végérvényes lehet. Ez a város egy ékszer.

Mid helyett most már forward-ot szeretne. Egy, kettő, három apró pötty a fülkagyló-dombvidék legelső emelkedőjébe. Irányított mozdulatok, puha kozmetikusujj (a műköröm letisztult vonala nem sebzi föl a vendég fülének bőrszövetét, semmilyen szakaszon nem mélyed bele), szinte simogató ujjbegy a cimpán. Kicsit fáj csak. Áttörli még.

Három lány válogat a háttérben. A kifüggesztett fülbevalókat nézik. Mindenki vár. A fiú félelme apad, a telefonját bújja, ez megnyugtató. Hogy ki mennyit fizet, azt a szőke srác mondja meg – pontosabban mutatja, mert a külföldiek mintha nem hinnének a magyar fiú szavának. Igazából direkt értetlenkednek, hogy húzzák-halasszák az indulás pillanatát. Jó itt, a városközpont perforált vakbelében. Mindazonáltal sem kávéval, sem aprósüteménnyel nem kínálja meg őket a személyzet. A marasztalás gesztusait nem tartósítják. A vendégszeretet széttárt karmozdulatai pedig magától értetődőek ugyan, ezt mindenki érzi, de gondolati szinten megrekednek ezek is. Fanni hátramegy krumplit és csirkenuggetset sütni. A fényfesztiválnak kétszeresen is vége – idén másodszor jár ebben a városban –, a sörterasz megint üres. Hamarosan szalmaburgonya illata lengi be az udvart, ennek ellenére az est még hosszasan várat magára. Ezt ő is tudja, ezért otthagyja a szőke srácot a pult mögött, a lányokat a fülbevalós vitrineknél, és hátrahagyja a gondolatban megélt, de meg nem valósított karmozdulatokat is. Sötétedésig egy önfeledt kitérő arra a helyre simán belefér. Sötétedésig arra a helyre egy kitérő. Önfeledt, simán. Zöld és fenyőillat és rózsaszirmok mindenütt. Aztán halkulni kezd a kabócák duruzsolása. Romokban a kastély, ahogy maga a délután is. Szobrok.

Menő arc lehetsz, ha ennyi karszalagod van! – kezdte újra a biciklis, aki már félig le is parkolt a pad mellé. Kár, gondolta, mert így nem olvashatta tovább a könyvet, pedig messziről cipelte el ide. Nem idevalósi vagy, ugye? Nem. És a kéretlen kérdésekre adott tőmondatos válaszok sora folytatódott. Végül felállt, szó nélkül otthagyta. „Ihn nikho! Mahna nikho mha nahna e rei! Mha nahno mha nah rikho! Ihni Kohei!” – szólt utána a biciklis, de a szavakat pajzsként visszaverte a gesztenyefák lombja. Érinthetetlen és már-már sugárzó alakja a park napsütötte térfelén bukkant föl megint. (Radioaktivitás gyanúja kizárt, csupán a mélabú koncentrikus körei próbáltak aurává rendeződni körötte.) A füge illata csipkefüggöny. Félrehúzta, szedett belőle. Körmének vonala nem sebezte föl a gyümölcs felszínét, semmilyen szakaszon nem mélyedt bele. A sétány mellett újabb szobrok. Egymás vállát átkaroló nők az iskola előtt. Gránit lágyság, nyugodt lendület, szürke mosoly. Az esemest mégsem küldte el. Kicsit fáj csak – „szívtájékon”. 

Aztán megállapította, hogy ezen a környéken bizony dohányszag van. De úgy áthatóan, hogy még a falevelekből is ez szivárog. A Lenke utca mellett elhaladva, amely utca igen csúf, de kedves nevű, meglátta a dohánygyár hatalmas épületét, amelyre az volt írva, hogy DOHÁNYGYÁR. Minden járda görbe errefelé. Vagy lejt. Mondaná, hogy puklis. De nem az, mert nem (gömöri) hólyagokról van szó, hanem a járdák melletti fák gyökerei nyomják föl a talajt úgy, hogy például görkorizni nem is lehetne ezeken az utcákon. Nemhogy járni! Mindegy is, a Bacsó Béla utcán visszasorolt a belváros irányába. Buszpályaudvar, bevásárlóközpont, ebéd a Lila Panda Presszó gyorsbüféjében. (Szecsuáni csirke, nagyonszójás tészta, aloevera-darabokkal telepandázott üdítőital.) A highlightot persze az INTERSPAR polcai jelentették az ár-kádban, ahol egyszerűen minden volt! Újrahasznosított műanyag szatyorban vitte haza a cherry paradicsomkát (ilyen Véménden sem terem!), az ömlesztett sajtot, a Baba szappant és némi szalámit a másnapi reggelihez. A szappant nem a reggelihez. Az ömlesztett sajtról meg csak annyit, hogy majdnem a dupla áron meghirdetett Medvét választotta, merʼ mi az máʼ, hogy ö-m-l-e-sz-t-e-tt?! Ettől a szótól csak rosszul lenni lehet szerinte. És mégis ez nyert. Hihetetlen.

Kettó sör kérnek szépeʼ. – nézett kérdőn a lány szemébe, aki nem válaszolt neki, csak megeresztette a csapot. Habos. Kettó sör kérnek szépeʼ. – ismételte, és a másik lány szemébe nézett kérdőn, de most nem azt firtatta, érti-e egyáltalán, hanem, hogy a hosszas előzetes gyakorlás után jól mondta-e élesben. Kérek. – javította ki. Kettő sört ké-rek szé-pen! A fiú pislantott, semmi érzelem, sem felháborodás, sem kétely, sem szomorúság (!) nem látszott az arcán az elrontott ragozás miatt. Vagy: Kettő sört kér-nénk szé-pen. Így is mondhatod – igyekezett alternatívát kínálni neki. A srác belenyalt a habba. Egész este közömbös mimikával néztek maguk elé. A hangsúlyos és hangsúlytalan szótagok jelentősége megsemmisült a körforgalom zajában.

Bezzeg tegnap! Szalmaburgonya, csirkenuggets, hétfűszeres szósz és mellé egy Soproni! Miénk a világ, gondolta. Közben a fodrászat ablakát is becsukták, a Škoda Fabia valószínűleg az egyik lakótelep szélére parkolt át. Közben a külföldiek is odébb álltak a frenchise tetoválószalonból. (A véméndi kínálatban alkalmi smink és gyantázás mellett szempilla styling, hajhosszabbítás, szemöldök-laminálás és esztétikai szőrtelenítés is szerepel.) Közben fényfüzérek világítottak a terasz fölé emelt ponyva lecsüngő részein. Geri állt a pultnál, de nem figyelte a meccset. Italt sem kevert. Nem csinált semmit. A vendégek fogyasztottak, és minden asztaltársasághoz tartozott egy vagy két kutya. Amolyan rendes, igazi kutyák. Semmi fajtatisztaság, ez itt a k. und k. kevert stílusgazdagsága! Egyik-másik odament szomszédolni, és várt az asztalok széléről lepergő falatokra. A hétfűszeres szósz hamar elfogyott. Sebaj – morfondírozott magában – inkább majd rendel még egy italt. Semmi formalinszag, semmi butiknosztalgia nem maradt az Appendix street délutáni limonádéjából. A környék feléledt. Geri odaült a barátaihoz, ő pedig hátradőlt a székben, hogy elfelejtse az ömlesztett sajtot, és hogy teljes ellazultságban hallgathassa a Kozsó-remixeket.